Nem ebben állapodtunk meg!

Amikor kijöttél a szoláriumból - rögtön az edzőterem után, ahol hetente kétszer dolgozod meg a löttyedésnek indult hátsódat -, találkoztunk, beültünk valahová, én nem kértem semmit, te egy bionarancslét. Beszélgettünk. Kérdezted, mi van velem, de előtte azért elmondtad, hogy mekkora bajban vagy, mert a párod ki akar semmizni, neked meg veszélyben az állásod, és az új autó részleteit sem nagyon fogod tudni fizetni, hacsak nem segítenek a szüleid. Meg hát a devizahitel, mondtad még hozzá. Ekkor megcsörrent a telefonod, mondtad bele, hogy visszahívod, és tényleg. Közben elmutogattad a pincérnek, hogy még egy bionarancslét kérsz, hozzá egy energiamüzlit. Én továbbra sem kértem semmit.

Elmesélted, milyen drága a vívótábor, meg a lovastábor, ahová a gyereked jár, meg hogy milyen már az, hogy a párod nem akar jó busás gyerektartást fizetni, hiszen te se szarod a pénzt, ugye, érted, drágám? Nincs egy vasam sem, érted? - mondtad, majd busás borravalót adtál a pincérnek. Most dolgozol valahol? kérdezted, de akkor rádcsörgött a párod, indulnod kellett. Milyen jól elbeszélgettünk, mondtad aztán, és elváltak útjaink.

Én hazajöttem. A HÉV-en sunnyogtam az ellenőrök elől. A gyerekeimtől megtanultam, melyik kocsiba kell felszállni, hogy ne kapjanak el. Ez nem szép, szégyellem is magam. Mikor hazaértem, levettem a cipőmet, azt az egyetlent, ami még valamennyire működőképes. Nagyon hippis, igyekszem a ruhatáramat hozzá igazítani. A hűtőből elővettem az uborkát, méregettem kicsit, mennyire spanyol és mérgezett, aztán úgy döntöttem, hogy kis mosással és pucolással nem lehet vele baj. Ezen megosztoztunk négyen. Összedobtuk, ami aprópénz maradt egyáltalán a lakásban, és kisakkoztuk, ki megy másnap Pestre.

Felmentem az internetre, válaszolt-e valaki bármelyik álláshirdetésre küldött válaszomra. Százból százegyre sem. Közben egy másik barátnőm - olyan mint te, drágám - mondta, hogy nem igaz, hogy nem találsz valami munkát, csak akarni kell, nem fog leesni az aranygyűrű az ujjadról, ha valami méltóságon alulit vállalsz el.

Legutóbb, amikor takarítónőnek jelentkeztem három céghez is, referenciákat kértek, ezek hiányában ne tudtak velem foglalkozni. Rosszul csinálod, mondta egy másik barátnőm, hívd fel a barátaidat, csevegj velük, csak lehet tőlük kérni ennyi szívességet. Hosszan néztem ezután a telefonomat, amelyen hónapok óta nincs egység, még a saját négy gyerekemet sem tudom felhívni. Aztán írtam a volt kollegáknak, hogy ha tudnak valamit... Jöttek a válaszok fegyelmezetten, sorban. Hogy na ne viccelj, a te képességeiddel, a te képzettségeddel, a te múltaddal - nehogy már tőlem kérj szívességet... De, mondtam nekik, tőletek kérek szívességet, mert titeket legalább ismerlek. De nem tudunk neked főszerkesztői munkát. De én csak takarítónő szeretnék lenni, lécci, lécci.

Kinevettek mind.

Aztán jöttek a lejmolós leveleim is. Hogy ha volna valami fölösleges pénzed, amit ide tudnál adni, nem kapcsolnák ki nálunk a gázt, a villanyt, a vizet... Mondtátok mindannyian, hogy nektek sincs, alig futja belőle a gyerek táborára, az új cipőre, a tévé-előfizetésre.

És akkor megértettem.

Hogy amikor nektek nincs pénzetek, az nem azt jelenti, amit nekem. Mert nekem akkor az azt jelenti, hogy NINCS. Nem pár ezer fölösleges nincs, de húsz forint sincs. Se tejre, se kenyérre, se semmire.

Három boltban tartozom.

Jövő hónapban elkezdik árverezni az egyetlen tulajdonomat, az anyámtól örökölt kis kecót, ahol most egy barátnőm lakik.

Jó, valószínűleg megjelenik egy-két könyvem még az idén.

A tiszteletpéldányokat a híd alá kérem postázni.

A harmadik szomszédomról kiderült, hogy segélyszolgálatnál dolgozik, tőle jön majd ételadomány. Szerdánként beállhatok a sorba tisztálkodószerekért, mert osztás van.

Debrecenben egyébként megjelentek az első diplomás utcaseprők.

És tudjátok, drága barátaim, szerintem nem nekem kell magam szégyellni.

Március 15-én elrepült a nagylányom messzire. Ő úgy tudja, hogy három hónapra – én félek attól, hogy végleg.

Elmegy, mert beesett az életébe a nagy szerelem, plusz ott, ahová megy, sokkal jobb kilátásai vannak a boldogulásra (na, mondjuk, Etiópiát leszámítva ez a Föld nagy részéről ma már bátran elmondható), mert tanulhat, munkája van, lakhatása van, tervei vannak.

Pakolgatta a kis gönceit, jobbról balra tette, majd vissza, néha felhívott, hogy most kétségbe van esve (mindig akkor hív) – de én már nem tudtam neki mit mondani.

Azóta már ott van, jól van, természetesen, én meg eszem a kefét.

Azóta csüngök a CNN-en.

Azóta picit más.

Már régóta megvan az elméletem, mikor hogyan érzi az ember biztonságban a kölkét. Amíg a pocakjában van, addig ott. Amikor kikerül onnan, akkor két méteres távolságon belül. Ahogy óvodás lesz, akár száz-kétszáz méternyire is megnő a távolság – de hirtelen kiürül az ember keze. Mert nincs már babakocsi, amit tologathatna (amibe kapaszkodhatna), nincs már rá annyira szükség… amikor iskolás lesz, amikor először menne át aludni a barátnőihez, ahogy először bulizik csak úgy… Amikor először lesz szerelmes, amikor először szakít, amikor érettségizik, szalagot avat, ballag, felvételizik, vizsgaidőszakokban őrjöng… Nő a biztonságosnak hitt távolság. Másik város, másik ország, másik földrész.

És akkor ott találtam magam ismét kiürült kézzel. Ismét felriadok az éjszaka közepén, semmi okom rá, de rámtör a pánik, nem kapok levegőt, hirtelen csak felrettenek, attól félek, hogy valami baj van vele, valójában csak velem van, attól félek aztán, hogy nem fogok tudni levegőt venni, mármint konkrétan, hogy leáll a tüdőm, hiszen érzem, hogy ez van, és akkor mi lesz a másik hárommal, milyen vacak volna nekik, ha szederjes, fulladt hullát találnának reggel a szobámban – ezért inkább felkelek, kolbászolok a lakásban, teszek-veszek, közben már azon parázok, hogy ha én így elcseszem az éjszakát, hogyan fogok tudni felkelni hatkor… De persze már fél ötkor ismét felriadok, mellkasi szorítás, ismét felrettenés, izzadás, sírógörcs…

Olyankor átbóklászom a többiekhez, csak csendeskén, fel ne riadjanak ők is, csak legalább halljam a lélegzésüket. Mielőtt még ők is elmennek. Pedig muszáj lesz.

Legalább tíz éve nem láttuk már egymást. Aztán összecsettentünk mostanában a neten és ugyanott folytatódott minden, mint amikor abbahagytuk.

Amikor először berobbant a szerkesztőségbe, sokan nem hittünk a szemünknek. Mintha egy energiabombát dobtak volna be a napilapos skizóba, jött, perdült, fülig ért a szája, villogott a hatvanégy foga – tényleg épp olyan volt, mint akit most szalasztottak hercegnőként valamelyik eldugott afrikai hercegségből. A haja szanaszét, a szeme mint a drágakő – és hát a modora… na az nem volt neki.

Méregették a rovatszerkesztők, mit kezdjenek vele – a főszerkesztő zúdította az atomtámadást a nyakukba -, persze, hogy a leggagyibb napilapos témákra küldték oda, külsősként. Mert mit keres ez itt, ez az ilyen. Fogyasztóvédelem, miből áll a kutyatápszer satöbbi. A külsősöknek roppant jó helyzetük volt már akkor is a napilapoknál: vagy megírták a kötelező penzumot (amiről a napi szerkesztők döntöttek, megjelenik-e), vagy másnap már be se kellett jönniük. Neki könnyű helyzete volt: eleve be sem engedték „jobb” helyekre” – röhögött rajta nagyokat. De azért lehetett tudni, hogy belehal csöndeskén. Amikor egy sajtótájékoztatón kiküldték vödörért, lapátért.

Többször terjesztették fel Pulitzer-díjra.

Amikor berobbant oda, ahol én is voltam, épp egy Erdélyből ideszakadt, szintén nem kispályás barátnőmmel busongtunk a világnak az ő folyásán. De nem tehettük sokáig, mert beperdült ez a madárka és kiénekelte a legnagyobb bánatot is a szemünkből pillanatok alatt. Ezt a formáját hozta akkor is, amikor konkrétan az asztalt borította rá a rovatvezetőre. A CNN egyébként az ő nyomán dolgozott.

Akkoriban Csillebércen lakott, egy elhagyott fakalyibában, leírhatatlan körülmények között. Később visszaköltözött a férjéhez, aki soha nem érdemelte és értette meg. Na jah, a putrisor végéről érettségizni, diplomázni, ország- és már-már világszerte elismert újságírónak lenni – egy roma lánynak?! Amikor visszaköltözhetett – mert megengedte neki a fehér ura -, mesélte, hogy kitakarította a kecót, várta a bútorokat és a gyerekeket, közben kihajolt a nyócker bérlakásának függőfolyosóra nyíló ablakán – hát már csak szóltak neki a szomszédok, hogy menjen onnan, de izibe, mert ide egy fehér család költözik. Amikor mesélte, úgy kacagott, hogy megrepedt az ablak és a szíve is.

