Hosszan nézi, ahogy az anyukája/nővére/férje palacsintát készít reggelente a konyhában.
Ideges, mert nem működik a kávégép a munkahelyén.
Ha le akar feküdni, mindig fel kell mennie az emeletre.
Nekiütközik a falnak és felrobban. 
Menekül egy üldöző autó elől - lehetőleg hosszában, a felezővonalon.
Éjszaka vámpírok csapódnak az ablakához.
Utána baseball-ozik egy kicsit.
Volt gyerekszobája, természetesen garderobe is kapcsolódott hozzá, faajtós, amely mögött a rémségek laktak.
Hosszan fut a szerelme felé a homokos tengerparton, lehetőleg egy ligh koktéllal a kezében. És egy bobtail-lal.
Biztosan meghal valakije, ezt onnan tudja meg, hogy hirtelen magát látja felülről a temetésen, amint a steril parcellába rakják a szerencsétlent, a pap meg elmondja, hogy az úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.
Verekszik nagyon, szerencsére a legelvetemültebb aljas banda is mindig egyesével küldi rá az embereket, így elbánik velük.
Kizárólag parkolóházak legalsó szintjén talál magának helyet, ahol nincs villany és jön a szatír.
Ha kell, persze lő, és persze sosem fogy ki a töltény.
Végül egy szerelőcsarnokban találja magát, ahol indokolatlan láncköteleken imbolyogva majdnem lezuhan, de aztán mégsem, míg ellenben a gaz gonosz beleesik a forró izébe.
Ugye, ti is úgy érzitek, alkalmas vagyok a hollywoodi karrierre most már?

Embert nem láttam még annyira nevetni, mint amikor elkezdtem panaszkodni egyszer anyámnak, hogy milyen iszonyatosan rendetlenek a gyerekeim.

Percekig nem tudott megszólalni a vihogástól, a szemét törölgette, keresgélte a szavakat. De nem találta. Rám bízta a dolog kifejtését.

Na most, aki nálam rendetlenebb embert ismer, az hazudik.
Nekem egyszerűen az nincs meg, hogy mitől hajtogatódnak össze a ruhák és mennek be a helyükre a szekrénybe, mert az én fejemben az, hogy valaminek helye van, egyszerűen nincs.

Sose felejtem el anyám nevetését.

Négy-öt éves lehettem, amikor először költöztünk végre normális körülmények közé, ahol saját szobám volt, garderobe-bal - előtte, az Ó utcai bérház leválasztott bérlakásának egy szobájában négyen voltunk úgy-ahogy.

És akkor beköszöntött a Kánaán maga, saját szoba, saját szekrény, saját cuccok.

De nekem hiányzik az az agyi lebenyem, ami a rendrakásért felelős.
Félreértés ne essék, szeretem a rendet. Mint ismeretlen, távoli, csodálnivaló dologra gondolok, amelyhez én föl nem érek. Tehát szeretem a rendet, ha más csinálja meg helyettem.

Anyám tényleg mindent megpróbált. Jó szóval, fenyegetéssel - bár inkább jó szóval. 
Minden vasárnap a kezembe adta a porszívót, amit értetlenül fogadtam, és mindig volt valami kifogásom, a lényeg, hogy mindjárt. Ami soha.

Ha nagyon bepöccent - talán kétszer fordult vele elő összesen -, megállt a szobám közepén, és nagyon precízen minden kib... szóval kidobált a szekrényeimből, ideértve a döglött patkányt, a fél éves szendvicset és a papagáj hulláját. A szoba közepére. Tündéri mosollyal közölte, hogy ő most megy ebédet főzni, tán kezdjek a szobámmal valamit.

Mindig is a bivalytürelmemről voltam híres, legalább egy hónapig kerülgettem a katasztrófasújtotta övezetet, kis csapásokat rúgva a szennyes ruhák között.

Anyám nem bírta idegekkel tovább, rendet csinált. Annyit kért csak, hogy most kísérletképpen próbáljuk meg úgy, hogy mindent oda rakok vissza, ahonnan elvettem.

Mit mondjak, nem ment...

Én, ha belépek most a házunkba, lebaszom a táskámat, lerúgom a cipőmet valahova. Arrébb teszek pár dolgot, kipakolok a kosárkámból, remélve, hogy nem felejtem el, hová tettem a frissen vásárolt csirkecombokat, mert ha elfelejtem, akkor az előbb-utóbb nagyon büdös lesz, márpedig elfelejtem.

Mosok én szorgalmasan, mert sok gyerekem van. Való igaz, hogy még sose jutott a praktikus eszembe, hogy esetleg nem kéne a pirosakat együtt mosni a fehérekkel - kettes sorszámú lányom szalagavatói fehér csodaruháját is sikerült fincsi rózsaszínre mosnom, szerencsére egyes sorszámú lányom akcióba lendült és megoldotta a dolgot, nem kevés kurvaanyázás közepette.

Amikor először elköltöztem anyámtól - én ezt rendszeresen ismételgettem, egy idő után feladta, hogy kövesse, hol és kivel vagyok éppen -, egy lakótelepi kisszobába mentem az aktuális szívszerelmemmel. A másik két szobában másik két pár volt bérlő. Nem telt el több, mint pár hónap, válságstábot hívtak össze és próbálták velem megértetni, hogy tényleg nagyon klasszul főzök, imádják is, de a főzés az egy olyan dolog, hogy utána el kell mosogatni és a maradékot betenni a hűtőbe. Nem, nem a szekrény alá. Nem, nem csak úgy otthagyni az edényt.

És tényleg értetlenül néztem, mert olyan szinten fehér folt ez nálam, hogy arra nincs kifejezés...

Na de nem ezt akartam elmesélni (de), hanem most, hogy már öreg vagyok és van négy gyerekem, néha kénytelen vagyok bemenni a szobáikba.
És konkrétan rosszul leszek...
Irigylem anyámat, hogy annyi türelme volt, nekem még az sincs.

Amikor rájuk ripakodom, hogy nademostazonnalhejabitangéletbemár, akkor az a játék, hogy elüvöltik magukat: nézd, anya, csillámpóni úszik az égen! És én akkor röhögve elfordulok, így nem kell látnom, ahogy becsempészik a konyhába a nyolcvanhét poharat és negyvennyolc koszor tányért a szobáikból. Úgyis én mosogatom el.

Pontosan tudom, fölösleges elmondani, szikrázóan éles elme vagyok, hogy ha a számlákat oda raknám és nem a konyhapultra, akkor egy helyen lennének, ráadásul nem áznának el a kajalében.

Tudom, hogy a szerszámok megtalálhatók, ha a helyükre teszem őket.

Tudom, hogy a telefonszámoknak, egyéb azonosító kódoknak is van helyük.
Tudom, hogy a kimosott ruhák nem hajtogatódnak maguktól össze és nem sétálnak be a szekrényekbe.
Tudom, hogy mennyivel egyszerűbb volna az élet, ha a konyhában legalább oda tennék mindent, ahová értelemszerű.
A többezres könyvtárunkban is nyilván el lehet igazodni, ha logikusan van pakolva.

De nem nálam.

Igen. Van ilyen ember. 

És a hülyéknek van szerencséje alapon: a négy gyerekből csak egy lett pont ugyanilyen, mint én.

Miközben üvöltök vele, pontosan tudom, hogy egyszerűen tényleg nem látja, hogy a papucsa helye nem a teásbögrében van, és tényleg egyáltalán nem érdekli, ha két méter magasan állnak a szennyes ruhái, és az sem érinti, de egyáltalán, hogy amit felvesz magára, nem az övé. Ő ilyen. Mint én.

Több tiszteletet a rendtelenpártiaknak!

Jön a macska, a könnyebbség kedvéért hívjuk 1. sorszámúnak, úgyse hallgat semmilyen névre.
Közli, hogy konkrétan éhenhal.
Oké, a macska is ember, kap kaját. Leülök.
Jön a 2. sorszámú macska, közli, hogy konkrétan éhenhal.
Oké, ez a macska is csak ember, csak a kurva anyját, de kap kaját. Leülök.
Jön a kutya, kedvesen kérdezi, hogy az egészen pontosan hogy van, hogy azok kapnak, ő meg nem. 
Ő is csak ember, kap. Leülök.
A teknősök nem mondanak semmit, csak jelentőségteljesen püfölik a terrárium oldalát. Jó, kapnak kaját. Leülök.
Tulajdonképpen már én is éhes vagyok...
És akkor visszajön az 1. macska és közli, hogy éhes...
És akkor a gyerekek még nincsenek is itthon!

Annyira egyszerű volna egyébként jóízűen, jókedvűen magyarnak lenni.
Hatalmas buli jurtát építeni a kertben. Pont akkora, mint indiánsátrat, amit úgyis felhúzunk a srácoknak nyaranta.
Jó móka nyilazni. Meg solymászni is. Nem baj, ha te turulnak hívod, attól az még sólyom.
Elképesztő poén a pad alatt levelezni rovásírásul. Pont olyan, mint tündéül írni, azt is csak nemrég (történelmileg nemrég) állította össze Tolkien.
Nagy poén, amikor a gyerek mondja a hét vezér nevét, de belekeveri a hét törpét is. Stzakad a röhögéstől a család, aztán persze kijavítja. És Emese nem Hófehérke, de már majdnem Szűz Mária.
Lehetne a csodaszarvasnak is örülni, mert tényleg elképesztően szép az az övcsat róla. És hát nyilván pont annyira létezett, mint Bambi, csak Bambi körül nincs ekkora szemforgatás.
Érdekes, a kultúrnépek prímán szórakoznak a saját történelmükön.
Amelyik népnek igazán van történelme és igazán kultúr, az kiválóakat viccelődik a vikingek mosdatlanságán például. A tésztazabáláson. A csigaebéden. Egy rohadt koszos istálló kitakarításán. Csak hogy a közelből vegyünk példákat.
Remek, tényleg vicces rendezvényeket lehet csinálni történelmi hagyományokra hivatkozva - ha pont annyira vesszük komolyan, amennyire kell.
Horvátországban a nyáron tanúja voltam egy víziversenynek, amely valójában a kalózkodásról szólt. Jót játszottak a srácok -  és a nagyobbak is.
Picit arrébb, Velencében egészen kiváló farsangok vannak.
Finnországban meg hajigálják a farönköket.
Egyébként semmiben nem különbözik egy hátrafele nyilazó verseny egy mobiltelefon-eldobálóstól. Tényleg nem.
Csak nálunk, egyedül nálunk jelenti a nemzet történelmére emlékezést az, hogy el kell sápadnunk, le kell horgasztanunk a fejünket és roppant szomorúnak kell lennünk.
Ki a fene akar szomorú lenni?!
Nekünk miért nincs Magyar Nemzeti Monty Pythonunk?!
Egyszerűen jobb lenne úgy magyarnak lenni.
De így?! Hogy neked küldetéstudattól megroskadva szomorúnak kell lenned, mert különben rádszól a szomszéd, mert nem vagy matyóban - és te nem válaszolhatod neki, hogy ő meg miért nem vesz fel inkább kevésbé lukas köntöst ehhez a megjegyzéséhez?!
Így nem jó.
Ady ezt jobban megírta, tudom.
És sokan mások is.
Jókedvű országban szeretnék élni.

