Na most ha mind a hét rajongóm azt várja, értkezni fogok az "elnémult" címlapokról és fészbuk portrékról, csalódni fog.

Mert például Rumliról szeretnék értekezni, a kutyánkról. Rumli ugyanolyan komplett elmebeteg, mint a múltkori szerelő, vagy a szűk család bármely tagja, ideértve a macskákat is, csak ő önveszélyes is (nem mintha nem volna az bármelyikünk).

Rumli ugyanis igen megrögzött hóbortokkal bír, például mindig mindenkit kis ajándékocskával üdvözöl érkezéskor, még ha az illető csak fél percre is távozott ki, például kivitte a kukába a szemetet. Az ajándékokat, készpénz híján, onnan veszi, ahonnan tudja, esetünkben a lakásból, ahonnét valamilyen rejtélyes okból kutya létére nem szeret kimozdulni (még nem adtuk neki oda a távirányítót a tévéhez - a későbbiekben kiderül, milyen bölcs döntés is volt ez).

A lakásban nagyjából minden van, az is a földön. Mondhatnám persze, hogy beste kölykök (mondom is!), de igazság szerint orbitálisan rendetlen nálunk mindenki. Amink van, az szanaszét van. Nos, Rumli ezekből válogat. Kisebb korában beérte plüssmackókkal, legóval, Barbie-kkal, mára étrendet váltott és koszos gyerekzoknikat fogyaszt. Meg ami még eszébe jut (színes a fantáziája).

Csodálkoztam is, milyen jól bírja a bele, amikor kijön belőle egy szupermen vagy a legszebb (egyetlen) csipkés melltartóm (nyugi, azóta ritkábban veszem fel). Aztán egy reggelen Rumli nem hozta a szokott formáját, nem ugrált az arcomban reggel az ágyon, nem ette meg a macskák elől a kaját és nem pisilt maga alá a gyönyörűségtől, hogy végre méltóztattam felkelni már - hanem csak feküdt és sírt. Nem nyüszögött, nem vonyított, hanem sírt. Folytak a szeméből a könnyek.

Naná, hogy állatorvos, naná, hogy bélelzáródás, naná, hogy műtét - naná, hogy egy literes dunsztosüvegnyi ez-az, ami már nem tudott kikanyarodni belőle.

Rumli érdekes módon került hozzánk - ez az egy, amit nem tudok neki megbocsátani. Nem mintha tehetne róla ez a játékmackó.

Az úgy volt, hogy meghalt a nagyanyám (nem váratlanul, mert 93 éves volt, de azért ritkán lehet erre felkészülni). Nagyanyám - akinek szintén meglehetősen érdekes élete volt - anyámmal együtt költözött utánunk Szentendrére, egy lakótelepi, amúgy elég jó kecóba. Nos, anyám kissé zokon vette ezt a hirtelen halálesetet, természetes volt, hogy hozom-viszem ügyeket intézni. Nagyanyám halála estéjén az exem szokás szerint nemigen találta az akkor még közös címünket, majd, amikor megjött, lefeküdt a tévé elé és elaludt, dacolva az elemekkel, miszerint mi itt elveszítettük egy közeli rokonunkat. A srácokkal mi sírtunk-ríttunk, majd gitározgattunk, az átbőgött éjszaka után reggel pedig indultam anyámmal a hullaházba nagymamát azonosítani. Indulás előtt rátévedt a kezem az ex konyhaasztalon felejtett mobiljára, amelyből kiderült, mennyire reméli, hogy jól aludt - valaki más.

Ezzel parallel még aznap bejelentette egy baráti pár, hogy öszeházasodnak, és mivel annyire példaértékűen klasszak és jófejek vagyunk itt a négy gyerekkel, mit szólnánk, ha a kertünkben volna a ceremónia.

Ha akkor nemet mondtam volna, most nem volna ez a történet és nem volna Rumli kutya.

Én már az egész esküvőből csak arra emlékszem, hogy próbáltam vinni egy tálca pezsgőspoharat, de annyira remegett a kezem, hogy az hangosabb volt, mint a vendégsereg. Ja, meg hogy később eltört egy pohár, mire teljesen összeomlottam, de ez nem érdekes, mert amibe nem halunk bele, az is mély nyomot hagy, sőt.

Rumli kutyát ezután kapta ajándékba az ifjú pártól a legkisebb, akkor két éves dedem. És Rumli kutya azóta csinál velünk mindent végig. Harapni egyszer harapott csak, akkor is tévedéből, amikor egyszerre rajtoltak a kicsivel valami játékért, és a lakli nem tudott vigyázni a fogaira. Amikor a pici először ment óvodába, és az óvodások a közeli játszótérre jöttek hintázni, Ruli kutya kilógott velük hülyéskedni. Azóta szedtem már össze piacról, a városból, sintértelepről is, de mindig nagyon boldog volt. Alapvetően boldog jegesmedve. Ha kismacska került a házhoz - márpedig ez rendszeres elfoglaltágunk nekünk, a kismacska ugyanis fogyóezköz -, anyjaként bánt velük (fiú egyébként), megengedte, hogy a farkában vagy a fülében aludjanak, és általában a macskákkal közösen jött elém, ha megérkeztem valahonnan.

Azt kicsit rossz néven vettem, amikor rájöttem, hogy éjszakánként, amikor épp nem az én ágyamba óhajt felkapaszkodni, a kedvenc fotelemben hortyog. És, ismétlem, a távirányítót nem kapja meg!!!

Valahogy a sajtószabadsággal is így van az ember - csak akkor kezdi érezni, mennyire hozzánőtt az egész életéhez, amikor veszélybe kerül. De én most csak szimplán Rumli kutyáról akartam értekezni.