Sokkal, sokkal később értesültem csak róla, mi lett vele. Hát mi lett volna… mi lehet ma Magyarországon egy égbekiáltóan tehetséges romalányból?

Biztos mindenkinek a kurvája. Mert ezek olyanok. Vagy nem.

Vagy csak kifosztják mindenéből, vagy csak elveszíti mindenét, vagy csak hajléktalan, nincstelen lesz, akinek a verseiért, írásaiért még kapkodnak a lapok – ő maga már nem kell senkinek.

Nem fognám a pánikbetegségemre, de nem esett jól végigmenni az utcán, kerülgetni a felállványozott kapulajakat, keresgélni a még a második világháborús lövedékeket dédelgető házfalak között a megfelelő számot.

Aztán nyílt a kapu és a porolós, körgangos, iszonyatos slum bérház földszinti lakásából elémjött.

És nem volt szabad elsírnom magam. Kicsi madárka, mit tettek veled??? Hogy nézel ki???

Öt perc múlva, amikor már le voltam taglózva a kereplőjétől – mert beszélni, hát azt megállíthatatlanul tud -, már nem volt érdekes, hogy tényleg elvitte a nyomor és a skorbut a fogait, hogy a gyönyörű afrikai haja valami kócnyavalyaként tapad a fejéhez, hogy az otthonkáját a nagyanyám se vette volna már fel, legrosszabb időszakában sem.

Nem számított.

A lényeg az megmaradt.

Mindennapi lelkiismeret-furdalásunkat add meg nekünk ma.

Ezért maradok én mindig csak középszar újságíró vagy íróféleség, mert belehalni gyáva vagyok, megélni meg nagyszájú. Na, pont ez, ami édeskevés. Tisztában vagyok a középszerűségemmel és ez nagyon szar. Pontosabban: középszar.
(Soha nem lennék egy Oriana Fallacci, és soha nem lennék valami nők lapjás tudjukki. Egyiknek kevés, a másiknak sok vagyok. Holnap tehát valószínűleg paprikáskrumplit főzök. De ma még bőgök Lőrincért.)

http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=394170#null

Meghalt Szendrei Lőrinc. Az utolsó olyan firkászok egyike, aki nem kommunikáció szakon végzett, hanem tényleg végzett valami rendeset. Akit, ha megkérdeztél valamiről, vagy előadást tartott azonnal, tényekkel alátámasztva - vagy utánanézett alaposan, és akkor egy héttel később volt részed az előadásban.

Ezek a mai senkiházi, nyikhaj kis izék, ezek a felfújt hólyagok, akiknek a televíziózás is annyi, hogy jobb lábbal előrelépünk, ha hülyeséget beszélünk, aztán hátra... Na, nekik fogalmuk se lesz soha, mi az újságírás. Lőrinc tudta.

Egy rendkívül kellemesnek ígérkező kamionos út után ott álltunk Lőrinccel - na jó, volt ott még jó pár újságíró is - Ungvár közepén, miután már a határon órákon keresztül várattak minket, hogy lekapcsolhassák a Vöröskereszt küldeményéből a nekik tetszőt, aztán ilyen-olyan álságos okokkal feltartóztattak minket, de végre odajutottunk, szóval ott álltunk Ungváron, mert még a vöröskeresztes főnök sem tudta, hogy most mi a retkes szart csináljunk, ha lelopták a fél segélyszállítmányt és nem fogad bennünket az ottani helyhatóság, A téren odarohant egy néni, hogy majd behúz egy szekrényt az ajtaja elé, de az isten szerelmére, kint ne maradjunk éjszakára.... Na, akkor Lőrinc végigsimította a pógári, valszeg szabatott felöltőjét - mert miben is induljon az árvíz sújtotta Kárpátaljára egy vöröskeresztes segélyszállítmánnyal, ha nem rendes ruhában -, és azt mondta, na, anyukám, ne szarjál be, míg engem látsz, most rágyújtunk és szerzünk valamit inni.
Kicsit később, a Hotel Ungvárban, ahol elénk pakolták a kitört ablakú luxushotelben az összes fellelhető kaját, piát, mert mégiscsak mi voltunk ott a művelt nyugat, Lőrincnek ellopták az összes cókmókját. maradt tehát az úri felöltője és a lakkcipője – de néhány szelíd kurvaanyád után vígan ropta az aranyfogú gumicsizmásokkal.
Hajnalban, amikor ötkor ki kellett mászni az ágyból, eltolni a szekrényeket az ajtó elől (nehogy valami bajunk legyen, ezt tanácsolták a gyizsurnaják), elvittek bennünket a helikopter-reptérre és kettesével felpakolták az újságírókat egy-egy segélyszállító gépre. Nem volt ajtaja... mínusz negyven fok volt, maximum... minket Lőrinccel valahol a faszban, a huculoknál tettek ki, majd a helikopter sofőrje mosolyogva búcsút intett és elrepült. ott álltunk a tökig érő hóban, egy raklap segélycsomaggal, két vöröskeresztessel, Lőrinc és én.
Akkor jött egy teherautó, rajta néhány fegyveres, rosszarcú fickó, szétzavartak mindenkit, a segély nagyrészét lenyúlták, és eltávoztak. Mi meg ott álltunk a huculok földjén, ő felöltőben, én meg teljesen beszarva (a két vöröskeresztes azt lajstromozta, mennyi a hiány. Akkorra már nagyon sok volt...)
Lőrinc akkor a helybéliekhez fordult., akik pont úgy néztek ki, a hóbuckák közül előmászva, mint egy elbaszott mel gibsonos katasztrófafilmben, folyékony orosz nyelven próbálta elmondani, hogy fázunk és hogy most mi lesz, nem tudják-e véletlenül.
Nem tudták. Oroszul se.
Aztán segítettünk szétosztani a maradék csekély segélyt, majd Lőrinc már mindenféle nyelven próbálkozott, végül elrikkantotta magát, hogy vodku. Onnantól nem fáztunk  Illetve ő egy kicsit didergett kesztyű nélkül a mínusz negyven fokban, de nem volt hajlandó felvenni a tarcsi zoknimat a kezére, szerintem azért, mert nem ment a felöltője színéhez.
Végül jött arra egy menetrendszerinti helikopter, a vöröskeresztesek lefizették őket, hogy vigyenek már minket innen valami emberi helyre el. És akkor felszálltunk. Kábé tizenöten, mert jött néhány helybéli vadász vagy medveölő vagy favágó. A helikopter minden állomáson és megállóhelyen leszállt, ilyenkor cserélődtek a hol foghíjas, hol aranyfogú marconák, mindenesetre mindenkinél volt balta - a helikopternek meg nem volt oldala, szóval én akkor már teljesen kész voltam, de Lőrinc elővarázsolt a felöltője belső zsebéből egy laposüveget, azt mondta, ezt toljam be, mert ez 12 éves ír viszki, és tényleg az volt.
A tervezett félnapos látogatás négy napra sikerült, már-már eltűnt szállítmány voltunk, mikor végre befutottunk.
Lőrinc megkérdezte, hogy nincs-e valakinek vasalója, mert kissé összegyűrődött az inge a négy nap alatt.
Legutóbb valahonnan Dél-Amerikából írt, hogy milyen jó volna, ha utána tudnék menni.
Elfogadhattam volna a felajánlott repjegyet.
De sose voltam olyan bátor, mint ő.

Éva édesanyja 75 éves lesz. Hát, ez egy dolog, hiszen akinek szerencséje van, biztosan kerül hasonló helyzetbe. De Éva anyukája úgy 75 éves, hogy egyrészt harmincat letagadhatna, másrészt bearanyozza azokat a napokat (szigorúan, minden pénteken, kábé este héttől elájulásig), amikor összejön a banda, és vagy kártyázunk, vagy mozizunk, vagy csak úgy szimplán egymás idegeire megyünk és akkor Éva minden második mondatából előjön az anyukája.

Éva anyukája ugyanis valami űrlény, aki egyszerűen tökéletesen csinál mindent. De erre most nem térnék ki, ezt írja meg az Éva, ha akarja. Hanem hogy a születésnapja van. És Éva természetesen ünnepi ebéddel várja.

No, itt lépek a képbe én. Az a hihetetlen megtiszteltetés ért, hogy Éva anyukájának születésnapi menüjébe besegíthetek. Úgyhogy most rotyog egy jó adag marha á la jolie femme, régi francia recept, továbbá ezt tudom a legjobban. A döntő pillanatban majd megfőzöm még a maceszgombócokat is, mert persze a levesbe az kell jobb helyeken.

Nem is tudom, mikor kattantam meg (rossz nyelvek szerint fogantatásomkor). De egyszer csak azt gondoltam, hogy ha már utálok kötni, horgolni, hímezni, továbbá nem tudok festeni és normálisan gitározni, valamivel muszáj lefoglalnom magam, hogy ne gondoljak arra, amire gondolok. Vagy éppen hogy mindenki hagyjon békén, hadd gondoljak arra, amire akarok.

Ennek három jó terepe mutatkozott: a klotyó, az alvás és a konyha. A klotyóról hamar kiderült (ahogy szaporodtak a gyerekek, kutyák és macskák), hogy nem nyújt megfelelő védelmet a külvilág ellen, mert gátlás nélkül bárki bármikor rámnyitja az ajtót, elkezd hozzám beszélni, vagy egyszerűen csak igényli a társaságomat. Az alvás meg, ugye, eléggé környezetfüggő, a környezetem pedig elég zajos (de ez nem jelenti, hogy feladtam a prodzsektet!)