verf

Leéltem ötvenkét évet úgy, hogy nagyjából tudni véltem, milyen a családom.
Van nekem is már rég, elég népes, az is mind hülye.
Tudtam, milyen mélynyomorból jöttek és ott is maradtak az apai nagyszüleim.
Tudom, milyen borzalmas volt az életük. Akit érdekel, keresse meg a Szerelem című bejegyzést. Na, abban mesélem el, hogyan lett hadifogoly apai nagyapám, és hogyan húzott le sok évet Szibériában.
Anyai ágról is tudtam, hogy különösebben könnyű nem lehetett az életük, hiszen voltak a gettóban is, anyámat viszont - akkor volt kábé három éves - Svájcba menekítették, "tüdőpanaszok" miatt.
De nem ezt akarom most újra és újra elmesélni.
Hanem hogy kértem egy családkutatást, mert anyám, apám és a nagyszüleim rég halottak, senkitől nem lehet megkérdezni semmit - életükben viszont elég sokat hümmögtek és soha semmit nem meséltek.
Nálam meg itt van ez a sok fénykép, és fogalmam sincs, ki kicsoda rajtuk.
Ki nevetgél csíkos úszódresszben, kackiás bajusszal a Duna partján.
Ki az a kislány ott a gangon.
Ki mosolyog ott a ligetben azzal a bazi nagy rózsacsokorral a kezében.
Mindhez hasonlítok.
És már nincs kitől megkérdeznem.
Tehát megkértem egy ezzel foglalkozó céget, kutassa ki nekem a familiát.
És akkor kikutatták.
Hogy nem volt nekem elég az, amit tudok..
Akiről soha nem beszéltünk, mert még anyám is csak 3 éves volt...
Mivel ő sem nagyon ismerte, én meg egyáltalán nem, soha beszédtéma nem volt...
Nagy Béla munkaszolgálatost 1943-ban kivégezték.
Én ezt nem tudtam.
Nagypapa, bocsáss meg nekem, ha tudsz.

Én már csak pici dolgokat szeretnék, és ilyeneket is kívánok mindenkinek 2017-re.
Már rég nem szeretném, hogy ne nyolcvanhét koszos pohár és duplaannyi mosatlan tányér várjon reggelente a konyhában - mert vacak lenne, ha nem volnának gyerekeim, azoknak nem lenne barátaik, és inkább hagyják itt a koszos edényeket, mintsem intésre eltűnjenek a világomból.
Nem bánom én azt se, ha egy darab működő öngyújtót nem lehet ebben a kurva házban találni.
Azt viszont kívánom mindenkinek, hogy akinek gyereke van, sose szembesüljön annak a betegségével, vacak életével, szerelmi búbánatával.
Akinek még vannak szülei, annak legyenek is minél tovább, lehetőleg egészségben.
Akinek van szerelme, az bújhasson össze vele minél többet.
Akinek kutyája/macskája/teknőse/selyemhernyója van, lehetőleg bosszankodjon rajtuk minél többet, mielőtt összekucorodik velük a fotelban.
Akinek vannak barátai, annak legyen alkalma minél többet összejárni velük és röhögni nagyokat.
Aki meg tud mozdulni, menjen, sétáljon, táncoljon, vagy amit akar.
Akinek munkája van, annak maradjon is meg.
Akinek nincs, legyen.
Mindenki tudjon hol aludni, legyen mit ennie, legyen mit felvennie, és általában is mosolyogjon, ha lehet.
És adjon valaki egy működú öngyújtót is.

https://www.youtube.com/watch?v=bndGBlHRKPA

A legelvetemültebb rendszerek – főleg, ha hosszabb távra terveznek – igencsak ügyelnek arra, hogy ideológiailag is, érzelmileg is bealapozzák a következő generációt.
Igen, a gyerekekre gondolok. Minden ideológiától mentesen.

Cserkésztábor.
Úttörőtábor.
Állami üdülők.
Iskolai kirándulások iskolai pénzből, tehát látszólag és a családok számára praktikusan: ingyen.
Levelezés távoli országokban élő kispajtásokkal.
Cserediákok.
Ingyenes tömegsport.
Ingyenes klubok, rendezvények.
Ingyenes szakkörök a suliban.
Ingyenes korrepetálás.
Karácsony a Parlamentben.
Osztálykirándulások (ingyen, természetesen).
De akár lőgyakorlat is az MHSZ-nél. Vagy íjászkodás.
Ugyanitt repülőgép-modellező szakkör és ingyen jogosítvány.
Építőtábor.
Szakmai gyakorlat ingyen.
Osztályfotózás ingyen.
Olcsó zsebkönyvtár, puhafedelű kiadások, indiános és pöttyöskönyvek, delfin-sorozat meg a többi.

Most ne keverjük bele az ideológiát. Kelettől nyugatig szinte minden rendszer megpróbálja értelmesen magához vonzani a következő generációt. A fentebb felsoroltak nyilván nem váltottak ki osztatlan lelkesedést mindenkiből és ugyanannyira – de az tény, hogy se egy kéthetes cserkésztábort, se egy úttörőt nem lehetett elfelejteni.
Énekelgetés, tábortűz, reggeli torna (fujfujfuj), és játék, számháború, este lámpaleoltás.

És mit kapnak a mi gyerekeink az Orbán-rendszertől, amelyet az értelmezhetetlen Nemzeti Együttműködés Rendszereként – miszerint NER – emlegetünk?

Az egyszavas választ fölösleges beküldeni a szerkesztőségbe.

Borítékoljuk a választásokra.

Özv. V.B-né egy napon arra ébredt a Dél-Pesti - rossz nyelvek szerint: Dél-Tepsi - kórházban, hogy meghalt.

Érezte, hogy nem érez már semmit. Ez nagy megkönnyebbülés volt neki, mert egyrészt rohadtul fájt már a rákja, amelyik elharapózott benne, másrészt elég ergyán lett belekötve az infúzió, az is sajgott.

No, de ennek vége. Kiropogtatta tagjait, és hónapok óta először nyugodtan szétnézett a kórteremben. Körülötte csöndben haldoklottak az emberek. 

A reggeli vizit előtt, úgy fél hat felé jött a takarító személyzet, rugdosta a fém szemeteseket, csapkodta az ajtókat, de özv. V.B-nét végre először nem tudták a zajok felbosszantani.

Később jött Marika is, a középkorú, fáradt, táskás szemű, lestrapált és alulfizetett ápolónő, mindenkinek a szájába beledugta a hőmérőt, majd ugyanazzal a körrel ki is vette, leolvasás nélkül visszavágta az eszközöket a közösbe, az ajtóból még visszaordított, hogy mindjárt jön a kisvizit, mindenki tegye rendesen a köpenyét és a papucsát, mert a főorvos úr ma kiemelten rosszkedvű.

És jött a kisvizit, mindenkitől megkérdezték, na, mi a helyzet, majd a választ meg sem várva továbbment a slepp.

Meghozta a váltás a reggelit is, de özv.  V.B-né pont úgy nem nyúlt hozzá a némiképp feketepenészes szelet parízerhez és a száraz kenyérhez, mint más napokon, a túlcukrozott teát sem itta meg, így amikor a nővérke szó nélkül elvitte, csak megkönnyebbülést érzett.

A nagyvizitnél sem volt semmi gond, bár az egyik orvostanhallgató megemlítette, hogy mintha nyolcaskának kissé püffednének a lábai. A főorvos úr leintette, hogy ebben a korban ez természetes.

A délutáni látogatás is rendben lezajlott, özv. V.B-néhez nem jött senki, így nyugodtan figyelhette, miről beszélnek a szomszéd ágyakon. Semmiről, a szokásos.

Az ebédre rá se nézett, a délután kettőkor kitett, úgynevezett vacsorára (egy mackósajt és egy szelet szalvéta) szintúgy.

Este, lámpaoltás után órákig hallgatta, ahogy a szomszéd ágyon a Gizike - zöldséges volt valamikor, de csúnya köszvénye lett, aztán meg is fázott - kileheli a lelkét. A vészcsengő nem működött, meg hiába is működött volna, az a két ápoló, aki az egész kórházat ellátta, épp másik épületben tartózkodott.

Ez így ment napokig.

Özv. V.B-né az ötödik napon úgy gondolta, most már ideje tisztességesen meghalni. Összeszedte magát és valóban kissé már püffedésnek indult végtagjait, lemászott az ágyról és a mosdó felé vette az irányt. Egy nő holtában is nézzen ki normálisan, gondolta. Vitt magával fésűt, szappant, törölközőt, vécépapírt, bár gondolta, hogy ez utóbbira már nemigen lesz szüksége.

Kissé elfáradt már a folyosó végén - világítás sem volt -, amikor benyitott a zuhanyzóba, gondolta, leül kicsit. Már bánta, hogy nem hívta magával Gizikét, olyan jól elbeszélgettek volna itt lét és nemlét határán.

Itt találtak rá napokkal később.

