Mentségem, hogy soha senki egyetlen szóval sem mondott nekem semmit. Mert óvjuk a gyereket. Amikor megkérdeztem anyámat, elsápadt és visszakérdezett (pedig nem volt szokása), hogy ezt most miért gondolom. Pár nappal később, mintha mi sem történt volna, elmesélt egy történetet, amelyben ő is ugyanezt kérdezte az unokatestvérétől, aki megnyugtatta, hogy nem, Pötyikém, te nem vagy az, csak mi.
Apámat lehetetlenség volt megkérdezni, mert folyton pörgött, máshol volt, vagy mással beszélt vagy egyáltalán, nagyon édes volt, de rám és a problémáimra biztosan nem ért rá. Sok időt töltöttem vele, itt is, ott is a nagyvilágban, így hamar megtanultam, hogy teljesen fölösleges kérdezősködni, amit az ember saját maga kiszaszerol, az van. Oszt az vagy helyes vagy nem. Sem megerősíteni, sem cáfolni nem fogja senki. Van, ami NINCS. Amiről egyszerűen nem beszél senki. Se közeli, se távoli rokon. Mert az ember egyedül VAN.
Az újpesti – apai - nagyszülőket szintén fölösleges volt kérdezgetni. Miután nagypapa a munkaszolgálat után sikeresen beleszaladt a szovjet felszabadító hadseregbe, amely egyébként tényleg felszabadított sok mindenkit, köztük ezt a nagymamámat és az akkor már megszületett apámat is, elment kicsit világot látni, jelesül Szibériába, ahonnét csak 1949-ben került elő, és onnantól senki egy kurva szót nem húzott ki belőle, csak foszlányokat. Az újpesti nagymama meg az ismert előzmények után jobbára csak marokszámra szedte a nyugtatókat és folyamatosan, ízesen, amúgy újpesti módon káromkodott, ha BÁRMI is szóba került. Ez a dolog NEM VOLT.
A hetedik kerületi – anyai – nagymamát szintén teljesen fölösleges volt kérdezgetni, mert sosem válaszolt semmire, illetve random üzemmódban néha mesélt holmi élményekről, amelyek időnként iparosbálokról, időnként meg a gettóban folytatott üzleti tevékenységéről szóltak. Lánya, az anyám azért valamilyen rejtélyes módon mégis kikerült Svájcba a Vöröskereszt jóvoltából a gettó felszabadítása után. Halála után találtam meg a leveleket, amelyeket onnan írt nagyanyámnak, esengve, hogy jó lesz, csak vigye már haza, hiszen már eléggé megerősödött.
Exférjeméknél ez nem volt tabutéma. Már amennyiben az ottani – anyai – nagymama nem engedett semmiből, mert 11 testvérből csak ketten jöttek haza ONNAN, így teljes joggal és magábafordult keserűséggel élte a következő közel negyven évét le. Egyik testvérének a sok füst közül egy gyermeke túlélte – meg sem állt Párizsig, ott lett bohém hegedűművész és aranyműves, egyetlen bearanyozója Olga néni életének a lányán (anyósomon) kívül. De mesélni soha nem mesélt senki. Semmit. Anyósom boldog volt, hogy férjhez ment egy derék katolikus emberhez, aki tisztelte őt, apósom boldog volt, hogy feleségül vehetett egy ilyen gyönyörű és hihetetlenül klassz nőt – máig együtt vannak. És soha semmi másról nem mesélnek, legfeljebb arról, hogy a katolikus nagypapáék gyömrői birtokát hogyan hordták szét a ruszkik. Semmi másról, soha. Mert van, ami NINCS.
Huszonegy éves lehettem, amikor egy kollegám elcipelt megmutatni a „családi birtokot”. Nagyon büszke volt rá. Családi örökségként szállt rá az ország északkeleti csücskében, Mádon. Az ismert előzmények után ámulva néztem a falu (város?) ódon építészetét, a szétmállott múltat, a valaha gyönyörű házakat. Egy elképesztő kúria volt a családi örökség, amivel eldicsekedett a kollega: tornácos, sokszobás, valódi polgári fészek. Szobáról szobára néztük át, molyoltunk a pincében, padláson, harmincas-negyvenes évekbéli könyvek kerültek elő penészes ládákból. Közben beszélgettünk erről-arról. A kollega, tanult emberfő, közben mesélte, mi szépet s jót tanult a szüleitől, nagyszüleitől, például hogy Nagy-Magyarország határait három tenger mosta, hogy a jobbágyok nálunk latinul is tudtak satöbbi.
Kérdésemre, amikor a kezembe került az egyik sarokból egy tóratekercs, hogy honnét szerezték ezt a kincset, a válasz: valami zsidó a nagyapámra bízta, hogy őrizze meg, míg hazatér. És hazatért? Nem tért haza. Később jelentkeztek valami rokonok, de ugye nem gondolom komolyan, hogy ilyen indokkal meg kéne válnia ettől a becses ingatlantól. Ott a hegyoldalban például újra lehetne telepíteni a szőlőket, és a borpince is kiváló állapotban van.
Később ugyanő, amikor már túlvoltam a felismerés fázisán és rengeteg megválaszolatlan kérdésem volt, elcsodálkozott: foglalkozik ezzel még valaki? Hiszen elmúlt, nem?!
És innen ezt épp ma, a Holokauszt emléknapján nem tudom tovább írni..