Hát akkor a konyha.

Baromira elkényeztetett gyerek voltam. Míg apám élt, állandóan hurcolt ide-oda enni, amikor anyámmal voltam, az egy szem kislányának minden jót megpróbált előállítani (könnyű dolga lehetett. Utáltam a húst. Utáltam a rizst. Utáltam a tésztát. Konkrétan – állítólag – nem ettem semmit. Az édességeket is utáltam. Nem értem, mitől maradtam életben.) Nekem tényleg nagyon hiányzik az anyukám, de a főztje, hát az nem. Elképesztően ügyesen varrt (szakmája volt az neki), elképesztően ügyesen élt túl bármit, elképesztő ügyesen kártyázott vagy beszélgetett vagy nevetett – de főzni baromira nem tudott. És már csak kegyeletből sem hozom szóba a sonkás tészta nevű kreálmányát. Szegénykém. Úgy igyekezett pedig.

Az újpesti (proli) nagyszülőknél mindig ugyanazt kellett enni, a hetedik kerületi (pógári, maszek) nagyszülőknél meg olyan ótvar volt az evőeszköz (öröklés után megtudtam: alpaka), hogy azért nem ettem.

Aztán eljött a nap, már nem tudom, mikor, hogy megéheztem. Akkor jött a kalácsra kent zsír téliszalámival, a tojás minden mennyiségben, meg a levesek.

Amikor leléptem otthonról, még bőven érettségi előtt, hogy benevezzek egy chilei menekültekből álló kolónia egyik lakótelepi lakásába, az egyik ifjú quena-s fiú élettársaként, csak néztem nagyokat, mit nem művel Eleni, a görög lakótárs vagy Oriana, az akkori párom nálam sokkal fiatalabb húga a konyhában. Néha átjött a hippitanyára egy-egy kínai vagy arab vagy fekete kölyök, akkor nemzetiség-függőt ettünk, szikh teát például úgy tanultam meg főzni, hogy közben a turbánkötést is elsajátítottam.

Aztán egyszer csak ott találtam magam egy hatodik kerületi bérlakásban, ahol polgári módon éltek a későbbi apósék, ahol anyósom úgy főzött, mint három istennő. Nagyvonalúan elegyítve a zsidó hagyományokat (a saját családja kedvéért) a hagyományos magyar konyhával (apósomék kedvéért).

Na, ott nem volt kímélet.

Előtte élhettem én a hippiéletet, aluljárói zenélgetéssel, miegyébbel – ott kőkeményen meghámoztuk az almát, úgy ettük kistányérról, ott aztán a sóskához tükörtojás, a spenóthoz meg bundáskenyér járt, hogy a többit már fel se soroljam, megteszik a kommentelők, remélhetőleg.

Amikor építkezni kezdtünk – szerintem apósoméknak egyszerűen elegük lett belőlünk, mert az exem akkor még ugyanolyan baromi rendetlen és szabad és művészlélek volt, mint én -, az a következőképpen nézett ki. A férfiak rakták a falat, keverték a betont, vakoltak meg mittudomén – az „asszonyok” pedig a konyhában tüsténtkedtek, hogy legyen mit enni az embereknek.  Pontban fél kettőkor. Nem előbb, nem később. Délelőtt, pontban fél tizenegykor – némi ellentmondást itt vélek felfedezni – komótosan megtízóraizott a társaság, mert a fizikai munkához erő kell, ezt is a csajok, esetünkben az anyósom és én csináltuk. Tízórai után meló, majd időben ebéd, kávé, rövid szunyóka – a férfiaknak -, majd dolog, ozsonnya, lapát félretesz, hazaindul, vacsora, rendesen elkészítve.

Egy darabig az újdonság erejével hatott rám, aztán megfelelni akartam, végül irritált, hogy vajon mi a rákért kell mindezt anyósomnak, a sokdiplomás tanárnőnek minden nap végigcsinálnia ezt a férjével, miközben pont ugyanannyi volt a munkaidejük és a fizetésük, és pont egyforma távolságra laktak otthonról. Apósom egyébként kétkezi vezérigazgató volt fénykorában és csak passzióból – szerintem tőlem szabadulni akarván – építkezett hétvégente. De minden nap ugyanúgy telt: étkezéstől étkezésig.

Amikor a gyerekek jöttek, akkor kaptam rá a konyha ízére. Egyrészt volt húsz perc legalább, amikor legálisan voltam távol az egyre népesedő gyermekhad üvöltözésétől. Másrészt elkezdtem örömömet lelni egy szépen elkészített mittudoménmiben. Hmmm, egy szépen kifacsart narancs! Egy decensen meghámozott zeller!

Esterházi Péter tartott előadást az ELTE-n, akkor már újságíróként dolgoztam, a főzés titkairól. Előtte sem utáltam a fickót, de ott végképp meggyőzött: a jó ételhez nem kell más, mint megfelelő mennyiségű és minőségű alapanyag és IDŐ.

Ezzel szíven lőtt.

Később valamelyik elmeborult kiadó megjelentetett egy könyvet a honfoglaláskori ételekről - nyilván rovásírásos receptkönyvek alapján... Ott megtudhattam, hogy már Etelközben is volt leveskocka (az asszonyok szárított fűszereket főztek össze húslében, száradásig, majd azt pakolták a hosszú útra), meg hogyan kell  igazi tokányt készíteni borjúszemből.

Akkor nekiálltam. Bográcsban, wokban, bármiben, mindenfélét. És előjöttek Eleni, Oriana, Elisabeth és a többiek receptjei is – tomboltam a konyhában.

Amikor – sokkal később, tán tíz évvel is – nagyanyám már itt élt Szentendrén, már csak úgy tudtam kifejezni a szeretetemet és a ragaszkodásomat, hogy megtanultam neki a szája íze szerint főzni, azokat a halál unalmas magyarosakat. Rántotthús, ubisali. Tényleg érdekes volt, más ez épp fordítva csinálja - nekem előbb volt meg bármelyik kínai kaja csuklóból, mint egy pörkölt. Addigra már anyám is meglátta, hogy a húslevesnek nem elég megmutatni a sárgarépát, hanem baromi sokat kell beletenni, és hogy nem rántunk be főzeléket, ha habarni is lehet – de akkorra már a főztömhöz ragaszkodott. Nem kísérletezett túl sokat.

Exem kapuzárási pánikja és a mindennapos veszekedések elől akkor már a konyhában laktam. Mert oda nem jöhetett be senki, ott gondolkodhattam – és közben elkészült ez-az. A kamaszok nem voltak hajlandóak a suliban enni, így a mindennapos alibim biztosítva volt: főznöm kellett estére valamit.

Imádtam egyébként.

Csak azok az órák, amikor a konyha sarkában ültem és zokogtam magatehetetlenül, csak azok ne lettek volna.

Mindegy, fátyol rá.

Vesz az ember egy gyönyörű darab, dzsuvamentes marhaszegyet vagy valami hasonló fincsit. Ujjnyi vastagságú szeletetekre vágja. Fele-fele arányú olajban, vajban hirtelen kérges-barnára megsüti. Félreteszi. A tepsiben legalább két fej apróra vágott vöröshagymát, legalább fél fej fokhagymát megfonnyaszt, utána mehet rá a kockákra vágott legalább két sárgarépa, fehérrépa, zeller. Két deci száraz fehérbor, két deci víz, egy kis mustár, egy kiskonzerv paradicsompüré, babérlevél, só, bors, tárkony, majoranna, meg ami még megtetszik a polcról. Ha összebuggyant egyet, mehet vissza a husi. Kábé négy-öt óra, lassú tűzön. De inkább több. Amíg jó nem lesz. Olyan omlós. Krumpli is mehet mellé végül köretnek, bár én hántolt árpával (miszerint gerstli) szeretem.

Ez épp elég idő azon elmélkedni, hogyan kerülhet az ember egyik legkedvesebb tanítványa olyan helyzetbe, hogy kiestek a fogai az éhezéstől, nyomortól, hogy a legkedvesebb barátnője, társa jóban-rosszban idegösszeomlást kapott, mert a hatalom nem ismer kegyelmet, csak szelektív bosszút, hogy az ember szarér’-húgyér’ eladott autójának a vételárát még másnap egyszerűen kilopják a tárcájából otthon, és hogy mikor jön meg a munkanélküli járadék, mert akkor lehet venni a gyerekeknek újra kakaót, amiről évekig azt állította, mármint az ember, hogy az csak főzve, igazi hollandból jó.

Jó lesz a cba-s is. Majd ha megjön a járadék.

Mentségem, hogy soha senki egyetlen szóval sem mondott nekem semmit. Mert óvjuk a gyereket.  Amikor megkérdeztem anyámat, elsápadt és visszakérdezett (pedig nem volt szokása), hogy ezt most miért gondolom. Pár nappal később, mintha mi sem történt volna, elmesélt egy történetet, amelyben ő is ugyanezt kérdezte az unokatestvérétől, aki megnyugtatta, hogy nem, Pötyikém, te nem vagy az, csak mi.

Apámat lehetetlenség volt megkérdezni, mert folyton pörgött, máshol volt, vagy mással beszélt vagy egyáltalán, nagyon édes volt, de rám és a problémáimra biztosan nem ért rá. Sok időt töltöttem vele, itt is, ott is a nagyvilágban, így hamar megtanultam, hogy teljesen fölösleges kérdezősködni, amit az ember saját maga kiszaszerol, az van. Oszt az vagy helyes vagy nem. Sem megerősíteni, sem cáfolni nem fogja senki. Van, ami NINCS. Amiről egyszerűen nem beszél senki. Se közeli, se távoli rokon. Mert az ember egyedül VAN.