(http://www.atv.hu/belfold/20161128-ot-napig-volt-egy-hulla-a-del-pesti-korhaz-mosdojaban)

13.5 milliárd forint ment el az '56-os emlékévre.
Azok, akik '56-ban fiatalok voltak, ma nyugdíjasok.
A magánnyugdíj-pénztárak lenyúlásával 3000 milliárdocskához jutott hozzá az állam.
A székesfehérvári stadionra 16 milliárdot költ az állam.
A felcsútit már nem mondom.
A Várba költözést sem.
A többit meg már nincs gusztusom mondani.
Nem mondom az iskolákat, óvodákat.
Mai hír: a magyarországi kórházak mindösszesen 60 milliárddal "tartoznak".
Az a legendás '56-os korosztály, amelyikről idén megemlékezünk, ma nyugdíjas és nagy valószínűséggel betegeskedik is, de valószínűleg van gyereke és unokája, akiket szeretne jó helyen látni (lakás, munkahely, iskola stb).
Nem lett volna méltóbb a megemlékezés, ha ezt a rohadt sok pénzt erre
a korosztályra költjük?

Mert mi a nagymama dolga például?
Nyilván, hogy süssön fincsi sütiket, szobahőmérsékleten kössön és cuki meséket mondjon, jól lecsessze a szülőket, ha nem elég megértőek, üljön az ágyunk mellett, ha a szüleink épp nem érnek rá, mi pedig lázasak vagyunk, aztán meg el is lehessen neki mesélni mindent a konyha sarkában, amit másnak nem, és akkor ő is elmeséli majd, hogy 37-ben, amikor a Holdvilág-ároknál beleborultak egy fiatalemberrel az árokba...
És mi a nagypapa dolga?
Rengeteg. Először is biztosan megmutatja a féltve őrzött szerszámkészletét, a könyvtárát vagy az ügyes trükköket a ház körül.
Összenevet velünk, amikor valami csibészségen kapnak a szüleink, és talán még abban is segít, hogy kell levenni a lábáról a kiválasztottat.
Ha megkérdezzük a másodfokú egyenlet megoldóképletéről, feltolja a szemüvegét a homlokára és vágja, ahogy a matektanár soha. Vagy a kezünkbe nyomja az Obádovicsot.

A nagyszülő az olyan, hogy már van türelme, feltétel nélkül szeret minket, és már rég nem ideges attól, hogy mi lesz holnap, mint a szüleink, mert ugyan mi lenne.
A nagyszülő az olyan, hogy jókat lehet vele nevetni, aztán vagy ők alszanak el tévézés közben, vagy mi, de valaki biztosan betakarja a másikat.
A nagyszülő megnyugtatja a szüleinket, hogy nem kéne olyan nagyon pattogni egy bizonyítvány miatt - vagy mutassák meg az övékét?!
A nagyszülő az olyan, hogy ha megkérdezzük, akkor picit elréved, de elmeséli, hogy s mint volt a háborúban, vagy '56-ban, '89-ben - és megnyugtat, hogy ne aggódjunk, nagyon fog vigyázni ránk mindig, bármi történjen.
A nagyszülő olyan, hogy biztosan van a kamrában azért egy kis tartalék liszt, cukor, gyufa, tejpor.
A nagyszülő az olyan, hogy vág az agya, mint a borotva, ha el volnánk tévedve kicsit a nagypolitikában, bár hosszan, de tutira megmondja, mi a pálya.
A nagyszülő olyan, hogy tudja, miért kell vagy nem kell csinálni dolgokat - vagy a saját kárán tanulta meg, vagy neki is elmagyarázták a nagyszülei.

A nagyszülőnek egészen biztosan nem szerepel a munkaköri leírásában, hogy a másik nagyszülő gyerekét megüsse, rugdossa, ordítson vele. Nem csapja sem kézzel, sem zászlórúddal arcon, nem küldi el a kurva anyjába és nem hörög artikulálatlanul.

Aki mégis így tesz, nem érdemli meg a nagyszülő kitüntető címet.

Nem nagy titok, aki ismer, tudja, hogy szekérderéknyi lányom van. Szám szerint három. Fiam is van, de ő már megszokta a helyzetet - nem is volt más választása szegénykémnek, egyszem férfiember, szívem csücske, akárcsak a többi.

Na de hogy a lányok.

Az tiszta sor, akárcsak az állatvilágban, hogy az ivarérettséget elérvén bizony nagyon-nagyon kerülgetni kell egymást. Amennyire csüngtünk anyucin, pont olyan intenzitással leszünk vele kritikusak, ellenségesek, agresszívek is olykor - aztán majd az egész megszelidül, csak idegrendszer kell hozzá meg idő. 

Ha az embernek három lánya van, az a fajlagos intimbetét-felhasználáson túl még egy csomó problémát is felvet.
Mert kinek van joga előbb használni a fürdőszobát. Kié a melltartó, a nejlonharisnya, a szempillaspirál. Ki mosogat, ki tereget, ki vigye ki a szemetet. Az egyik hippi, a másik konzervatív, a harmadik meg street dancer. Az egyik szeret beszélni, kurva sokat, a másik nem. Ki hagyta már megint bedugva a töltőt és hol a cigim.

Eddig még semmi újat nem mondtam a harcedzetteknek, maximum a fiamat lehet sajnálni, akit egyszerre négy menstruáló nő küld el boltba hisztériázva.

Hanem aztán jönnek a párkapcsolatok. Annak minden velejárójával. Félted a lányod, büszke is vagy rá, mert már olyan szép, nagy és okos. Különböző szimpatikus vagy meghökkentő fiatalemberekkel ismerkedsz össze. Mire végre megjegyzed a nevüket, már rég a trashben vannak. Ki mikor kit hozhat haza. Sunnyogások reggelente a fürdőszobában. Zavart nevetgélések a konyhában, idétlenkedés, egymás kerülgetése a nappaliban. Mire megtanulod, melyik mit szeret igazán ebédre, már a trashben... 

Nem könnyű, na.

Hanem amikor elérkezik a pillanat, hogy a legkisebb királykisasszony félrehív és azt mondja nekem, az anyjának, hogy szerinte azért nem kéne annyira ordítanom a párommal, de legalábbis legyek már figyelmesebb, mert a pasi is ember...
Amikor a másik félrehív és azt mondja, hogy kiszedné a szemöldökömet, mert így ne menjek már utcára a pasimmal, jobbat érdemel ennél... Amúgy vegyek fel valami normális göncöt...
Amikor félrehív a harmadik, és baromi okosan és tapintatosan helyreigazít egy vitában, erős felindulásban elkövetett mondatomért, mert az az idézet szerinte így és így van...

Na, olyankor nagyon jó dolog, ha az ember három lány anyja. Nagyon-nagyon-nagyon jó.

De azért leül kicsit cigizni, sörözni a fiával a kertben :)

Amikor a hatodik kerületi, Ó utcai társbérletből saját kecóba kerültünk a hatvanas évek végén a szüleimmel, és nekem saját szobám is lett, eleinte furcsa volt minden.

Elsősorban, hogy nincs gang. Nincs bandázás a srácokkal a hátsólépcsőn. Nincs szénhordás a pincéből. Nincs az a leírhatatlan hatodik kerületi hétvége-szag és érzés. (Mondjuk, az az egyetlen, ami nagyon hiányzik a azóta is, hogy imádtam az Operaház délelőtti próbáit hallgatni a szemben lévő hentes előtt üldögélve.) Hogy óvodába menet már nem ülhetek fel az Opera kőoroszlánjaira a reggeli kiflimet elmajszolni. Nincs a süketnéma házaspár a földszinten, nincs házmester és főleg nincs az udvar a porolóval, nem jönnek be a vurlitzeresek, nem jön a jeges, hát, inkább meg voltam ijedve én attól a nagy változástól -  egyetlen hétvége alatt össze tudtak pakolni a szüleim három bőröndbe, felültünk a kölcsön teherautóra azzal a három ággyal és egy szekrénnyel, ami volt, és már ott is találtam magam a világ végén kicsit túl, az ijesztőnek tűnő Újpesten, a még épülő Izzó-lakótelepen. Talán a mi házunk volt a harmadik vagy negyedik, még évekig zúgtak  ott a munkagépek, mire akkora lett, mint most.

De hát milyen a gyerek, persze hogy feltalálja magát, aztán később a szülei is, biztosan. Kialakulnak a rutinok. Jó, oké, nem volt ott már a Népköztársaság útja meg a Novhéttér szaladgálni - volt helyette ezer más érdekesség. A bicajozások a srácokkal. Bújócska a temetőben. Játszótéri bandázás. Lábtengó. Jó, oké, lehet, hogy normális kislányok babáztak, én történetesen szerettem focizni meg verekedni. Hát meg a Kiserdő. Mondták a szüleink, hogy oda azért ne menjünk, mert kábé hetente ölnek meg valakit, de persze emiatt is kötelességünknek éreztük, hogy menjünk, ők meg úgyis dolgoztak, egymásra voltunk bízva és viszonylag kevés vér folyt, de azt is letagadtuk utóbb.

Egy nagyon fiatal városrészben, egy lakótelepen, ahova fiatal házaspárok költöztek, rengeteg gyerek volt (meg bolt, meg óvoda, bölcsöde, iskola, fodrász, kozmetikus, könyvtár - most hadd ne én adjak tanácsot, mit kell építeni egy új településhez). A rengeteg gyereket, minket vasárnaponként tutira elzavartak otthonról, legalább annyi nyugalma legyen a szüleinknek. Minden ablakból dőlt a rántotthús szaga és szólt a tánczene. 

Hanem a hétvégék (ami csak a vasárnapot jelentette, mert akkor még nem volt szabadszombat) egészen biztosan azzal kezdődtek mindenhol, hogy a tényleg hullafáradt szüleink kiadták a napiparancsot.
És az én generációm bizony duzzogva levitte a szemetet az akárhanyadik emeletről is.

És felvitte a postaládából a Népszabadságot.

És egy teljes generáció - az enyém - nem értette, mit tudnak a szülők annyit olvasgatni rajta, mit vitatkoznak egymás között, kit érdekel, hülyeség.

És az iskolában, amikor mondta az osztályfőnökünk, hogy márpedig értelmes ember újságot olvas.

És a papírgyűjtések... Amikor apám lázasan túrta szét az általam összehordott halmot, hogy úgy emlékszik, valamelyik lapszámban benne volt a nemtudommi, azt nehogy elvigyem.

Akkor nem értettem, és még sokáig nem.

Most már igen.

