Éva édesanyja 75 éves lesz. Hát, ez egy dolog, hiszen akinek szerencséje van, biztosan kerül hasonló helyzetbe. De Éva anyukája úgy 75 éves, hogy egyrészt harmincat letagadhatna, másrészt bearanyozza azokat a napokat (szigorúan, minden pénteken, kábé este héttől elájulásig), amikor összejön a banda, és vagy kártyázunk, vagy mozizunk, vagy csak úgy szimplán egymás idegeire megyünk és akkor Éva minden második mondatából előjön az anyukája.
Éva anyukája ugyanis valami űrlény, aki egyszerűen tökéletesen csinál mindent. De erre most nem térnék ki, ezt írja meg az Éva, ha akarja. Hanem hogy a születésnapja van. És Éva természetesen ünnepi ebéddel várja.
No, itt lépek a képbe én. Az a hihetetlen megtiszteltetés ért, hogy Éva anyukájának születésnapi menüjébe besegíthetek. Úgyhogy most rotyog egy jó adag marha á la jolie femme, régi francia recept, továbbá ezt tudom a legjobban. A döntő pillanatban majd megfőzöm még a maceszgombócokat is, mert persze a levesbe az kell jobb helyeken.
Nem is tudom, mikor kattantam meg (rossz nyelvek szerint fogantatásomkor). De egyszer csak azt gondoltam, hogy ha már utálok kötni, horgolni, hímezni, továbbá nem tudok festeni és normálisan gitározni, valamivel muszáj lefoglalnom magam, hogy ne gondoljak arra, amire gondolok. Vagy éppen hogy mindenki hagyjon békén, hadd gondoljak arra, amire akarok.
Ennek három jó terepe mutatkozott: a klotyó, az alvás és a konyha. A klotyóról hamar kiderült (ahogy szaporodtak a gyerekek, kutyák és macskák), hogy nem nyújt megfelelő védelmet a külvilág ellen, mert gátlás nélkül bárki bármikor rámnyitja az ajtót, elkezd hozzám beszélni, vagy egyszerűen csak igényli a társaságomat. Az alvás meg, ugye, eléggé környezetfüggő, a környezetem pedig elég zajos (de ez nem jelenti, hogy feladtam a prodzsektet!)
Hát akkor a konyha.
Baromira elkényeztetett gyerek voltam. Míg apám élt, állandóan hurcolt ide-oda enni, amikor anyámmal voltam, az egy szem kislányának minden jót megpróbált előállítani (könnyű dolga lehetett. Utáltam a húst. Utáltam a rizst. Utáltam a tésztát. Konkrétan – állítólag – nem ettem semmit. Az édességeket is utáltam. Nem értem, mitől maradtam életben.) Nekem tényleg nagyon hiányzik az anyukám, de a főztje, hát az nem. Elképesztően ügyesen varrt (szakmája volt az neki), elképesztően ügyesen élt túl bármit, elképesztő ügyesen kártyázott vagy beszélgetett vagy nevetett – de főzni baromira nem tudott. És már csak kegyeletből sem hozom szóba a sonkás tészta nevű kreálmányát. Szegénykém. Úgy igyekezett pedig.
Az újpesti (proli) nagyszülőknél mindig ugyanazt kellett enni, a hetedik kerületi (pógári, maszek) nagyszülőknél meg olyan ótvar volt az evőeszköz (öröklés után megtudtam: alpaka), hogy azért nem ettem.
Aztán eljött a nap, már nem tudom, mikor, hogy megéheztem. Akkor jött a kalácsra kent zsír téliszalámival, a tojás minden mennyiségben, meg a levesek.
Amikor leléptem otthonról, még bőven érettségi előtt, hogy benevezzek egy chilei menekültekből álló kolónia egyik lakótelepi lakásába, az egyik ifjú quena-s fiú élettársaként, csak néztem nagyokat, mit nem művel Eleni, a görög lakótárs vagy Oriana, az akkori párom nálam sokkal fiatalabb húga a konyhában. Néha átjött a hippitanyára egy-egy kínai vagy arab vagy fekete kölyök, akkor nemzetiség-függőt ettünk, szikh teát például úgy tanultam meg főzni, hogy közben a turbánkötést is elsajátítottam.
Aztán egyszer csak ott találtam magam egy hatodik kerületi bérlakásban, ahol polgári módon éltek a későbbi apósék, ahol anyósom úgy főzött, mint három istennő. Nagyvonalúan elegyítve a zsidó hagyományokat (a saját családja kedvéért) a hagyományos magyar konyhával (apósomék kedvéért).
Na, ott nem volt kímélet.
Előtte élhettem én a hippiéletet, aluljárói zenélgetéssel, miegyébbel – ott kőkeményen meghámoztuk az almát, úgy ettük kistányérról, ott aztán a sóskához tükörtojás, a spenóthoz meg bundáskenyér járt, hogy a többit már fel se soroljam, megteszik a kommentelők, remélhetőleg.
Amikor építkezni kezdtünk – szerintem apósoméknak egyszerűen elegük lett belőlünk, mert az exem akkor még ugyanolyan baromi rendetlen és szabad és művészlélek volt, mint én -, az a következőképpen nézett ki. A férfiak rakták a falat, keverték a betont, vakoltak meg mittudomén – az „asszonyok” pedig a konyhában tüsténtkedtek, hogy legyen mit enni az embereknek. Pontban fél kettőkor. Nem előbb, nem később. Délelőtt, pontban fél tizenegykor – némi ellentmondást itt vélek felfedezni – komótosan megtízóraizott a társaság, mert a fizikai munkához erő kell, ezt is a csajok, esetünkben az anyósom és én csináltuk. Tízórai után meló, majd időben ebéd, kávé, rövid szunyóka – a férfiaknak -, majd dolog, ozsonnya, lapát félretesz, hazaindul, vacsora, rendesen elkészítve.
