Ha én egyszer biztonsági őr lehetnék, nagyon szeretném magam olyan helyekre kérni, már ha tehetném, ahol legalább lehet valamit csinálni.

Reggelente autóval szinte rámenni emberekre.

Szeretnék egy konténerben harmincadmagammal lenni, mintegy tartalékosként, hogy időnként kibasszam az ajtót és csak úgy, két cigi között megjegyezni, hogy ezeknek biztos ott van a Dávid-csillag a nyakukon.

Szeretném megkérdeni emberektől, akik jönnek oda tálca süteménnyel, hogy hova-hova. Amikor a válasz elhangzik (oda-oda), akkor morcosan nézni.

Tényleg van néhány szép szakma.

Akik most a Kunigunda utcában ügyelnek (kábé harminc biztonsági őr jut egy üldögélőre), különösen jó a dolguk.

Ugyanis nincs dolguk. Amikor Navrasics tekintetes úr kijön a tévészékházból - a környéken három rendőrautó, nehogy az a helyszínen lévő három csaj meglincselje - és Navarro megkérdezné, mi a pálya, a válasz úgyis egyértelmű.

Sajnos, egyelőre még nem vagyok biztonsági őr. És kissé zokon veszem, hogy folyamatosan kattognak a vakuk, amikor megérkezem egy tálca valamivel.

Ennél persze kicsit szarabb lehet a helyzete azoknak, akik a Kunigunda utcában lassan egy éve tüntetnek a sajtószabadságért - és lassan azt is kamerázzák, mikor mennek szarni.

Közölöm velük, hogy szerintem mi is kiteszünk egy kamerát. Vagy kettőt. Vagy még többet.

Tehát mi is látjuk, kedves biztonsági őrök, mikor túrjátok az orrotokat. Mikor mentek szarni. Mikor mentek rá az ártalmatlan csajokra.

Élőegyenesben fogjuk közvetíteni.

Kivételesen nem viccelek.