Ha valamivel ki lehet zavarni a világból, az a fecsegés.
Ez nem túl nőies dolog a részemről, de ez van. Sminkelni se szoktam, de ez egy másik történet, szintén súlyos háttérrel. Azt majd máskor.
Anyám kezdte. Gyakorlatilag bármikor, amikor meglátott, kinyílt a szája – és be sem csukta addig, míg el nem menekültem.
A nagyanyáim se voltak kispályásak, mindegyik állandó szükségét érezte annak, hogy beszéljen hozzám.
Nulla esélyt adva bármiféle reakcióidőnek, tűnődésnek, válasznak.
Mondták és mondták és mondták.
Talán hét éves lehettem, már Újpesten laktunk a panelban, amikor rájöttem, hogy ha bezárkózom a vécébe, nem beszélnek hozzám. Szerintem észre se vették, hogy eltűntem órákra – nem én voltam fontos, hanem hogy beszéljenek valakihez.
Előtte, a hatodik kerületben, amikor négyen laktunk egy szobában és még kicsi voltam, egyszerűen bemenekültem az asztal alá és úgy tettem, mint aki süket (mert beszéltek hozzám, folyamatosan, kényszeresen.)
Szeretném az utókor számára világossá tenni, hogy picit is introvertáltabb embereknek ez maga a pokol.
Mert, ugye, senkit nem akarunk megbántani.
Udvariasan hallgatunk tehát.
De kurvára nem érdekel, mit mesélt a Manyika néni a boltban!!!
Számomra már egész pici koromtól kezdve a tőmondatok jöttek be.
Aztán a könyvek.
Ott csukom be, ahol akarom ugyanis.
Tényleg fizikai fájdalom a hozzám hasonló, kicsit is introvertáltabb embernek egy beszédkényszeressel együtt élni.
Fáj.
És állandó lelkiismereti válságot okoz.
Ami feldolgozhatatlan. Ki a fene akar olyan élethelyzetben létezni, ahol folyamatosan szarul érzi magát?!
Téged szeretlek, baszki, de NE beszélj folyamatosan hozzám...
Na?! Ezt hogy lehet kommunikálni jól? Várom a megoldásokat.

A négy gyerekemből kettő ilyen, kettő olyan lett.
Na, azzal a kettővel, aki ilyen, prímán elvagyunk hetekig is, háromnaponta elejtett tőmondatokkal.
A másik kettőt is imádom, de zsibbasztóak.
És akkor az ember időről időre szerelmes is lesz.
Amikor a drágámmal megismerkedtem, azt mondta, neki olyan jól esik, hogy végre az anyanyelvén beszélhet. Elhittem... Igen, mondták már, hogy naiv vagyok. Hosszan mondták.

Aztán megismertem az anyukáját is...

Valószínűleg van az az embertípus, akinek fáj, ha csönd van. Ha zenét hallgat, filmet néz vagy csak olvas. Azt neki kommentálnia kell. Hogy '29-ben, amikor a Holdvilág-ároknál felborult a motor. Vagy hogy épp zsibbad a lába. Vagy hogy most az jutott az eszébe épp...

És te sírhatsz persze, hogy dugulj már be egy kicsit, mert épp a Hamlet nagymonológja megy, és az kissé érdekesebb, mint a tiéd, nem fog leállni. Minimum, hog megkérdezi, most miért vagy ilyen.
Nincs jó válasz. Bármit válaszolsz, újabb szófosást generál.
Én ezt egyszerűen sem megérteni, sem tolerálni már nem tudom.

Egyszerűen nem hiszem el, hogy nincs kihez beszélniük egyébként. Annyi jó arc van az esztéká folyosóján, az utcán vagy a piacon. A boltban, a bárhol.
Hogy nem látszik rajtam, hogy rosszul vagyok harminc perc után?!
Nekem az nem beszélgetés, hogy ő mondja és mondja és mondja végeérhetetlenül, ha kinyitnám a számat, akkor felhördül, hogy ne vágjak ÁLLANDÓAN a szavába, tehát visszacsukom és hallgatom még harminc percig és tényleg a víz ver ki, zsibbadok és elkezd remegni a kezem.
MIÉRT csinálják ezt az emberek?

Egyszer felvetettem egy ilyennek, hogy próbáljuk ki az úgynevezett belső beszédet, miszerint megy az ember agyának az összes fogaskereke, de nem szennyezzük vele a környeztet – valószínűleg rövid volt a mondatom, mert elment a füle mellett. Beszélt tovább. Otthagytam. Szerintem nem vette észre azóta sem, mert még nem ért a mondat végére.
Ezeknek tényleg tökmindegy, csak jártathassák a szájukat.

De miért nem kíváncsiak sose a válaszokra?!

Amúgy sajnálom őket. Biztos valami gyerekkori beakadás a fejben. Én amúgy prímán elvagyok a gondolataimmal, nem érzem szükségét, hogy gereblyézetlenül mindenkire rázúdítsam, erőszakkal is akár.
Az kicsit bánt, de nem sokáig, mert kurva türelmes ember vagyok, hogy ha valamit válaszolok, az elsikkad. A szájmenők SOHA nem figyelnek a válaszra. Pedig pont az a két szó lett volna fontos. Amennyit én a számon ki szoktam préselni hetente. Na, arra a két szóra kéne figyelni.

Mindegy, úgyse hallják meg, mert beszélnek hozzád. Akkor is, ha magadra zártad a klotyó ajtaját.

Néha nagyon vágyom egy lakatlan szigetre. Néha?! Születésem óta.

Tényleg leírhatatlan, mit érez egy szülő, ha a gyerekét bántják.
Tudom, történetesen végigcsináltam már párszor.
Rettenetes.
És hát egészen biztosan számolnia kell szerencsétlen szülőnek azzal is, hogy ilyenkor mindig lesz egy-két jó fej alak, aki majd gúnyosan megkérdi, mégis mit keresett ott a gyerek, egy sör, mi, haha, nahát, majd nem ő vezet, mi, hehehe, mit csodálkozik.
Pedig az erőszakra semmiféle magyarázat nincs.
Az erőszaktevő nem azért ver meg vagy bánt valakit, mert az a valaki kockás ingben volt rossz helyen és rosszkor.
Nem volt rossz helyen és nem volt rosszkor ott. A kockás inge sem számít.
Sőt, még az sem, hogy ifjabb Bayernek hívják.
Na, eddig volt libsi megértős duma.
És akkor innentől picit sarkosabban.
Soha senki egyetlen kibaszott pillanatig nem engedheti meg magának azt, hogy valakit a származása miatt gyalázzon.
Nem.
Se cigányt, se zsidót, se magyart, se senkit.
Ifjabb Bayert nem cigányok verték meg, hanem rossz arc csávók.
Éntőlem bármilyen nemzetiségűek lehetnek, ilyet nem lehet csinálni.
Ez alapvető törvény.
Ifjabb Bayernek mielőbbi jobbulást kívánok - és tisztes távolságot az apjától, aki még az ő legszemélyesebb pofonjait is képes volt náci módon értelmezni.
Én, Bayer Zsolttal ellentétben nem vagyok náci.
Büdös libsibibsi vagyok.
És büdös libsibibsiként hiszem és tudni vélem, hogy ifjabb Bayer életét nem fogja a gyalázatos apja megkeseríteni.
Kívánom neki, hogy gyógyuljon meg minél hamarabb és kezdje el a tanulmányait.
Tanulja meg orvosként - bár szerintem tudja -, hogy az emberek szíve ugyanolyan színű.
És majd évek múlva, amikor felírja a receptet az apjának, kellő megértéssel paskolja meg a vállát.
Ifjabb Bayer még biztosan ismeri a törvényeket. Bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek, amiként mi is...
És tiszteld apádat...
Mert ifjabb Bayeren kívül senki nem fogja.
Ifjabb Bayernek nagyobb gond az apja, mint ami történt.

(Azt kell gondoljam, a kommentelőim többsége nem olvasta Bayer Zsolt publicisztikáját az ügyről. Pedig én arra reagáltam.
Nem szívesen, de itt a linkje:
http://magyarhirlap.hu/cikk/65641/Az_elet_erteke)

A címben felvetett kérdés égetőbb, mint gondolja a kedves olvasó. Nem szabad a homokba dugni a fejünket. A keresztényüldözés mindennapjaink égető problémája – ha másból nem, onnan biztosan lehet tudni, hogy már államtitkárságot is létrehoztak ellene.

Ahhoz, hogy hatékonyan felvehessük a harcot a keresztényüldözéssel, kénytelenek vagyunk megismerkedni az ördöggel magával.

Keresztényt üldözni afféle népi sportnak, virtusnak számított a magyar történelem során. Ha kinyitjuk a történelem- vagy irodalomkönyveinket, gyakorlatilag semmi másról nem olvashatunk benne, mint hogy hazánk földjén rendszeresen és sportból üldözték a kereszténységet.

Most ne tessenek Koppány vezér tetemrészeire gondolni, haladjunk.

Keresztényt üldözni sokféle módszerrel szokás, a legjobban elterjedt az, hogy éjfélkor, a keresztúton, amikor a varjúhájat szedjük teliholdkor, akkor térdelőrajtból indulunk és üldözzük a keresztényeket.

Kedves népi szokás még, hogy szintén éjszaka megjelenünk a delikvens háza előtt fehér csuklyában, rágyújtjuk a pajtát és elégetünk egy keresztet, hogy a delikvens retinájába beégjen a látvány.

Szintén régies szokás, hogy máglyákra cibáljuk őket és családilag égetjük el őket, de ez a szokás mostanában már kezd kimenni a divatból.

Egy időben az is járta, hogy nagy hajókra szálltunk, találtunk és meghódítottunk teljes földrészeket, és ott, aki keresztény volt, azt nagyon üldöztük, egészen a rezervátumokig.

Az európai irodalom, különösen az angolszász vonal különös figyelmet fordított a keresztényüldözésre, akár Indiáról, akár más gyarmatról volt szó, az úgynevezett teaklubokban szerveződött aktív közösségek mindig lelkesen üldözték az ottani keresztényeket. Ha nem volt, vittek oda.

A nagyobb háborúkban, amelyekben a civilizált lakosság nagy része százalékosan is nagyon elpusztult, természetesen csak keresztények haltak meg – de hiszen ezért is robbantottuk ki őket.