Az újpesti – apai - nagyszülőket szintén fölösleges volt kérdezgetni. Miután nagypapa a munkaszolgálat után sikeresen beleszaladt a szovjet felszabadító hadseregbe, amely egyébként tényleg felszabadított sok mindenkit, köztük ezt a nagymamámat és az akkor már megszületett apámat is, elment kicsit világot látni, jelesül Szibériába, ahonnét csak 1949-ben került elő, és onnantól senki egy kurva szót nem húzott ki belőle, csak foszlányokat. Az újpesti nagymama meg az ismert előzmények után jobbára csak marokszámra szedte a nyugtatókat és folyamatosan, ízesen, amúgy újpesti módon káromkodott, ha BÁRMI is szóba került. Ez a dolog NEM VOLT.

A hetedik kerületi – anyai – nagymamát szintén teljesen fölösleges volt kérdezgetni, mert sosem válaszolt semmire, illetve random üzemmódban néha mesélt holmi élményekről, amelyek időnként iparosbálokról, időnként meg a gettóban folytatott üzleti tevékenységéről szóltak. Lánya, az anyám azért valamilyen rejtélyes módon mégis kikerült Svájcba a Vöröskereszt jóvoltából a gettó felszabadítása után. Halála után találtam meg a leveleket, amelyeket onnan írt nagyanyámnak, esengve, hogy jó lesz, csak vigye már haza, hiszen már eléggé megerősödött.

Exférjeméknél ez nem volt tabutéma. Már amennyiben az ottani – anyai – nagymama nem engedett semmiből, mert 11 testvérből csak ketten jöttek haza ONNAN, így teljes joggal és magábafordult keserűséggel élte a következő közel negyven évét le. Egyik testvérének a sok füst közül egy gyermeke túlélte – meg sem állt Párizsig, ott lett bohém hegedűművész és aranyműves, egyetlen bearanyozója Olga néni életének a lányán (anyósomon) kívül. De mesélni soha nem mesélt senki. Semmit. Anyósom boldog volt, hogy férjhez ment egy derék katolikus emberhez, aki tisztelte őt, apósom boldog volt, hogy feleségül vehetett egy ilyen gyönyörű és hihetetlenül klassz nőt – máig együtt vannak. És soha semmi másról nem mesélnek, legfeljebb arról, hogy a katolikus nagypapáék gyömrői birtokát hogyan hordták szét a ruszkik. Semmi másról, soha. Mert van, ami NINCS.

Huszonegy éves lehettem, amikor egy kollegám elcipelt megmutatni a „családi birtokot”. Nagyon büszke volt rá. Családi örökségként szállt rá az ország északkeleti csücskében, Mádon. Az ismert előzmények után ámulva néztem a falu (város?) ódon építészetét, a szétmállott múltat, a valaha gyönyörű házakat. Egy elképesztő kúria volt a családi örökség, amivel eldicsekedett a kollega: tornácos, sokszobás, valódi polgári fészek. Szobáról szobára néztük át, molyoltunk a pincében, padláson, harmincas-negyvenes évekbéli könyvek kerültek elő penészes ládákból. Közben beszélgettünk erről-arról. A kollega, tanult emberfő, közben mesélte, mi szépet s jót tanult a szüleitől, nagyszüleitől, például hogy Nagy-Magyarország határait három tenger mosta, hogy a jobbágyok nálunk latinul is tudtak satöbbi.

Kérdésemre, amikor a kezembe került az egyik sarokból egy tóratekercs, hogy honnét szerezték ezt a kincset, a válasz: valami zsidó a nagyapámra bízta, hogy őrizze meg, míg hazatér. És hazatért? Nem tért haza. Később jelentkeztek valami rokonok, de ugye nem gondolom komolyan, hogy ilyen indokkal meg kéne válnia ettől a becses ingatlantól. Ott a hegyoldalban például újra lehetne telepíteni a szőlőket, és a borpince is kiváló állapotban van.

Később ugyanő, amikor már túlvoltam a felismerés fázisán és rengeteg megválaszolatlan kérdésem volt, elcsodálkozott: foglalkozik ezzel még valaki? Hiszen elmúlt, nem?!

És innen ezt épp ma, a Holokauszt emléknapján nem tudom tovább írni..

Derűs reggelre virradtunk. A kisváros lakói boldogan, csillogó szemmel indultak munkába. A közösen elfogyasztott reggeli és a tréfálkozós búcsúzás után, kis kezükkel szeretetteljesen integetve a gyerekek jókedvűen mentek iskolába, óvodába. Ők lesznek azok, akik tudással felvértezve építik tovább azt, amelyen szüleik most munkálkodnak. A tudás fellegvárában már a mindig derűs tanító nénik vártak, tiszta, ropogósra vasalt köpenyben, hogy kézenfogva, dalolva, kacagva vezessék be őket a számtan és a többi fontos ismeret világába.

A kisváros tisztára sepert, szép, felújított utcáin igyekvően kopogtak a léptek – vár a feladat, vár a munka! Milyen kár, hogy csupán nyolc óra a munkaidő – dolog még bőven volna e kis országban. Van tennünk mit – de most szót se ejtsünk azokról az évekről, amelyek szerencsére elmúltak, amelyeknek a romjaiból építünk majd szép, új világot. A kijelölt gyalogátkelőhelyek előtt az autósok előzékenyen megállnak, s szelíd erőszakkal tessékelik a túloldalra a munkába sietőket.

Ég a keze alatt mindenkinek a tennivalója – a boltokban vidáman kattog a pénztárgép, a sorbanállók nem lökdösődnek, nem türelmetlenkednek, hiszen tudják: mindenki a munkáját végzi, pontosan, gyorsan, legjobb tudása szerint, pénztáros is, a hentes is, a zöldséges is.

A kenyérgyárban, a nehéz fizikai munka közben, forróságban a pék kissé elréved, szája mosolyra húzódik: idős szüleire gondol, akik a távoli, idilli kis hegyi faluban ülnek most a tisztára meszelt házikójuk – tisztességesen megdolgozott évek jutalma ez – tornácán, szemüket a szintén legelő jószágon legeltetik, majd elrévednek a távoli kisváros felé, ahol a gyermekeik szeretően gondolnak rájuk. Később fő a leves, vígan emelkednek s vissza-visszacsapódnak a fedelek – várnak valamire! Igen!!! A hét végén megérkeznek az unokák is, hogy az üde, friss falusi környezetben pihenjék ki a hét fáradalmait, amelyet egyébként zokszó nélkül és vidáman vállaltak, néha erejükön felül, önként is. A szilvalekvár hűl, a finom húsétel legjobb darabjait nagyanyó már félretette a pirospozsgás arcú kicsiknek, és, persze, a nagyobbaknak is, akiknek nehéz, ám annál ígéretesebb mostanában a dolguk. Készülnek az érettségire! Amivel majd kilépnek az ÉLETBE ((így! Csupa nagybetűvel!), hogy édesapjuk, édesanyjuk helyébe lépve majd megfogják a munka végét s rendet, tisztaságot, de elsősorban az egész ország számára igen fontos termékeket állítsanak elő – gondolván leendő gyermekeikre is.

A kisvárosba közben beköszönt a délután, langy meleggel, derűs fáradtsággal. Kissé gyöngyöző homlokkal, az elvégzett munka jóleső örömével teszi le mindenki a munkaeszközt, majd hazafelé indul, kopognak újra az igyekvő léptek, hogy együtt legyen a család, beszélgetéssel, társasjátékkal, esti mesével zárják a napot, azt követően apró mosollyal szájuk sarkában szenderüljön mindenki az édes álomba.

No, természetesen a negativ dolgokról sem szabad megfeledkezni, hiszen nem lehetünk egyoldalúak. Az írástudó felelőssége, hogy beszámoljon az árnyoldalról is – hiszen anélkül nagyszerű eredményeink sem tündökölnének olyan fényesen.

A kisváros eldugott pontján, messze a napfényes kacagástól, szürke, ormótlan épület komorul. Beesett arcú, lesütött szemű, felgyűrt galléros emberek igyekeznek ide be, szótlanul, kissé koszlott körmüket rágva várakoznak a rosszul megvilágított folyosó kopott padjain – nekik nem jutott fényes, világos panellakás, nem jutott újrafestett szék, hiszen ők azok, akik mások nyaán élősködnek. Igen, ki kell mondanunk: ők a munkanélküliek. Akik azért surrannak be rendszeresen ebbe a nekik tökéletesen megfelelő épületbe, hogy időről időre pénzért kuncsorogjanak, olyan pénzért, amelyért mások dolgoztak meg! Természetesen országunk van annyira erős, hogy még nekik is juttasson a mások által megtermelt javakból, hiszen nem vennénk a szívünkre, ha bárki is hiányt látna bármiben e szorgalmas kis földön.

A szürke arcú emberek – köztük síró kisgyermekekkel érkező nők, akik nem átallják magukkal vonszolni eme rettenetes helyre kisfiukat, kislányukat, ahelyett, hogy a gyermek a közösség adta lehetőségekkel élne napfényben, tisztaságban, rendben – ügyét fáradt arcú, jóságos adminisztrátor intézi. Mindannyiukkal egyenként, kedvesen, ám határozottan próbálja megértetni, hogy a munka nem kegy, hanem kötelesség, nem húzhatják ki magukat a közösség életéből, de legfőképpen nem élhetnek mások nehezen megszerzett fillérjeiből.

Az igencsak kimerítő nap végén az adminisztrátor fáradt sóhajjal bezárja az ajtaját, megmagyarázva közben a kívül rekedteknek, amelyről ők nyilván csak a külföldi lapokból értesülhettek, hogy a munkaidőnek vége, menjenek haza. Ő is ezt teszi. Fáradt lépteinek visszahangja felveri kissé a kisváros békés csöndjét. Arra gondol, miként lehetne még több szépet becsempészni eme sivár lelkű emberek életébe.