Egy darabig az újdonság erejével hatott rám, aztán megfelelni akartam, végül irritált, hogy vajon mi a rákért kell mindezt anyósomnak, a sokdiplomás tanárnőnek minden nap végigcsinálnia ezt a férjével, miközben pont ugyanannyi volt a munkaidejük és a fizetésük, és pont egyforma távolságra laktak otthonról. Apósom egyébként kétkezi vezérigazgató volt fénykorában és csak passzióból – szerintem tőlem szabadulni akarván – építkezett hétvégente. De minden nap ugyanúgy telt: étkezéstől étkezésig.
Amikor a gyerekek jöttek, akkor kaptam rá a konyha ízére. Egyrészt volt húsz perc legalább, amikor legálisan voltam távol az egyre népesedő gyermekhad üvöltözésétől. Másrészt elkezdtem örömömet lelni egy szépen elkészített mittudoménmiben. Hmmm, egy szépen kifacsart narancs! Egy decensen meghámozott zeller!
Esterházi Péter tartott előadást az ELTE-n, akkor már újságíróként dolgoztam, a főzés titkairól. Előtte sem utáltam a fickót, de ott végképp meggyőzött: a jó ételhez nem kell más, mint megfelelő mennyiségű és minőségű alapanyag és IDŐ.
Ezzel szíven lőtt.
Később valamelyik elmeborult kiadó megjelentetett egy könyvet a honfoglaláskori ételekről - nyilván rovásírásos receptkönyvek alapján... Ott megtudhattam, hogy már Etelközben is volt leveskocka (az asszonyok szárított fűszereket főztek össze húslében, száradásig, majd azt pakolták a hosszú útra), meg hogyan kell igazi tokányt készíteni borjúszemből.
Akkor nekiálltam. Bográcsban, wokban, bármiben, mindenfélét. És előjöttek Eleni, Oriana, Elisabeth és a többiek receptjei is – tomboltam a konyhában.
Amikor – sokkal később, tán tíz évvel is – nagyanyám már itt élt Szentendrén, már csak úgy tudtam kifejezni a szeretetemet és a ragaszkodásomat, hogy megtanultam neki a szája íze szerint főzni, azokat a halál unalmas magyarosakat. Rántotthús, ubisali. Tényleg érdekes volt, más ez épp fordítva csinálja - nekem előbb volt meg bármelyik kínai kaja csuklóból, mint egy pörkölt. Addigra már anyám is meglátta, hogy a húslevesnek nem elég megmutatni a sárgarépát, hanem baromi sokat kell beletenni, és hogy nem rántunk be főzeléket, ha habarni is lehet – de akkorra már a főztömhöz ragaszkodott. Nem kísérletezett túl sokat.
Exem kapuzárási pánikja és a mindennapos veszekedések elől akkor már a konyhában laktam. Mert oda nem jöhetett be senki, ott gondolkodhattam – és közben elkészült ez-az. A kamaszok nem voltak hajlandóak a suliban enni, így a mindennapos alibim biztosítva volt: főznöm kellett estére valamit.
Imádtam egyébként.
Csak azok az órák, amikor a konyha sarkában ültem és zokogtam magatehetetlenül, csak azok ne lettek volna.
Mindegy, fátyol rá.
Vesz az ember egy gyönyörű darab, dzsuvamentes marhaszegyet vagy valami hasonló fincsit. Ujjnyi vastagságú szeletetekre vágja. Fele-fele arányú olajban, vajban hirtelen kérges-barnára megsüti. Félreteszi. A tepsiben legalább két fej apróra vágott vöröshagymát, legalább fél fej fokhagymát megfonnyaszt, utána mehet rá a kockákra vágott legalább két sárgarépa, fehérrépa, zeller. Két deci száraz fehérbor, két deci víz, egy kis mustár, egy kiskonzerv paradicsompüré, babérlevél, só, bors, tárkony, majoranna, meg ami még megtetszik a polcról. Ha összebuggyant egyet, mehet vissza a husi. Kábé négy-öt óra, lassú tűzön. De inkább több. Amíg jó nem lesz. Olyan omlós. Krumpli is mehet mellé végül köretnek, bár én hántolt árpával (miszerint gerstli) szeretem.
Ez épp elég idő azon elmélkedni, hogyan kerülhet az ember egyik legkedvesebb tanítványa olyan helyzetbe, hogy kiestek a fogai az éhezéstől, nyomortól, hogy a legkedvesebb barátnője, társa jóban-rosszban idegösszeomlást kapott, mert a hatalom nem ismer kegyelmet, csak szelektív bosszút, hogy az ember szarér’-húgyér’ eladott autójának a vételárát még másnap egyszerűen kilopják a tárcájából otthon, és hogy mikor jön meg a munkanélküli járadék, mert akkor lehet venni a gyerekeknek újra kakaót, amiről évekig azt állította, mármint az ember, hogy az csak főzve, igazi hollandból jó.
Jó lesz a cba-s is. Majd ha megjön a járadék.