A leghatékonyabb keresztényüldözés természetesen a kommunizmus éveiben zajlott, amikor annyira üldöztük a keresztényeket, hogy például párttitkár belőlük a lehető legritkább esetben lehetett, kénytelenek voltak más állásban meghúzni magukat. De persze nem voltunk ennyire bigottak – a mi keresztényünk azért még lehetett párttitkár, csak csöndben, a négy fal között.

Áttérve napjaink keresztényüldözésére: megállapíthatjuk, hogy a globalizáció mentén az egyetlen, valódi problémája az ma a világnak, hogy üldözik a keresztényeket.

Sajnálatos tapasztalat, hogy sem Észak- vagy Dél-Amerikában, sem Európában, sem Ausztráliában, sem másutt gyakorlatilag máshogy nem, csak az éj leple alatt lehet valaki keresztény, mert különben üldözik.

Nem véletlen, hogy Európa szívében, egy bátor kis állam ismét az asztalra csap és azt mondja, hogy elég volt a keresztények üldözéséből.

A XXI. században persze új formát öltött ez a tevékenység. Ma már gyakorlatilag minden technikai eszköz a rendelkezésünkre áll a keresztények üldözéséhez: tévé, rádió, internet, óriásplakátok. Vagy a Pokemon Go. Megyünk az utcán, és az app jelzi nekünk, melyik sarkon találhatunk egy rettegő, üldözendő keresztényt.

Közösségi oldalak százai buzdítanak a tevékenység kiterjesztésére.

Jellemző módon még a legnagyobb vallási vezető, bizonyos pápa is erőteljesen kifejti a nézeteit ma már szinte mindenütt.

Ilyenkor feltétlenül kapcsoljunk át a tévén a Vidám vasárnapra.

Gondolom, egyedül vagyok univerzumban, aki ilyen apró problémákkal kell megküzdjön időnként :)
Nem vagyok tévéfüggő, azt se venném észre, ha egyszer valaki kitenné a kuka mellé, de néha tényleg van valami alapmű, és akkor nem olyan nagy baj, ha itt ez az akármekkora izé (jó nagy egyébként, mert szarul látok).
Főcím, zene, felvezető címsorok.
Pasi leül, érdeklődve nézi.
- Ez jó? - kérdezi ártatlanul.
- Igen, nagyon - felelem én, mert még mindig nem vagyok eléggé felkészült.
- Akkor hozol nekem egy teát? Tudod, ahogy Kovács elvtárs szereti, édesítővel, forrón, tejjel...
- Jó, jó, de csitt, mert kezdődik.
- Nem akarlak zavarni. Nincs valami alma vagy banán?
- Nincs. Csitt.
- Hoztam volna, ha szólsz.
- Ezen utólag nem tudunk segíteni, csitt már. Itt teád.
- Ez ki?
- Meg fogod tudni, ha kibírsz még két másodpercet.
- És ez most ki?
- Dugulj már el, ki fog derülni.
- És ezt most miért mondta? Annak idején mi nem mondtunk ilyeneket...
- Kuss.
- Most miért beszélsz így velem? Na jó, hagylak tévézni. Kikísérsz?
- Nem.
- Jó, akkor maradok. Van valahol liszt meg élesztő?
- Baszki, filmet nézek.
- Nézzed, gondoltam, addig sütök valamit.
- Süssél.
- Hol a tepsi?
- A helyén?
- Csak ez van?
- Az. Amúgy elromlott a sütő.
- Ja? Megszreljem?
- Ne most.
- Ez most ki?
- Nem mindegy? Nem nézed.
- Jó, csak nem akarok itt hülyén ülni.
- Ez a főszereplő.
- Nagyon hasonlít Antonio Banderasra.
- Nem ő az.
- Biztos vagy benne?
- Kuss.
- Te, ez a faszi olyan hülyén vette be a balkanyart, figyelted?
- Maradj már egy kibaszott pillanatig csöndben, kérlek...
- Ez már a vége?
- Nem, most van a reklám, most mondd, mit akarsz?
- Jaj, hát én semmit, nézd csak a filmet.
- Jó.
- Nincs egy kalapácsod kéznél?
- Most?!
- Gondoltam, megigazítom ezt az ajtófélfát.
- Ne.
- De miért?
- Mert utána is tudod.
- Figyelj ide, azért ezek az amcsik tudnak valamit, nézd meg, hogy egy amerikai filmben hogy meg van csinálva egy üldözős jelenet...
- Csitt. Ez francia film egyébként.
- Jó, nem akarlak zavarni... Te, ez ki?
- Hagyjál már békén.
- Szörnyű, hogy ilyen ingerült vagy mindig.
(Ha három órás a film, akkor három órán keresztül így tovább...
De én már nem akarok nélküle filmet nézni.)

- Szia, megismersz? Én vagyok az XY! Tudod, az általánosból! - Gyanakodva méregetem, amikor utoljára láttam, 130 centi lehetett, most széltében annyi. Igaz, én se lettem kisebb.
- Jaj, tényleg, elnézést, rossz a szemem.
- Hát igen, egyikünk se lett fiatalabb - udvarias kacarászások.
- És mi újság veled? Írogatsz még?
- Szoktam néha.
- És meg lehet ebből élni?
- Nem feltétlenül.
- És akkor miért nem kezdesz bele valami normális dologba?
- Nemigen értek máshoz. Ehhez se különösebben.
- Az életet meg kell tervezni!
- Aha.
- Nézd! - És már húzogatja is elő a fényképeket, rajtuk két gyerek jobbról, balról, szemből, Balatonparton, nappaliban a karácsonyfa alatt satöbbi. - Így kell ezt csinálni!
- Hát igen!
- Férjhez mentél végül? Tudom, sose akartál.
- Már elváltam.
- Jaj, olyan kis izé voltál mindig! Sose volt jó neked semmi! - Újabb fotó kerül elő, tisztességben duzzadt, ondolált 50-es csaj, rendben van teljesen, aki azt szereti. Ja, virágos otthonkában. - Mi sose hagynánk el egymást!
- Klassz. Helyes csaj. Mit dolgoztok?
- Ó, az asszonynak nem kell dolgoznia. Én megmondtam előre, hogy amig én vagyok a családfenntartó, az én asszonyom nem fog a kenyérgyárban robotolni!
- És te?
- Hát nem tudom, mennyi időd van, de azért elmondom. Az építőiparban kezdtem, de aztán gondoltam egy nagyot, mert váltani kell és a gyerekek is sokba kerülnek, átálltam a biztosításközvetítésekre.
- Biztosítás?
- Érdekel?
- Nem.
- Kár. Na, azért tedd el a névjegyem, jól jön majd neked egy befolyásos ismerős! - Elteszem udvariasan.
- És mit keresel itt vidéken?
- Itt lakom harminc éve.
- Ó, ennyire szar a helyzet? Hogy el kellett jönni Újpestről?
- Nehéz lett volna a kutyát levinni a negyedikről naponta hatszor sétálni.
- Kutya is van? Én megmondtam az asszonynak meg a gyerekeknek, hogy a kutya az vidékre való. Nálunk rend van és tisztaság. Mucikám minden nap felporszívózza mind a három szobát! Mert sikerült elcserélnünk egy háromszobásra! Hát igen, kemény életünk volt.
- Klassz azért.
- És nem rossz itt vidéken éni?
- Egyáltalán nem.
- De azért eljutsz néha moziba? Újság jár hozzátok?
- Aha.
- Te, és egyáltalán nem gondolsz már gyerekvállalásra?
- Már kevesebbet.
- Mellékállásban most elkezdtem ügynökösködni egy fantasztikus szerrel, talán kipróbálhatnád. Csodákra képes. És ne add fel! A remény hal meg utoljára! 
- Az.
- De tényleg! Próbáld ki! Neked most ilyen baráti áron megszámolom, ez az indulócsomag. - És már pakol is ki a Suzukiból.
- Szerintem hagyjuk ezt, tulajdonképpen nekem sietnem kell, meg nem is gondolom, hogy nekem ez kéne...
- Jó, tudom én, hogy vidéken nehéz az élet, de megegyezhetünk részletfizetésben is. Tényleg, tartasz haszonállatokat? Tyúk, disznó? Jól jön az a hideg téli estéken.
- Nem.
- Jaj, az elkényeztetett városi kislány... Hehehe. De mindig ilyen voltál, dacos! Semmit se változtál!
- Nem.
- Te, megadod a címedet? Mert, gondolom, a telefon az drága... Én múlt hónapban beköttettem az internetet, a gyerekek erősködtek, hát gondoltam, kerül, amibe kerül, ha már ennyire akarják. Hallottál már róla?
- Aha.
- Tényleg, azért fontold meg ezt az induló csomagot. És ha kell, bármikor hívj fel, akár egy utcai fülkéből is, visszahívlak, nekem ennyit megér, és kötünk egy jó kis biztosítást a házra. Vályogból van?
- Nem.
- Te, és mit szólsz ezekhez a migránsokhoz? Borzalmas, ami nap nap után történik. Komolyan mondom, alig merem kiengedni a lányomat az utcára.
- Hát... Nem gondolom.
- Nyilván kevés információ jut el hozzád. Figyelj, ne haragudj, nem akartalak ezzel lerohanni. Tudom, hogy másképp megy az idő itt vidéken. De hát híradót csak nézel!
- Soha.
- Kár. Sok érdekes dolgot tudhat meg az ember.
- Ne haragudj, tényleg mennem kell...
- Értem én, sok ez így egyszerre nektek itt vidéken. Azért ha véletlenül Pesten jársz, feltétlenül keress meg. Mucikám süt rántotthúst, jut ott mindenkinek.
- Kösz.
- Hát akkor... Szia.
- Szia.

Én is úgy érzem, hogy jót beszélgettünk.

Mostanra már valószínűleg minden 18 (pardon: 16) év alattinak beleállt a görcs a gyomrába, már mindenki vadul kivasalta az ünneplőjét, megvetette az új táskát, tolltartót, izés füzetet, bigyós körzőt, pláneolyanos tornazsákot, jaj-de-ez-olyan-cikis tesicuccot, meg a kiegészítőket.
Az idén már tök olcsóból meg lehetett úszni, a rezsicsökkentés jegyében, ha mindenből új, akkor akár 80-90 ezer forintból is, hozsánna néked, NER.