Megértetni velük, hogy csak aki dolgozik, az boldogul.

Mára virradó éjjel felhívott szívem csücske Trixi, hogy anyuka, most már nyugodjon meg, nincs semmi baj… A lányokkal bámultunk valami agylohasztó baromságot a tévén, épp nem követtem a híreket. Így tőle értesültem a West Balkánban történt borzalomról… A pici fiam a harmadikon volt akkor, ott. Beszéltünk később – megesküdött, hogy mostantól beláthatatlan ideig nem hajlandó olyan helyre menni bulizni, ahol tíznél többen vannak. Én pedig elrebegtem egy fohászt, holott nem szokásom ez nekem.

 Pici fiam soha nem volt problémás :)

Anamnézisét tekintve viszonylag rendben lévő terhesség után (két pici lány várta őt kint, hogy végre megnézhessék, milyen is az, ha valakinek kukija van) programozott szülés volt, miszerint összenéztük a naptárjainkat a szülészemmel, ő is ráért, én is ráértem, miért ne szüljünk. Természetesen (szerintem erről még fogok hosszabban írni egyszer, ha beveszek nyolc nyugtatót, hogy miért volt mindig „természetes” az exem számára, ha elkésett valahonnan) elkéstünk a saját szülésünkről, de sebaj, rákötöttek a geiger-müller számlálóra meg az oxytocinra, továbbá belémnyomták az epidurált, mert addigra már elegem lett a szülési fájdalmakból (négy év alatt a harmadik gyerek). Szinte jól is ment minden, eltekintve attól, hogy az epidurál mellément (viszont kiválóan lezsibbadt a bal lábam), ki voltam kötve, mint egy tálalásra kész, hanyattfordított teknősbéka, nagyon rosszul voltam, majd, amikor az arcomba nyomták az oxigén-maszkot (látva, hogy tényleg nem nyavalygásról van szó), azt elfelejtették bekapcsolni, de szorították szorosan rám… Az életbenmaradásért küzdve utolsó csepp erőmmel letéptem a maszkot, kiszakítottam néhány infúziót és felültem. Ja, közben kiesett a gyerek, akit a szülész az ajtóból látott érkezni.

Na, ő a kisfiam :) Akiről a szülés előtti utolsó ultrahang-vizsgálat is pontosan megmondta, hogy valószínűleg a harmadik lányom lesz…

Az első év tökéletes békében telt vele, ahová raktam, ott mosolygott szőkén és ártatlanul, nem nyafizott, nem ordított. Hanem aztán egyszer csak talpra pattant, és a békeévnek véget vetve onnantól a tetőről kellett leszedni. Egy időben MINDEN hétvégén a baleseti ügyeleten kötöttünk ki, mert hol százas szögbe lépett, hol kipróbálta, hogy ugyanez a százas szög miként viselkedik a konnektorban, hol pedig a fél arcát és a teljes haját égette le egy elorzott gyufával.

Kisebbik nővérével meghitt gyilkolászással múlatták az időt, óvodába is együtt jártak, majd, amikor a nővér (a ketteske) iskolába ment, órákig álldogált az óvoda kerítésénél, vágyódóan és zokogva nézve át a szomszédos iskolába, hátha felbukkan a csajszi. Elég hamar megtanult olvasni és számolni, így az óvoda kifejezett javaslatára – és az ő külön könyörgésére – iskolába ment hat évesen.

Na, azt nem kellett volna. Onnan indult a vesszőfutása. Amelyről nehezen lehetne azt állítani, hogy már vége. A pici fiú egyébként most 17 és fél éves :)

Én már nem tudom megmondani, hányszor váltottunk iskolát. Azt sem tudom megmondani, hányszor szedtem össze a leglehetetlenebb helyekről. Mint ahogy azt sem, hányszor bőgtem miatta végig néhány éjszakát. Se szeri, se száma a tanároknak, diáktársaknak, akiknek az élete csak azon múlt, hogy nem szeretem összevérezni a kezem. Hogy hányszor mentem bele miatta a legótvarosabb, legijesztőbb helyzetekbe. Hogy hányszor volt itthon magántanuló, hányszor mentünk vizsgázni, pótvizsgázni, felvételi vizsgázni, szopatós vizsgázni (Waldorf… mert az is megvolt!) Hogy mennyire féltem, miután megverték a helyi szakmunkásképző derék legényei, és bementem a suliba vért folyatni a kis náci-tanoncok közé.

De arra pontosan emlékszem, amikor az első három még pici volt és krumplit hámoztunk, a lányok dicsekedtek, hogy már a valahanyadiknál tartanak – pici fiam meg odavágta a kést (lehetett vagy négy éves) és azt ordította, hogy ő meg az utolsót csinálta!

Arra is emlékszem, hogyan verte szét puszta kézzel az ajtókat a házban, mert az apjuk lelépett. Arra is, hogyan zokogott üvöltve. Emlékszem arra is, amikor az első randijára készült és nagyon izgult – a lányok tartottak neki kiképzést, majd titokban utánamentek és lesték, nem rontja-e el (az illető nem jött el). Hogy amikor elküldjük vásárolni (ennyi nő…), már pontosan tudja, melyikünknek milyen színű és hány cseppes tampont kell vennie. Hogy mennyire zokogott, vígasztalhatatlanul, amikor apámat, anyámat temettük. De ő volt az, aki eljött velem apám kolumbáriumához és elhoztuk a nagypapa hamvait, akit ő már sajnos nem ismerhetett (imádták volna egymást). Vagy amikor a mentő végleg elvitte Tündét, aki hozzánk költözött az utolsó hónapjaira, hogy rohant ez a hosszúra nyúlt partvis, ez az érzelemköteg, ez az ijesztő külsejű franc az autó után, hogy Tündének oda tudja adni a plüss szarvasát, mert azt szerette (Tünde két napra rá halt meg – a párnáján ott volt a szarvas).

Hogy mennyire őrizgeti még most is Picit, Micit és Pistabandit, a három különböző nagyságú mackóját, akik babakorában vele voltak…

És miközben rettenetesen megrendültem a három lány éjszakai halálán, hálát adok a teremtőnek, aki egyébként nemigen szokott minket figyelni, legfeljebb csicskáztatni, hogy a fentiek nem a gyerekem nekrológjához íródtak.

Még egy sportos emlék, valószínűleg az utolsók egyike :)

Árvízi idill, lapátnyéllel - szívem csücske barátnőmnek, Trixinek ajánlva (mert együtt lapátoltunk)

2006. április

 Egy lapát, két lapát, három lapát homok, nem nagyon megrakva, csak úgy emberesen, zsupsz a zsákba. A zsák száját tartani kell, az a legjobb, ha a lapátolónak se nagyon le nem kell hajolnia, se nagyot nem kell emelnie – a zsákoló feladata, hogy a megfelelő magasságban legyen. Még jobb, ha kissé kihajtja a szélét. Kézre vigyázni! Átlagosan tíz másodperc alatt lehet a három lapátnyi homokot a zsákba juttatni, akkor a zsákoló a többi közé teszi. Majd jön a markoló és a megfelelő helyre szállítja a zsákokat.

Az a tíz másodperc persze az idő múlásával egyre több lesz. Érdemes félóránként szusszanásnyi szünetet tartani, nyújtózkodni, enni, inni, rágyújtani – kinek miben van hiánya.
A homok, amelyet a zsákokba kell juttatni, teherautóval érkezik, az embermagas halmot akkor körülállják a lapátoló-zsákoló párosok, mehet a munka.
Egy lapát, két lapát, három lapát homok, zsupsz a zsákba.

Arról megoszlanak a vélemények, melyiket nehezebb: lapátolni vagy zsákolni, kamaszkoron túl lévőek tisztában vannak már a képességeikkel, nyilván gerincsérvvel egyszerűbb a lapáttal játszani, mint emelgetni.
Két-három óra elteltével egyre zsibbasztóbbak lesznek a poénok, egyre több lesz a megállás.
Szerencsére ilyenkor mindig jön a váltás, egyfelől átveszi a helyet a homok mellett, másrészt friss információkkal szolgál. Hogy hol szivárog a gát, hány búvár dolgozik a víz alatt, elesett-e már a Szentendrei-sziget, jönnek-e Pestről friss emberek.
Egy lapát, két lapát, három lapát homok, zsupsz a zsákba.

Éjszaka több a fiatal, nappal több a nő – nyilván ki mikor ér rá. Végül is mindegy, másnapra nagyon fog fájni ott is, ahol az ember nem is sejtene izmát. Egy idő után kevéssé számít a frizura, a valaha tiszta ruha, a legfontosabb, hogy levegő legyen. Egy idő után már az sem számít, lapát nélkül micsoda az ember, aranyműves, tisztviselő vagy firkász. Elsimulnak az ideológiai ellentétek, generációs problémák, svéd mintára tegeződés lesz az úr – méltóságos uram, szíveskedjél már egy köteg zsákot idehozni, kérlek alássan, de szaporán.
Egy lapát, két lapát, három lapát homok, zsupsz a zsákba.

