Nem. Ez az a nap, amikor NEM vagyok hajlandó a halottaimmal foglalkozni, hiszen úgyis folyamatosan velem vannak az év 364 napján.
Nem gondolok anyámra, aki a konyhánkban halt meg a négyéves lányom szeme láttára, nem gondolok apámra, akit 37 évesen vitt el a sokadik infarktus, nem gondolok arra a nagyapámra, akit meg se ismerhettem, mert 35 évesen elvitte a cukorbetegség, nem gondolok a párjára, a nagyanyámra, aki 93 éves korában már leginkább egy kis galambra hasonlított.
Nem gondolok a másik ági nagyszüleimre sem, nagyapámra, a brutálisan nagydarab szerszámkészítőre Újpest-külsőről, aki megjárta a munkaszolgálatot és Szibériát is. Nem gondolok párjára, az ibolyaszemű nagyanyámra, aki végigasszisztálhatta, hogy előbb a fia (apám) hal meg, aztán a bánatba a férje is, majd egyesével amputálják a végtagjait.
Nem gondolok bele a sok rokonba, akiket csak fényképen láttam – és már nincs, aki elmondja, ki kinek a kije, hogy a Bigyóka bácsi milyen nagy franc volt, Izéke néni meg három cukorral itta a teáját mindig és szerette az operettet.
Ezeket én már sose fogom megtudni, mert nincs már olyan élő rokon, aki elmesélhetné nekem.
Kerülgetek a lakásban egy dobozt, tele elsárgult fényképekkel és hat éve képtelen vagyok akárcsak arrébb tenni is.
Anyám, nagyanyám halála után került hozzám a doboz, és már a gondolatától is rosszul vagyok, hogy a kezembe vegyek egy fotót.
Mit kezdjek nevetős arcú, csíkos fürdőruhás lányokkal, mókázó, bajszos férfiakkal?
Hiszen egyik sincs már itt, hogy nagypapának, nagymamának, dédikének, nagybácsinak, nagynéninek, tántinak, bárminek nevezhessem őket.
A szeretetem nem mára datálódik, hanem örökre.