Majd holnap megkapjuk a tankönyvcsomagokat is, melléjük a csekket, az se két fillér lesz, pláne, ha a gyerek nyelvet is tanul (miért ne tanulna?!), meglesz olyan 20-25 ezerből, van annak, aki el nem issza. Hozsánna néked, KLIK.

És ha már KLIK: hát veszünk az iskolának géppapírt, krétát, kifestettük az iskolát, a kerítését (lehetőség szerint szivárványszínűre), újrahúztuk a drótokat a falban, kicseréltük a villanykörtéket, visszaszereltük a kilógó konnektorokat, odaadtuk az alig használt monitorjainkat, laptopjainkat, televettük a klotyókat vécépapírral, szappannal, papírtörölközővel. Esetleg vettünk már padokat és székeket is, meg persze táblákat, térképeket, Mengyelejev-táblázatot és ami még kellhet a közoktatásban, ha már értünk van, hozsánna néked ismét, KLIK.

Akiknek nem volt szerencséje, már ma ájuldozhattak a hőségben az évnyitón, jobb helyeken összevonják ezt az első tanítási nappal - mert a szeptember elseje az szeptember elseje, kit érdekel, hogy csütörtök, és esetleg semmi értelme ennek az egésznek?! Rend a lelke mindennek.

Aztán majd elmegyünk az első szülői értekezletre, ahol monoton fejhangon eldarálják nekünk a tanév rendjét (megnézhető a neten), eléneklik a követelményeket (megnézhető a neten), elmondják, kik az új tanárok, kik az új osztálytársak, kik mentek el és hogy kéne egy nyílászáró-csere is, kérjük a kedves szülőket.

És a kedves szülő holnap reggel a kölyökkel együtt korán ébred, morcos lesz, és tudja, hogy ez mostantól rohadt sokáig így lesz, így hát ettől még jobban bedurcázik, kaotikus lesz minden iskola környéke, mert naná, hog első nap mindenki autóval viszi a gyerekét (ez később megváltozik), hosszan búcsúzik és zokog satöbbi.

Na de onnantól.

Becsukódnak az iskolakapuk, és holnap reggel nyolctól egy fél ország fog fellélegezni, hogy legalább napközben nem minket nyesztet a gyerek :)

Freedom, szülőtársak!!! Már majdnem olyan jó, mint amikor összepacsizunk, ha elindul a busz a gyerekekkel az egyhetes osztálykirándulásra!!!

(Nyilván most rendkívül sok, küldetéstudattól sújtott szülő fogja nekem elmondani, milyen hanyag és felelőtlen szülő vagyok. nekik most mondom, aztán nem foglalkozom velük: 1. a negyedik gyerekemmel játszom ezt végig, 2. pedagógus voltam, amig bírtam cérnával, 3. beszélgessünk majd a felvetéseikről úgy tíz év múlva :) )

Kinyitottam a postaládát, a szokásos utolsó felszólítások és irgumburgumok mellett "természetesen" legalább egy kilónyi reklámanyag volt még begyömöszölve.
Ilyenkor az ember nagy sóhajtással (és lehetőleg: kesztyűben, mert még mocskos is lesz a szar nyomdafestéktől) egyesével átbogarássza a szajrét még a kertben, nehogy valami fontos levél közöttük maradjon - aztán pont azzal a lendülettel dobja is ki egyenesen a kukába a paksamétát.
Kurvaanyáztam erőteljesen (igen, lovagkeresztre hajtok), nem túlságosan válogatva a szavaimat, hamar túljutottam az esőerdőkön - épp ott tartottam, hogy mi a radai rossebnek nyomtatják és terjesztik egyáltalán ezeket, ha nagyjából minden postaládára ki van írva, hogy oda semmiképp ne dobjanak be ilyesmit.
Mert ki olvas reklámanyagot?
És akkor rájöttem, hogy sokan :(
Akiknek tényleg életbevágó, hogy 100 forinttal olcsóbban tudnak mamuszhoz jutni (jó lesz az hideg téli estéken), vagy 8 forinttal olcsóbb krumplihoz, az se baj, ha a város túlvégére is kell utazni érte :(
Hogy nem mindegy, olcsóbb-e a csirkefarhát az izében, mint a bigyóban :(
Olyan idős ismerősöm is van, akinek se tévéje, se rádiója, újságra nem futja, a könyveit rég eladta már - de éhe van a szónak, hát ezt olvassa :(
És ez - bármekkora közhely is - elképesztően és elképzelhetetlenül szomorú dolog :(

A Magyar Kormánytisztviselői kar információs portálja megvilágosította az elmét.
Életszerű táblázatban, a rögvalóból ellesett pillanatokon keresztül foglalta össze Monspart Sarolta világbajnok tájfutó és Fekete Krisztina dietetikus, körülbelül mennyi a kalóriaigénye egy hatfős családnak.

A hat fő két nagyszülőből, két szülőből és két gyerekből áll, tehát a másik két nagyszülő már rég a temetőben, senkinek nincs szeretője és a kedves, aktív korú szülők nem vállaltak több gyereket, pedig fogyik a magyar, mint tudjuk – mondjuk, érdekes lenne tudni, hogy mennyi idősek a meglévő gyerekek, mert enyhén szólva is abszurd volna, ha a kisfiú például eleve 55 kilósan jön a világra, és ezt a súlyát élete végéig tartja.

A kiváló Láng Balázs színművész (magyarhangja: Tyrion nagyúr) így hitetlenkedett a táblázat láttán:
„A családban betöltött szerep (a nem családban élőknél is!) kilóra megy:
90 kg = nagymama
80 kg = nagypapa
(Mer' valahogy nagyanyó nem ügyel annyira a zsírégetésre, ezért nagyapó és apuci közöttire hizlalja magát.)
100 kg = apuci
60 kg = anyuci 
Mer' anyucira még a szülés után se kerül egy deka felesleg, nehogymá' apucinak elmenjen a kedve az újabb kis honpolgárok gyártásától! Noch dazu a szexuális élet állandó erőnléti edzésnek felel meg ilyen súlyú apucival, ha tisztességes és társadalmilag elfogadott misszionárius pózban "súlyzózik" vele anyuci.)
A gyermekek 40 kilogrammig nőneműek, majd 55 kilósan hímnemre váltanak, míg anyucik nem lesznek, egészen pontosan 5 kiló elteltével. Aztán persze jön a gyors öregedés: előbb nagyapókká érnek, majd (nyilván a korral erősödnek a feminin vonásaik) nagyanyóként folytatják, amíg fel nem hizlalják magukat apuci méretűre, hogy végre családot alapíthassanak.”

Ha végigfutjuk a táblázatot és bízunk a készítők szakértelmében, a következőre juthatunk körülbelül.
A NER ideális anyukája napja a következőkből áll: 2,5 órán át főz, 2,5 órán át mosogat egy családi ünnepi ebéd után,1 órán át korcsolyázik közepes tempóban, 50 percen át gimnasztikai gyakorlatokat végez, 1,5 órán át asztaliteniszezik, 50 percen át sífut 9 km/ h sebességgel,1 órán át kerékpározik 21 km/h sebességgel és 1,5 órán át lovagol.
Ez az igencsak sportos anyuka a nap végén megfáradva leülhet és odakiálthat a pincérnek, hogy főúr! A következőket kérem: 2 db gyümölcsjoghurt + 2 db abonett 1 db kefir gyümölcsös müzlivel 2 db gyümölcsturmix + 4 korpás keksz 1 adag csirkemáj roston főtt burgonyával, káposztasalátával 1 adag párolt tonhal foghagymás párolt zöldséggel + 2 dl gyümölcslé 1 adag pulykasült paradicsomos káposztával + 1 szelet barna kenyér 1 adag almás-zöldséges pulykaragú párolt barnarizzsel 10 dkg virsli saláta + 1 szelet barna kenyér.

Anyuka azért a pincérnek kiáltja ezt oda, mert másképp nem is volna érthető, hogy oldotta meg a rengeteg minden elkészítését két és fél óra alatt... Reméljük, az ételek sorrendjére azért majd ügyel és nem csapja el nagyon a hasát.

Mit csinál eközben apuci? Természetesen a 100 kilós apuci 2 órán át TV-t néz, 1 óra 45 percen át kártyázik a barátokkal, 2 órán át számítógépes munkát végez, 1 órán át javítja az autóját, 1 órán át fát ültet, 45 percig füvet nyír, 3 óra 20 percen át autót vezet, majd 50 percen át futballozik. Cserébe ő is betolhat egy rövid menüt: 1 db tükörtojás + 1 db zsemle 2 dl kefir + 5 dkg kenyér + 15 g margarin 5 dkg körözött + 1 szelet barna kenyér retekkel 1 szelet kenyér margarinnal + 5 dkg sonka-szalámi  + 15 dkg paprika 1 adag gombapörkölt durum tésztával és salátával 1 adag tökfőzelék baromfi virslivel + 1 szelet barna kenyér 1 adag sertéssült lencsefőzelékkel végül desszertnek 1 adag halászlé, túrós tésztával. A végén jólesően megcsapkodja a hasát és megállapítja, hogy na, azt a 15 g margarint, azt nem kellett volna...

Apuci és anyuci fejében tán megfordul, hogy mégiscsak áldozni kell a házastársi kötelezettségek oltárán (nincs is jobb egy kiadós ebéd utáni kufircolásnál), de nem lehet, mert a szomszéd szobában nagymama épp keringőzik 1,2 dkg gyümölcsös pite reményében, míg nagypapa viszont tapétáz, hogy hozzájuthasson végre egy adag székelygulyáshoz csirkéből + 1 szelet barna kenyérhez végre.

Persze a gyerekek se restek, nem elég, hogy órákig sétálgatnak a nagyszülőkkel, zongoráznak, vasalnak, plázáznak, teniszeznek, vívnak, kézilabdáznak, majd még épp odaérnek a táncórára (nyilván örökölték nagymamájuk rongyláb janiságát), esetleg szánkóznak, vonaton ülnek vagy éppenséggel egy építkezésen segítenek, ahová biciklivel érkeznek.