És akkor. Mint egy tünemény, mint egy jelenés, szivárvány a víz fölött vagy valami ilyesmi. Megjelenik ő. Általában fotósok, kamerások kísérik, sokan. Kevéssé udvariasan szétlökdösik az addigra kissé amortizálódott önkénteseket, megkeresik a legjobb beállítást, a háttérből elzavarják a lábatlankodó katonákat, tűzoltókat, polgári védelmiseket.
Ő akkor kiveszi valaki kezéből a lapátot, nyelét kissé megtörölgeti, mert gusztustalanul csúszik a sok izzadtságtól. A lapátot a homokhalomba mélyeszti, arcát a kamera, a fotósok felé fordítja. Mosolyog, hiszen ez az ő üzenete: emberek, fogjunk össze, lám, én is itt vagyok, nem restellem a fizikai munkát. Vakuk villannak.
Tíz másodperc múlva – egy zsáknyi idő – továbbáll, kínosan egyensúlyozgatva a zsákokon. Arca már aznap a híradásokból, címlapokról mosolyog, ahogy áll a gáton, lapáttal a kezében. Milliók nézik, olvassák, füttyentenek, hogy ez igen. Lám, Ő milyen derék ember.
Amikor elvonul a stáb, eltűnik az utolsó autó, néhány tízezer ember megfogja a lapátját újra. Te tudod, ki volt ez? kérdezgetik egymástól. Vállvonogatás a válasz. Valami sztárocska, talán valóvilágos vagy kereskedelmi csatornatöltelék, nem mindegy?
De.
Egy lapát, két lapát, három lapát homok, zsupsz a zsákba.

A hírek szerint szerdán megkezdődött az apadás a Dunán.

Ezt megosztom veletek. Még akkor történt, amikor biztos voltam benne, hogy mindent túl lehet élni, kondíció kérdése az egész. Mekkorát tévedtem! A Tűsarok csapatával Tatabányán jártunk 2005-ben.

Holnaptól edzőterem
III. Csilletoló verseny

Mégis igazuk lehet azoknak, akik szerint a feministák durván elorozzák a férfiak elől a dicsőséget, továbbá traktorra és hólapátra vágynak. Múlt hétvégén a Tűsarok női brigádja megjelent a tatabányai Bányásznapokon, hogy megvédje tavalyi első helyezését.

Annyi változás azért volt a tavalyihoz képest, hogy a Tűsarok fórumán idén népesebb csapat verődött össze. Nyolcan is úgy gondolták, nem hagyhatnak ki egy csillét – bármi is legyen az.

Élő bányász, serdülő mazsorett

A helyszín és a háromnapos rendezvény hozta, amit az ember jogosan elvár: vurstli, sör, erősen ittas járókelők, anyukák üvöltő gyerekekkel, gagyiland szőrmével és műanyagságokkal, pedofilok kedvéért általános iskolás mazsorett-csapatok, és hát persze zene, zene, zene. Fekete Pákótól lefelé szinte minden. Élő bányászt is láthatott az arrajáró, illetve valakit, aki feltehetőleg bányász-egyenruhában vagy jelmezben volt, de végül is ez szinte mindegy, sütött a nap, daloltak a madarak és a Tűsarok megkezdte a bemelegítést. Némi hagyománytisztelő sör és hekk elpusztítása után világossá vált: egy csapatnak sok, kettőnek kevés a nyolc ember. A csillekommandó tehát lázasan fürkészni kezdte a nagyérdeműt, van-e köztük olyan nő, aki megfelel legalább három-négy elvárásnak: jelesül, hogy legyen irtó nagydarab, legyen izmos, legyen úgynevezett aktív korú, a szeme se álljon jól - és álljon be a csapatba. Kisvártatva kiderült, hogy ez a projekt már kiötlésekor halott volt. Nyolc emberünkből tehát kettő önként vállalta a repetát, „legfeljebb megyek még egy kört a csillével – akármi legyen is az” felkiáltással. Így a Tűsarok bajnok csapata mellett az Anyahajó is regisztrált a versenyben.

Ötszáz kiló öntöttvas

A két csapat a helyszín bejárásakor szembesült a ténnyel: a táv bizony még gyalogosan is megerőltető. Betonparkoló, jobbkanyar, balkanyar, emelkedők, lejtők, mindez burkolati hibákkal – ráadásul a többi csapat is épp helyszínbejárást végzett, voltak, akik futva (!), de mindenképp oly kidolgozott izmokkal, hogy a balsejtelem uralkodó alapfílinggé vált a Tűsarok csillekommandójában.

A kínos helyzet fokozódott, amikor megtörtént a csille körüljárása. A csille egy meglepően nagy, öntöttvas izé, egyszer láttuk valami háborús filmben, meg talán valamelyik Indiana Jones-ban. Azt egyik műremek sem tárgyalta viszont, hogy a csille ötszáz kiló üresen, és mivel üzemszerűen sínen szokott szaladgálni, kerekeit is vasból öntöték. A szerkezet nem kormányozható, a fékről, mint extráról már nem is beszélve.

„Nem kell odanézni, úgy könnyebb meghalni”

- gondolta a Tűsarok csillekommandó egy emberként, ám a jótékony alapérzés semmivé foszlott, amikor az első csapat beért a célba. A roppant nagydarab férfiemberek, akik egyébként élősúlyban valószínűleg verték a csillét is, igen furcsa arckifejezéssel estek át a célvonalon, a hörgőik azonnali műtéti beavatkozást igényeltek és tetszhalált mímelve heveredtek el a betonon.

Majd rendkívül ruganyosan, kigyúrtan pattant a rajthoz a következő csapat. A helyi súlyemelő sportegyesület válogatott leánysága. Mögöttük pedig a szintén helyi Szupernagyik csapata dzsoggolt, hogy aztán pillanatnyi szívfájdalom vagy hörgés nélkül vidáman szaladgáljanak - a legfiatalabb csitri is legalább hatvan éves volt, de nem ájult el, nem jajgatott, nem sopánkodott, míg ellenben a frászt hozta a Tűsarok és az Anyahajó csapatának elszántnak ekkorra már egyáltalán nem nevezhető tagjaira.

A többiről már csak a nézők tudnak beszámolni. A helyi fotós még megtette azt a szívességet, hogy az indulás utáni feledik méternél örökítette meg a csapatokat. Így tisztán látható, ahogy Múzsa még dobálja a haját és kacag, de azért pillanatfelvétel a pillanatfelvétel, mert a dolgok mulandóak. A Tűsarok csapatainak esetében a levegő, az izomerő, az elszántság, kissé később a látás és egyéb, alapvető funkciók is elmúltak. A kómaközeli állapotban megtett rettenetes maratoni táv sokakban fevetette azt az egészségmegőrző alapgondolatot, hogy azt a cigit nem kellett volna indulás előtt még betolni az arcba.

Kissé később, a cél mellett a betonon heverve, izomszakadva és némi oxigénért kapkodva ismét felmerült a kérdés, ki lesz az az öngyilkosjelölt, aki ezt még egyszer az életben megteszi. Azaz pontosan pár perc múlva. Ilyenkor értékelődnek át az igazi nagy létkérdések, derül ki az emberi nagyság: a Tűsarok csapata öt perc múlva teljes létszámban indult a halálba.

A többi tudható: nem csak hogy alaposan túl lett reprezentálva a „fasza csaj vagyok, mert még egy csillével is képes vagyok rohangálni, bibibí” populáció, de marketingszempontból is kiemelkedő az eredmény. A tatabányai napilap címlapon hozta az eseményt. Igaz, a második Tűsarok különítmény csak a hatvanas vájárfeleségeket tudta leelőzni, de így is elcsíptünk egy harmadik és egy ötödik helyezést. Aki kevesli, könnyen kaphat karácsonyra egy csillét, azzal szórakozzon, ne velünk.

Itt lehet röhögni a képeken: http://tusarok.org/rovatok/cikk.php?id=874

Postaládámba ma ismeretlen kezek bedobtak egy dokumentumot, mely nem más, mint pártunk és kormányunk kidolgozott tervezete (nyelvileg ellenőrizte a KEH) arról a konferenciáról, melyet az elnyomatás súlyos évei után végre méltóképp rendezhetnek meg. A dokumentum titkos egyelőre, de persze a gaz Vikilíksz kiszivárogtatta.

Világ magyarjai, egyesüljetek!

Konferencia az összmagyarságért

Program

Időpont: Boldogasszony havának harmadik szerdája

Helyszín: Magyarország számtani közepe

 Célunk a méltatlanul elnyomott magyarság öntudtának feltámasztása, az elhallgatott történelmi tények tisztázása és nemzeti önérzetünk kifejezése, különös tekintettel féléves EU-elnökségünkre.

 Regisztráció és előzetes bejelentkezés szükséges! Az űrlapokat fekete hollóval kérjük eljuttatni a szervezőkhöz.

„Kettős honfoglalás szekció” - 10.00-tól és 10.45-től folyamatosan.

„Tudásunk a rovásírás” szekció – egész napos program. A résztvevők az eszközöket és az elsősegély-csomagokat a regisztrációkor vehetik át.

„Szkíta múltunk – helyünk a galaxisban, Szíriusz másképp” szekció – az előadóterem megközelítése: a  épület alatti alagsoron át balra a W épületbe, ott táblák jelzik a kettős spirálú lépcsőt, II.emelet, MZ/X terem.

„Ősi hitünk” szekció – kéretik a kereszteket, dávid-csillagokat, félholdakat, sarlókat-kalapácsokat és a horogkereszteket előzetesen a portán leadni. Tiltott szerek használata kötelező! a hat ujjat felmutatni tudók ajándékba egy hetediket kapnak (asztalosok jelentkezését sajnos nem tudjuk elfogadni).

„Eleink élete – eleink étele” szekció – kérjük az előkészített húsokat és a nyergeket előző nap eljuttatni a helyszínre, a HCCP előírások teljesítése végett. Menü: ősi magyar ételek ősi magyar alapanyagokból – lecsó, paprikáskrumpli, rácponty, cigánypecsenye, fraciasaláta, gyros.

„Mit adtak a magyarok a világnak?” szekció – diaporáma-vetítés a kalandozások korából, archív családi fotók Újvidékről, légifelvételek Hirosimáról, „bécsi anzix Gorenjével” vetélkedő, hátrafelé nyilazás tévé-székházakra.

„Iskolában így taníccsák” szekció – „Három tenger mossa” – hidrogeológiai performance. „Magyar jobbágy” – latin nyelvi vetélkedő. „Budapest megmentője” - sorjáték

„Viseletünk” szekció – belépés kacagányban, buzogánnyal. Tarsolylemez-szépségverseny, gyorsulásos nemezkészítés.

