Amikor kijöttél a szoláriumból - rögtön az edzőterem után, ahol hetente kétszer dolgozod meg a löttyedésnek indult hátsódat -, találkoztunk, beültünk valahová, én nem kértem semmit, te egy bionarancslét. Beszélgettünk. Kérdezted, mi van velem, de előtte azért elmondtad, hogy mekkora bajban vagy, mert a párod ki akar semmizni, neked meg veszélyben az állásod, és az új autó részleteit sem nagyon fogod tudni fizetni, hacsak nem segítenek a szüleid. Meg hát a devizahitel, mondtad még hozzá. Ekkor megcsörrent a telefonod, mondtad bele, hogy visszahívod, és tényleg. Közben elmutogattad a pincérnek, hogy még egy bionarancslét kérsz, hozzá egy energiamüzlit. Én továbbra sem kértem semmit.

Elmesélted, milyen drága a vívótábor, meg a lovastábor, ahová a gyereked jár, meg hogy milyen már az, hogy a párod nem akar jó busás gyerektartást fizetni, hiszen te se szarod a pénzt, ugye, érted, drágám? Nincs egy vasam sem, érted? - mondtad, majd busás borravalót adtál a pincérnek. Most dolgozol valahol? kérdezted, de akkor rádcsörgött a párod, indulnod kellett. Milyen jól elbeszélgettünk, mondtad aztán, és elváltak útjaink.

Én hazajöttem. A HÉV-en sunnyogtam az ellenőrök elől. A gyerekeimtől megtanultam, melyik kocsiba kell felszállni, hogy ne kapjanak el. Ez nem szép, szégyellem is magam. Mikor hazaértem, levettem a cipőmet, azt az egyetlent, ami még valamennyire működőképes. Nagyon hippis, igyekszem a ruhatáramat hozzá igazítani. A hűtőből elővettem az uborkát, méregettem kicsit, mennyire spanyol és mérgezett, aztán úgy döntöttem, hogy kis mosással és pucolással nem lehet vele baj. Ezen megosztoztunk négyen. Összedobtuk, ami aprópénz maradt egyáltalán a lakásban, és kisakkoztuk, ki megy másnap Pestre.

Felmentem az internetre, válaszolt-e valaki bármelyik álláshirdetésre küldött válaszomra. Százból százegyre sem. Közben egy másik barátnőm - olyan mint te, drágám - mondta, hogy nem igaz, hogy nem találsz valami munkát, csak akarni kell, nem fog leesni az aranygyűrű az ujjadról, ha valami méltóságon alulit vállalsz el.

Legutóbb, amikor takarítónőnek jelentkeztem három céghez is, referenciákat kértek, ezek hiányában ne tudtak velem foglalkozni. Rosszul csinálod, mondta egy másik barátnőm, hívd fel a barátaidat, csevegj velük, csak lehet tőlük kérni ennyi szívességet. Hosszan néztem ezután a telefonomat, amelyen hónapok óta nincs egység, még a saját négy gyerekemet sem tudom felhívni. Aztán írtam a volt kollegáknak, hogy ha tudnak valamit... Jöttek a válaszok fegyelmezetten, sorban. Hogy na ne viccelj, a te képességeiddel, a te képzettségeddel, a te múltaddal - nehogy már tőlem kérj szívességet... De, mondtam nekik, tőletek kérek szívességet, mert titeket legalább ismerlek. De nem tudunk neked főszerkesztői munkát. De én csak takarítónő szeretnék lenni, lécci, lécci.

Kinevettek mind.

Aztán jöttek a lejmolós leveleim is. Hogy ha volna valami fölösleges pénzed, amit ide tudnál adni, nem kapcsolnák ki nálunk a gázt, a villanyt, a vizet... Mondtátok mindannyian, hogy nektek sincs, alig futja belőle a gyerek táborára, az új cipőre, a tévé-előfizetésre.

És akkor megértettem.

Hogy amikor nektek nincs pénzetek, az nem azt jelenti, amit nekem. Mert nekem akkor az azt jelenti, hogy NINCS. Nem pár ezer fölösleges nincs, de húsz forint sincs. Se tejre, se kenyérre, se semmire.

Három boltban tartozom.

Jövő hónapban elkezdik árverezni az egyetlen tulajdonomat, az anyámtól örökölt kis kecót, ahol most egy barátnőm lakik.

Jó, valószínűleg megjelenik egy-két könyvem még az idén.

A tiszteletpéldányokat a híd alá kérem postázni.

A harmadik szomszédomról kiderült, hogy segélyszolgálatnál dolgozik, tőle jön majd ételadomány. Szerdánként beállhatok a sorba tisztálkodószerekért, mert osztás van.

Debrecenben egyébként megjelentek az első diplomás utcaseprők.

És tudjátok, drága barátaim, szerintem nem nekem kell magam szégyellni.