A Nermzeti Együttműködés Rendszerének ideális családjához most már csupán egyetlen kérdésünk van: senki nem dolgozik?! Akkor miből telik arra a rohadt sok barna kenyérre? Margarinnal ráadásul?!

http://mkk.org.hu/node/82

Energiaegyensúly-táblázatok családoknak

Jött ide egy népcsoport valahonnan a fenetudjahonnából.

Megérkeztek, lecuccoltak, jól átbaszták a már itt élőket (fehér ló, Szvatopluk), aztán kajánul vigyorogva még picit próbálták végigrabolni a már-már civilizált városokat, csak aztán levágták a fülüket és hazazavarták őket.

Nem sokkal később megjöttek a rokonok és végigdúlták a vidéket, ameddig hegyekbe nem ütköztek. Ezen nagyon fel voltak háborodva az épp csak lecuccolók, de még így is meglepte őket, hogy másodszor is visszajöttek a rokonok és így kő kövön nem maradt.

Behívtak akkor csomó rokon népet letelepedni, mert kínos volt az emberhiány (kunok, besenyők, jászok). Amikor ez a kínosság nagyon ott volt, akkor saját maguk mészárolták le őket.

Tényleg csak háromszor kellett pislantani, máris jöttek a további rokonok és Mohácsnál konkrétan megszüntették az addig sem létező valamit.

Amúgy elég sok ideig nem kezdtek vele semmit, még sok-sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Gárdonyi szívszorítóan megírja az Egri Csillagokat, ami igen szép regény, csak a történelemhez van elég kevés köze, de imádjuk.

Hahó, csak szólok, hogy a büdös Habsburgok küldték haza a gaz muszlimokat.

Akik addigra felépítették a közigazgatást, az úthálózatot, a vízvezetékeket, hozták a krumplit, a paprikát, paradicsomot, tulipánt, fürdőket, meg mindent, ami még eszünkbe juthat a Brian életéből.

Nem kellett marha sok időnek eltelnie, és ez a hős nép nagyon felháborodott a nemtudommin és kirobbant a forradalom, azt jól leverték, naná, ki a fenének hiányzik, aztán igen szép szar műdalok születtek Rózsa Sándorról és a szegény magyar betyárokról.

És még nem vagyunk a végén.

Mert még ezen is annyira rettenetesen felháborodott ez a nép, amelyik bevallottan átbaszással szerezte a jó kis fődecskét, hogy gyorsan megint nagyon öntudatos lett és ismét szabadságharcba kezdett, amelynek kapcsán gyorsan ellopták a koronát, jól meghalt egy csomó ember és semmi eredménye nem lett.

Jó, hát jött egy faszi, mindenki utálta, addig-addig dumált, míg csak lett ez a szar monarchia, lett Budapest, felépült az egész ország.

A nép, amelyik jól átbaszta az ittélőket azzal a fehér lóval, innentől matricázza az autón, hogy Nagymagyarország, meg három tenger (sose volt).

Innentől nagyjából mindenkinek világos persze a sztori, sikerült kirobbantanunk az első világháborút (ja, kérem, ha három tenger mosta, akkor ő is a miénk), a másodikban is igen faszán szerepeltünk, gratulálok is mindenkinek.

Persze, időnként jöttek ismét a rokonok, akiket időnként szeretünk, időnként nem, és most köszönünk mindent neked, Orbán Viktor, tényleg nagy államférfi vagy, ekkora kis szarkupacból, mint ez a Magyarország, tényleg megint sikerült a lehető legszarabbat kihozni.

Kérem a történész kollegák megértését a némiképp laikus összefoglalómért.

Hát, tényleg, egy sikertörténet.  Csak nem nagyon.

Szögezzük le, én baromira bírom a csávót.
De azért még engem is meg tud lepni néha, pedig nem cserepados voltam soha életemben.
Egészen elképesztő dolgokat tud művelni.
Fogja magát, és amikor nem vagyok otthon, kirohangál hozzánk a tanyára és főz a gyerekeimnek...
Bármelyiket bárhonnan hazahozza, illetve elszállítja bárhova.
Ha mozgalmi dolog van, akkor természetes, hogy jön, mint kipróbált 17-es veterán.
Aztán persze nyomkodja a tévét és hülyébbnél hülyébb filmekre kapcsol.
Lebassza bármelyik lányom bármelyik barátnőjét, miért nem mosogat el maga után - én sose merném. Az eredmény persze ugyanaz, na de az idea!
Elégedetlenkedik és zsörtölődik a fiammal, aztán hosszasan beszélget vele a napelemes technológia felszerelési nehézségeiről.
Bármikor bármelyik hülyegyerekem gondját megoldja.
Folyamatosan beszél, de azért odadugja a kezükbe a zsebpént, amit nem utasítanak vissza.
Ha bármelyik hülyegyerekem kiejti a száján, hogy szereti a tejszínhabot, másnap tele lesz a hűtő vele.
Négyeském haverjai az ő tortája miatt is jönnek szülinapozni.
Összevesztem minap négyeskével, mert... szóval benne van a korban, persze, hogy összevész az ember egy 14 éves nőpalántával.
Hát nem odapattant és melléállt?
A fenébe.
Lassan vele fogják megbeszélni a párkapcsolati problémáűikat. Illetve nem is lassan...
Én már nem látok elég jól, éjszaka nem szívesen vezetek. Simán kitépi a kezemből a kormányt és bárhová, bármeddig letolja a verdát. Oké, nyolcvannal, fékezgetve, a leállósávban - de azért nem volt olyan rossz hajnalban Velencében lenni.
Ha belém ennyi vitalitás szorult volna, nem itt tartanék.
Talán a pacal, az lehet a nyitja a dolognak.
Mert azt szereti.
Jó, oké, elfelejti, hogy születésnapjára direkt csak neki csináltam meglepetéspartit és pacalt - viszont ő mosogatott el.
Az is oké, hogy szarul mosogat.
Az első és egyetlen ember, aki kiveszi a kezemből a mosogatószivacsot vagy a mosogatógépet, hogy ne izéljek már.
Még soha senkinek nem jutott eszébe anyámon kívül.
Az egyetlen, akinek ha hajnali háromkor  azt mondom, hogy basszamegakurvaúristen, megint beázik a tető, akkor szó nélkül jön és kitalálunk valamit és nagy röhögve meg is csináljuk.
És nem mondja, hogy én vagyok a hibás.
Mellette nem kell kis ótvar amőbának éreznem magam.
Azt hiszem, ez az ember mintha szeretne engem.
És én sem érzem teljesen érzéketlennek magam :)

https://www.youtube.com/watch?v=TqXgnTJAya4

1911. július 7-én már teljesen nyilvánvaló volt, hogy valami nagy-nagy háború készül Európában, ám ezzel Hajdúböszörményben nem foglalkozott az anya, aki aznap szülte meg Ilona lányát, Holczer Ilonát.

Az uradalmi jószágtiszt lánya hamar Pestre került, de nem sokat tudni róla - azt azért igen, hogy 1940-ben megszülte a lányát, Ilonát, Nagy Ilonát. Arról is csak pletykák vannak, miért volt olyan sietős onnan eljönnie. Mindenesetre Pesten kitanulta a cipész-szakmát és elhelyezkedett, később férjez is ment.

Amikor a kislány később kérdezősködni kezdett, a nagypapa, az unitárius lelkész, akinek még kilencven éves kora fölött is dús volt a haja és minden foga a helyén volt, azt mondta, Ilonkám, én csak annyit tudok, hogy anyukádék esküvőjén már te is ott voltál.

Holczer Ilona férje Nagy Béla volt, akiről biztosan lehetne sokkal többet is tudni, ha valaki nagyobb energiákat ölne bele, nagyon szerelmes lehetett,volt ott valami előző házasság is, mi másért alakult volna így az életük. Abba már a sors rontott bele, hogy Nagy Bélát - akiről kéne sokkal többet tudni - nem csupán a zsidótörvények gyötörték, de a cukorbaj is. Meghalt igen fiatalon, már 37 évesen. Vagy az egyikbe, vagy a másikba, ki tudja ezt utólag eldönteni már.

Nem sokat tudok Holczer Ilonáról. A Dob utcában élt, a Király utcában volt kis suszterműhelye, iparosbálokba járt, élte a világát, nevelte a lányát, ahogy lehetett akkor.

Amennyire tudom - sose mesélt róla, ez korosztályos sajátosság - bekerült persze a gettóba, de előtte még elküldte a lányát, a kis Ilonkát, a Pötyit Svájcba, baja ne essék. Nem is esett, csak magyarul felejtett el teljesen, mire hazatérhetett épségben, egészségesen. Addigra Holczer Ilona férjez ment újra, mert kellett a biztonság.

Ezt persze már megírtam egyszer, csak idézgetem magam. Így szól.

Dohos, félhomályos helyiség volt, húszas évekbeli tálalóval. Sosem értettem, miért van az ott, de nagy néha, amikor valami neves, békebeli kuncsaft érkezett, nagyanyám kinyitotta az enyv gőzétől ragacsos üvegajtót, és picinyke poharakat vett elő. Rózsaszín tálcára tette őket, mindig hármat, teletöltötte saját készítésű snapsszal, amelyre felettébb büszke volt. Ünnepélyesen vitte nagyanyám, a vidéki kislányból terézvárosi úrilánnyá, majd cipészfeleséggé  avanzsált  apró, gömbölyű asszony, vitte hátra, ahová csak a kiváltságosok  léphettek be.
A műhely kaptafákkal, faszegekkel, ragasztótól mocskos edényekkel volt tele, de hamar került a vendégnek forgós szék. A felsőrész-szabó asztal alól húzták elő - ott lakott az, mióta a cipészfeleség egyetlen lánya úgy döntött, mégsem lesz zongoraművész. Erre ült a neves vendég, félhomályban, a művészszékre, s hörpintgette, szájában  forgatva,  az aromát, míg cipőjére - békebeli bőrtalppal - új sarok került. A levelezőlap gazdájánál, Klein cipészmesteréknél sem lehetett másként; talán snapsz helyett ürmöst kínáltak. És keveset beszélgettek ott a műhelyben: mennie kellett a munkának, haladnia. Arra ott volt a kocsma, ahová munka után az iparosemberek beestek, semmi komenistapárt, de kőkemény szocdemezés, éjfélig.