„Idegenszívűek” szekció - a rendezvény ideje alatt a bárban esztrád-zene, operett-sanzonok, kuplék, délután balkáni és roma talpalávaló. Hajnaltól Macskajaj, végül kidobóember-bemutató. Az italfogyasztás ingyenes. A rendezvény végén hidegvizes jakuzzi a Dunában.

Ebbe a szekcióba a jelentkezéseket csak térítés ellenében tudjuk elfogadni.

 Rendezvényünk biztonságáról a „Nyolcadik törzs” Kft. gondoskodik.

Parkolási lehetőséget a Táltos Zrt. biztosít.

Ilyenkor boldog új évet szokás kívánni. Tehát kívánom is.

Egyébként is rendkívüli módon elegem van az előzőből, mármint évből, sok jót nem hozott, igaz, én sem segítettem neki túl sokat. Na de annyira keveset sem, hogy így rámpirítson! És valójában ebben az évben még rosszat sem csináltam, nem estem a hét főbűn egyikébe sem (egyrészt anyagi, másrészt erkölcsi okokból), nem nagyon ártottam senkinek sem, a legyeket és szúnyogokat kivéve, viszonylag konfliktusmentesen próbáltam emberi kapcsolataimat kezelni, sőt, jó néhány emberrel a múltamból felvettem újra a kapcsolatot, elvileg mindkét fél megelégedésére, legalábbis nem mondtak mást, mert udvariasak.

Oszt most mégis itt állok és baromira várom a kis jótevő tündérkéket, akik majd azt mondják, hogy no jó, ígértek már ezt-azt, de a 2011. biztosan jó év lesz!

Pár éve azt játsszuk az egyik barátnőmmel, hogy megígérjük egymásnak: a következő biztosan a mi évünk lesz. Azóta ő gyakorlatilag hajléktalan, kilátástalan, megkeseredett, jövőtlen csajjá vált – oké, dolgozott ő azon derekasan, de mégis szar végigasszisztálni. Úgyhogy mostantól legalább egymásnak kifejezetten rossz új évet kívánunk – hátha működik a duplagondol.

Viszont szívemcsücske Trixi barátnőm megszabadult a roggyant kecójától, és azóta fűtött, rendezett körülmények között él, nagy-nagy kilátásokkal a melójában is. Neki tehát bejött. Ez jó, ráadásul megérdemli.

Nyáron a két nagylányom – egyeske és ketteske – meghódították a világot. Egyeske már el is ígérte a kezét külhonban – dobtam is egy hátast rendesen -, azóta menetrendszerűen hol ő megy távoli tájakra, hol a választottja repül ide. Ketteskét meglepte a kedvese egy külföldi úttal szülinapjára – és csak akkor tudtam meg, hová és miként mennek, amikor kísértem le nagy hátizsákkal a HÉV-megállóba. Ugyanis Hollandiáig mentek csupán busszal, onnan bestoppolták fél Európát. És azért nem merték a kis hülyék elmondani előtte nekem, mert nyilván azonnali hatállyal megboldogultam volna a rémülettől – ezek ismernek engem valahonnan?! És a kis felhőjáró, rasztás gyönyörűségem (ketteske), meg az ő nagy szerelme, a filozófia-esztétika szakos egyetemista (ugye, milyen élerevaló páros opció?!) csont nélkül leszereltek mindenkit az úton, úgyhogy baj nélkül és boldogan hazaértek. Ez tehát megint a jó.

Viszont gyönyörűséges, két lábon járó időzített bomba kisfiam idén is robbant, úgyhogy ismét iskolát kellett váltanunk – ez nem jó. De úgy tűnik, ez most valameddig jó lesz neki.

Hihetetlenül okos barátnőm, aki előadásaival és kutatásaival lenyűgözte gyakorlatilag az egész világot Portugáliától Japánig, lassan megkaphatná a megfelelő lócsont-díjat is itthon, de persze nem – tehát ő meg folyamatosan szenved, mert kilátástalannak tartja az életét, mint nő. Viszont a kisebbik lánya férjhez ment, ez megint csak jó. Grafikus barátnőm végre kikászálódott a szintén reménytelen szürkeségből és másik városba költözött, a friss unokájához közel – ez is jó. Viszont messze van, ez meg nem.  Energiabomba másik barátnőm végre megszabadult, még ha ideiglenesen is, full vidéki, önkéntes száműzetéséből, ahová magát vitte, amikor azt gondolta, a vidék romantikája satöbbi, de persze nehéz egy négyszáz lelkes faluban akár csak egy beszélgetőpartnert is találnia, tehát legalább a téli fagyok elől, amelyet egyedül kellett volna abszolválnia hólapáttal és az anyanyelv fölényes ismeretéről számot adó káromkodásokkal, hazament a nagyvárosba a kutyájával – ez is jó. Egy másik viszont, aki a legalább tizenöt éve húzódó mélydepresszióját csak úgy tudta leküzdeni, hogy a kutyáját istápolta – Amerikából települt vissza a nagy szerelem reményében, na, sejthetős a végeredmény, most itt áll munka és társ nélkül – elveszítette egyetlen társát, a kutyáját. Ez nagyon nem jó.

És hát persze a többiek is. Hol jó, hol rossz történt velük.

Mostanában sokat álmodom, legutóbb például – és már hanyadszor! – visszaálmodtam magam az ősbiztonságba, amikor apám és anyám még együtt voltak, de álmomban az ősbiztonságot már az is jelentette, hogy megvannak a gyerekeim, úgyhogy elég szűköcskén voltunk a panelban, ötven négyzetméteren. Viszont az ex még álmaimban sem játszik már semmilyen szerepet, hacsak nem negatívat, az meg jó. Viszont felébredni megint nem jó (no, nem is nagyon igyekszem), hogy itt találjam magam szemben a vacakoló fűtésrendszerrel, kitört ablakokkal, elromlott bojlerrel, letört csappal, félkész és soha be nem fejeződő házzal, súlyos adósságokkal. Viszont felébredni jó, mert akkor mindig újraindul az üzem, feljönnek az ikonok és a négyek bandája úgysem engedne eltespedni, belesüppedni a nagy szent szarba. Ráadásul Rumli kutya képen nyalja az embert, Porcika, a gigantikus macska ledönti a lábáról és brutálisan megsimogattatja magát, míg Cunami, a kismacska tombol a lakásban, míg el nem fárad és le nem fekszik valami párnacsücsköt szopni.

Nagyon várom az új évet a tündérekkel együtt – nagyon untam már a régi keserveimet.

És mivel bátran és felelőtlenül lehetek nagyvonalú: mindenkinek sokkal jobb új évet kívánok, mint amilyen amúgy biztosan lesz.

Csak egy csepp boldogságot, azt hozhatna az év.

Nem ez volt életem legszarabb karácsonya. (Pár évvel ezelőtt tanult barátnőmmel, nem mellesleg kiváló szépíróval egy forgalmi dugóban, valahol a Thököly út és a Hungária körút sarkán elhatároztuk, hogy készítünk egy könyvet „Életem legszarabb karácsonya” címmel. Meggyőződésünk volt (ma is az), hogy nagy keletje volna a piacon: rémisztő, milyen nyálas-habos-fülzsíros giccseket lehet kapni az ünnep előtt. No, ez nem olyan volna! Itt aztán mindenki elmondhatná (akit megkérdezünk egyáltalán), milyen volt, amikor például a szülei már elváltak, neki pedig egy nap kellett abszolválnia apát, anyát, anyai nagyszülőt, apai nagyszülőt – és ez még csak az alapeset, mert vannak helyek, ahol még több rokont tartanak az ólban. Vagy amikor már nem nyitja az ajtót az emberre senki. Amikor a fenyőfával apuka szétveri a családot a menetrendszerinti karácsonyi készülődés keretében. Satöbbi. Nos, a könyv eddig még nem készült el, de már most jelzem a kiadók és ügynökök felé, hogy jó készültségi fokú és bármikor lábon megvehető! Copyrightos! Illusztrátorunk is van, akinek kissé tele a – stílszerűen – hócipője az úgynevezett szentújságoknál végzett, megalázó, ráadásul megalázóan keveset fizető munkájával. Van tördelőnk, olvasószerkesztőnk, korrektorunk. Egy nincs. Úgyhogy kueldj peenzt! Sokat!)

Az idei karácsonyunk kifejezetten a kellemesek közé tartozott. Reggel arra ébredtünk, hogy elromlott a fűtésrendszer (gáz, mármint szó szerint). Szerencsére a lázas munka jól temperálta a kecót. Úgy érzem, átlag feletti kreativitásról tettem tanúbizonyságot, amikor kitaláltam, hogyan lehet viszonylag kevés anyázással végezni (végezni…) a takarítással: mindenki a MÁSIK szobáját nyalta fényesre. Így ugyan mindenki anyázott, de az eloszlás mégiscsak más volt. No jó, zökkenők mindenütt vannak: mivel a három számítógép közül már csak egy működik, rajta a Szent Internetkapcsolattal, azt az egyet bevágtuk a közösbe, a nappali közepére, így az, aki bizonyíthatóan épp végzett valamivel, jogot szerzett arra, hogy az életbevágóan fontos levelezését, szkájpolását lebonyolítsa (én is téged, drágám, hahó, hogy vagytok, mikor bulizunk – satöbbi), hiszen a négyből háromnak igen komoly szívügyei vannak, nekem meg van szívem. Igen ám, de az egyes sorszámú nagylány választottja egy közelinek nem nevezhető országban él, így nyilvánvalóan több mondanivalójuk van egymás számára (a kishölgy amúgy sem nevezhető kifejezetten szűkszavúnak, hogy finoman fogalmazzak), így elég szépen haladtunk, mi, többiek a nyelvtanulással, mert órákig hallgathattuk az angol nyelvű, hangos csacsogást.