Aztán kapupénz és harisnyában osonás a csúszósra kopott bérházlépcsőn.Klein úr persze nem mindenkit vezetett be a műhely mélyére. Volt, akinek odakint kellett megvárnia  a cipőt, féllábon, az  ajtófélfának  támaszkodva. És volt, akit Klein úr kiértesített. A kuncsaftok reggel belenéztek a postaládájukba, nicsak, megjött a suszter levele, ugorjál már be, te asszony, délután.És az asszony ment, villamosra nem szállt, kevés a pénz. Ment végig a körúton meg a Király utcán, és látta, égnek már a lámpák, s a fiúk a téren rúgják a focit - nem igazi bőrt, de jó az -, hátracsapva a sildes sapkát, míg anya haza nem jön a moziból, ahová  takarítani jár. És az utcán itt-ott már látni plakátokat horogkereszttel, a sarkon a rikkancs valamit ordít, de rettenetesen,  Lengyelországról és a Harmadik Birodalomról, meg a tőzsdéről.

De az asszony nem ér rá a politikára, megy a cipőért Klein úrhoz. Mert ha Klein úr kiértesít, akkor a cipő készen van, és éppen a kialkudott összegbe kerül, egyetlen fillérrel se többe.Aztán az történt, hogy Klein úr lapja visszajött egy napon. Címzett ismeretlen. Először csak egy jött így, aztán egyre több, majd a kuncsaftok is elmaradoztak. A focizó fiúkat behívták katonának, a kapust munkaszolgálatra, akárcsak apját, a handlét. A szomszédok estelente sugdostak a gangon, hogy el kéne innen menni, de hát hová. És eljött az a nap is, amikor Klein úr nem küldött többé értesítést. A bolt bezárt, nem javítottak több cipőt, később bomba is érte tán a házat. De a tulajdonosokat akkor már szétfújta a sors. Lehet, elérték az Amerikába tartó hajót, összerakott pengőikből telhetett rá, kettejüknek nem sok az. De lehet, hogy nem. Klein úr és a többiek nem küldtek többé sem ünnepi lapot, sem egyéb üdvözletet. Talán csak ez maradt utánuk: pár kitöltetlen levelezőlap 1939-ből - és néhány sarkalásra váró cipő.

Holczer Ilona élete végéig kitartott az új férje mellett, akit csak Gyula barátomnak szólított és akit én nem nagyon szerettem. 

Nem szerettem a dohos Dob utcai lakás szagát, nem szerettem a kis műhelyt, nem szerettem, hogy olyan feszült anyámmal a kapcsolat, de aztán Gyula barátom is meghalt, anyám összeköltözött Holczer Ilonával, az anyjával és Szentendrére is utánunk jöttek, mert addigra volt már négy gyerekem.

Márpedig itt női ágon az öröklődik, hogy mindenkinek meghal a férje korán és csak egy lánya van. Csak megszegtem a hagyományt.

Nem szerettem a Dob utcai lakást, mert tele volt titkokkal. Olyasmikkel, amit soha nem mondtak el. Még nekem sem. 

Most már itt állok nélkülük és az atyúristen se fogja nekem megmondani, ki volt a Giza néni, ki a Gyuri bácsi, mit művelt az Iván nagybácsi, miért kellett utálni az Ida nénit és miért nem játszhattam a vitrinben lévő roppant ronda, fájós fogú porcelán kiskutyákkal. Hogy miért volt keresztelője is, alámerítkezése is anyámnak is, nekem is, hova tűntek a papírok, miért nem mond senki semmit, mitúl akartak annyira megóvni, ha úgyse tudtak..

Meg hogy miért utálta egymást annyira Holczer Ilona és Trnkóczy Rozália, a két nagyanyám.

Sose fogom megtudni már.

Kicsi volt és gömbölyű, döcögősen nevetett, nagyon meleg, barna gombszeme volt és ma lenne 105 éves.

Halála előtt nem sokkal elmesélt egy történetet, ami után őszintén kitört belőlem a sikoly: Dédike? Ezt miért nem tudtad volna a sírba vinni magaddal?

Anyám, mikor elmeséltem neki, csak legyintett. Hagyd csak, mondta, mindig nagy színésznő volt.

Kamaszkorától írta a naplóját folyamatosan.
A halála előtti egy hétben laponként égette el 93 év emlékét, pedig azt ígérte, rám bízza, mert valamennyire én is tudok írni, látja, hogy viszi valaki tovább a vonalat.

A nagyanyám. Holczer Ilona.

Hogyan asszimilálódik egy elkényeztetett újságíró csaj a tengerparti falu népességébe?

Állj meg az autóval, majd mindenkinek köszönj - a saját anyanyelveden. Ez tuti módszer, hogy ne akarjanak veled beszélgetni a továbbiakban. Miről is kéne?!

Adj pár csokit a kirajzó gyerekeknek, simogasd meg a hajukat - ez nem fog nehezedre esni.A ház előtti padokon üldögélő nénik és bácsik ekkorra már úgyis tudják a lábméretedet és a csípőbőségedet is.
Ekkor bassz oda az előítéleteknek és szép komótosan húzz elő a csomagtartóból egy fűkaszát, egy ütvefúrót, egy teljes szerszámoskészletet és egy kerti öntözőrendszert.
Vágd a hónod alá lehetőleg egyszerre mindet, majd peckes léptekkel (nem, nem rogyadozunk! Ki lehet bírni azt a pár métert!) vonulj be a kecóba.
Onnantól fütyöréssz hülye nótákat.
A siker garantált.
Már meg is jelent Pavel bácsi és megolajozta (még egyszer) az autóbeálló sínjét.
De süteményre ne számítsanak vagy komatálra.
Viszont kiválóan ütvefúrok. Ha kell, vasárnap reggel is :)

Délután csönd volt és meleg és béke és leander-illat, gondoltam, molyolok az új szerszámokkal valamit a kertben, és azzal a lendülettel rögtön csokoládébarnára is fogok változni. Tehát bikini, mert úgysincs itt senki, nem érdekel, hogy már húsz éve kiment a divatból úgy, hogy már akkor kicsi volt rám.

Mikor jelenik meg a szomszédban három-négy izmos, jóképű, fiatal srác? Na mikor?! Igen. Amikor épp fejjel állok a csodanövényekben. Nagy heherészve váltottunk pár szót, gondolom, azt csináltuk, hiszen ők is mondtak valamit, én is kedvesen mosolyogtam a körülményekhez képest, aztán rájöttem, hogy bármelyiküknek simán lehetnék az anyukája (és akkor még finoman fogalmaztam), szóval biztosan nem azt fogják mérlegelni, mennyire tökéletes vagyok. Pláne, hogy öt perccel később vad motorcsónak-szerelésbe kezdtek, ami eltartott egy darabig, így mi menekülőre fogtuk.

E célból a szemközt nyaraló igen népes és sokgenerációs család összes férfitagja odaugrott, hogy segít a hülye csajnak, aki még a nyelvüket sem beszéli, tiznennyolcan próbáltak irányítgatni, hogy kicsit jobbra, szedd alá, anyukám, pici gáz, most hátra, satöbbi. Mintha bizony rászorultam volna. Hazaérkezéskor már meg sem kíséreltem visszaállni a kertbe, ha a kukát nem lopta el senki egy hétig az utcáról, a lezárt autót se fogják.

A család egyébként rendkívül kedélyes miliőt kölcsönöz az utcácskának, ugyanis nincs bent légkondi, meg elég hely sem ennyi embernek, így kiköltöztek az utcára gyerekestül, fejtenivaló babostul, mosásostul. A pulyák továbbra is nagyon aranyosak, bár a lelkesedésem irántuk drámaian szokott csökkenni este tíz után. Szerencsére elég hamar - tizenegy felé - elálmosodtak -, akkor a férfiak még toltak egy kört a zsugával, sörrel nagyokat kacarászva, kurjongatva, aztán éjféltájt hazamentek a legények. Lehet, ki kéne lopakodnom beállni az autóval, annyival könnyebb nekem azt úgy, ha nem segítenek ezek a tüneményes, ámde - lássuk be - igencsak macsó úriemberek.

Holnap új nap.

Ja, a tenger káprázatos, sose tudnám megunni, a sör isteni, a net megy, mint a veszett fene, a kabócák ordítanak, a virágok meg őrült módon illatoznak. És holnap meccs, lehet, átmegyek a szomszédékhoz tévét nézni és szurkolni ordítva.

Kedves fiam, Németh Sándor!

Megkaptam leveled, amelyben arra kérsz, hogy minden erőmmel legyek a magyar válogatott mellett.
Én megteszem, ami tőlem telik.
Ugyanakkor tájékoztatlak, hogy naponta több százezer levelet kapok másoktól, más országokból is, így meg kell értsd, ha kívánságod nem azonnal teljesül, ha teljesül egyáltalán.
Tudod, édes fiam, nekem mindannyian ugyanolyan gyermekeim vagytok, csak hát van, aki jobban, van, aki rosszabbul sikerült. De kedvesek vagytok a szívemnek mind.
Igyekszem tapintatos lenni most veled.
Lehet, összekeversz a Mikulással, bár ő is csak röhögni szokott a sok pokémon-kívánságon.
Viszonylag ritkán érek rá, hogy az egész univerzum navigálása mellett olyanokkal foglalkozzam, hogy bevetődjek egy tizenhatoson belülre, vagy kivédjek egy jól megsózott szabadrúgást. Nem, nem fogok potya tizenegyest intézni és nem változtatom meg a lesszabályt sem.
Amit te kérsz, az énnékem pont ugyanolyan, mint amilyeneket a tábori lelkészek kértek, hogy áldjam meg a fegyvereiket, hogy azokkal jól lemészárolhassák a többi gyermekemet.
Nem fogom.
Intézzétek ezt el magatok között. Utána beszélgetünk.
Ugyanitt szeretném felhívni a szíves figyelmedet arra, hogy nem a főnököm vagy, hogy bármire megkérj/utasíts, hanem épp fordítva.
Vicces lenne, ha minden másodosztályú darts-csapat hozzám fordulna, csak ők találják telibe.
Nem mintha nem próbálnák.
No, te is próbáld.
Gera Zolit üdvözlöm. Majd felnő ő is egyszer, remélhetőleg. Benne még bízom.
A Teremtőtök