További konfliktust okozott még a „milyen zenét tegyek be a takarításhoz, hogy senki ne kapjon agyfaszt?!” kérdéskör is, hiszen természetesen nem egyformákat szeretünk. Az egyeske, aki nem lát a szerelem gőzétől, viháncos, édi és cuki karácsonyi dalokkal szórakoztatott, a felhőjáró, elvarázsolt ketteske ízlése kicsit (sokkal) közelebb áll az enyémhez, de természetesen nem volt tartható, hogy egész nap Balaton meg Trabant szóljon. A négyeskének, aki nyolc éves, ezúttal durva elnyomásban volt része – előző este ráadásul megállapodott a négyek bandája: legyen az a szabály, hogy csak a nagyobb verheti a kicsit, és itt ezt értsük életkor szerint, mert testmagasságilag más a görbe –, ugyanis arról szó sem lehetett, hogy valami énkicsipónim vagy hullapelyhes szóljon, ő tehát elvonult és durcásan énekelgetett magának német dalokat. Kizárásos alapon maradt tehát a hármaska zenei ízlése – ő az egyszem pici fiam, egy kétlábon járó időzített bomba, érzelem- és indulatköteg a maga százkilencven centijével, tizenhét évével és pálmaszerűen rasztás hajával -, tehát végül megismerkedhettünk a karibi térség karácsony-kultuszával zeneileg. Érdekes volt…

Az, hogy az ember soha nem találja az előző évben gondosan elcsomagolt díszeket, alapopció, anélkül nem ünnep az ünnep, hogy nem találja az eldugott ajándékokat, meg nem tétel, mert ilyenkor kerülnek elő a tavaly jól eldugottak – ám az, hogy felhőjáró ketteském, aki szintén raszta, csak gyönyörű, egzotikus leányzóban előadva, fejében szépirodalommal és művészetekkel (véletlenül sem órával, menetrendekkel vagy bármivel, aminek köze lehet a mi kétkezi, földhözragadtan pór létünkhöz) előadja 24-én késő délután, hogy akkor most ő elmenne vásárolni, mert még nem sikerült senkinek semmit, na az az egyébként igen toleráns családunkban is kivitte a biztosítékot.

Attól viszont senkinek a szeme sem rebbent, hogy egy csap egyszerűen a kiválasztott kezében maradt. Halleluja. Legfeljebb máshol mosunk kezet.

Azért mindenkinek legfeljebb ennyi konfliktust kívánok – aki meg nyugalomra és tespedésre vágyik, bélyeget gyűjtsön, ne gyereket. De nem is fog ilyen jól szórakozni!

Aztán beesett szívem csücske barátnőm, akinek a gyerekei ilyenkor a szokásos elváltszülős köröket futják általában, kéz a kézben megszereltük a fűtésrendszert (egy nő pontosan tudja, hogy merőben fölösleges különféle drága szerszámokat elővenni, hiszen bármi megszerelhető egy hajcsat, egy kalapács és egy jól irányzott rúgás segítségével), szórtunk némi csillagot, jól meghatódtunk egymás ajándékaitól, majd amikor már mindenki gyakorlatilag éhenhalt – mert napközben elfelejtettem megetetni az aprónépet -, jöhetett a csámcsogás. Utána versenyfutás a tévé előtti legjobb helyekért, idióta filmek nézése, decens böfögés.

Az éj leple alatt aztán Rumli kutya úgy ítélte meg a helyzetet, hogy nem kapott elég bejglit, így kirámolta a konyhát, majd leszedte a szaloncukrokat az előzőleg gondosan feldöntött karácsonyfáról, letépett pár égősort, a jelekből ítélve megpróbált hozzáférni az internethez – de jöttek a hős kamaszok és szinte mindent rendbehoztak! Szinte. Így reggel (reggel… khmmm…), tehát amikor felébredtem, úgy találtam a lakást, mint bármikor máskor! Otthonos rendetlenségben!

És ami pár évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tűnt: egy megváltás volt, mikor a négyek bandája dalolva távozott, hogy az elvált szülők gyermekeinek rögös, ám annál fárasztóbb és unalmasabb útjára lépjen! Indulás előtt egyik-másik még odasúgta, nem adnék-e igazolást arról, hogy ő tulajdonképpen halálos beteg, mint a suliba szoktam, amikor rohadtul nem akarnak menni, de hajthatatlannak bizonyultam, ugyanis vissza akartam feküdni.

Ez mindig jól szokott sikerülni. Talán ezen a téren vagyok a legsikeresebb és leghatékonyabb.

Ezt legyetek kedvesek hallgatni, míg olvastok (ha olvastok):

https://www.youtube.com/watch?v=C6s9uDUqQsg

Gyönyörű, napsütéses, havas időben mentem le a zálogházba, hogy (ismét) beadjam anyám mind a három megmaradt ékszerét. Legutóbb bőgtem, mert köztük volt az az arany szívecske is, amelyen állítólag az én tejfog-nyomaim éktelenkednek – most kifejezetten büszke voltam magamra, hogy eszembe jutott ez a megoldás. Végtére is nem élhetek szívem csücske barátnőm, Trixi nyakán a végtelenségig (pedig egy darabig még kénytelen leszek). És úgyis kiváltom őket, mert ott van köztük egy gyűrű, amiről mesélni akarok most.

 Anyámmal finoman szólva is érdekes volt a kapcsolatom, ha lesz kedvem (egyre kevesebb van), majd elmesélem. A lényeg, hogy az utolsó években nagyon összecsiszolódtunk. Nyilván lassan (mire meghalok) benő a fejem lágya, mindenesetre anyámnak az egész életében (68 év) talán ha 12 volt boldog és jó. (Én még nem számoltam össze, de szerintem azért ennél több, ha nem is sokkal.) A háború közepén született, a szintén erősen zűrös nagyanyám picit törvénytelen gyermekeként (nagyapja, a nazarénus lelkész anyám gyermekkori kérdéseire mindig finoman válaszolta, hogy én nem tudom, édes Pötyikém, miért csúfolnak zabigyereknek, de az biztos, hogy te már ott voltál az esküvőn). Anyám apja nagyon súlyos cukorbeteg volt - ebbe később bele is halt, nagyon fiatalon -, mint a másik nagyapja is, akivel később még nekem is volt alkalmam együtt lakni (nyugalom! A családfa nem ennyire bonyolult, csak szeretem a balladai homályosítást.)

Nagyanyám elsődleges feladatának tartotta a jólétet fenntartani – hozzáment a sok jelentkező közül a hetedik kerületi maszek cipészhez, a Gyula bácsihoz, akit egyöntetűen utált az egész familia, ideértve nagyanyámat is – de aki tudta a számára biztosítani a csipkés-zongorás polgári jólétet. Isten nyugosztalja, nekem meg bocsásson meg: ritka undorító ember volt. Pedig akkor még nem is tudtam a true storyt, ami miatt anyám simán meglépett otthonról, ugyanis Gyula bácsi úgy gondolta, hogy az egy dolog, hogy elvett egy bögyös, tűzrőlpattant, dolgos asszonykát feleségül, akivel vihetik a Király, majd Majakovszkij, aztán ismét Király utcai suszterboltot, de hát ott van az asszonyka ivarérett lánya is… Anyám csak az utolsó években mesélte el, hogy akkor lett először rosszul Gyula bácsitól (túl a vizuális élményen, mert az tényleg alumúlhatatlan volt), amikor az esküvőn a „haverek” azzal élcelődtek, hogy mindjárt két asszonyt is kapott… És nagyanyám nem mondott nemet! Ezt sose bocsátom meg neki, nincs is rá módom, mert meghalt már. Anyám viszont nemet mondott és azonnali hatállyal elköltözött a polgári neveltetéséből (Zeneakadémia, Király utca, elegancia és sikk, iparosbálok, szolid, de stabil jólét – most ezt legyetek kedvesek közben hallgatni: https://www.youtube.com/watch?v=5iByXtdD4Bs

Na szóval)

Újpestre, a kedvenc nagyszüleimhez, akik szintén megérnek egy regényt (már írom!!!)

És akkor az elkényeztetett hetedik kerületi zsidó lányka, aki zongoraművésznek készült, lett varrónő Újpest-külsőn, a nem túl könnyű stílusú nagyanyámmal három műszakban járt dolgozni, miközben a későbbi apámat (21 évesek voltak, amikor összeházasodtak, istenem!) lazán elvitték három évre katonának – ő meg maradt a szoba-konyha-budi-az-orgonabokor-mögött halál proletár mélynyomorban (amire egyébként egyre büszkébb vagyok! Különösen, mióta az történik Újpesten, ami történik…), de végigcsinálta, és talpon maradt és helyes volt!

Amikor apám leszerelt, anyám nagyapja (nem a nazarénus lelkész) felajánlotta a fiataloknak, hogy vegyék használatba az Ó utcai polgári bérlakás – államosítás után megmaradt egy szobáját. Oda születtem én, ott éltünk négyen, ott eszmélkedtem, ott tanultam járni, életem legszebb öt éve ott zajlott.

Apámról már sokat írtam, majd nyilván még fogok is, de most a gyűrű a vezérhangya.

Anyám és apám elhatározták, hogy „rendes” lakást kerítenek, kerül, amibe kerül (sokba), így költöztünk 1970-ben Újpestre, az Izzó lakótelepre, ahonnan anyámnak nem kellett olyan nagyon sokat utazgatnia a munkahelyére (oda is, vissza is másfél óra), a Nagymező utcai divatszalonba, ahol akkor már üzletvezető volt, és ahová a környék színházaiból jártak a művésznők varratni.

Apám hét évre rá halt meg, szívinfarktusból kifolyólag. Anyám akkor 37 éves volt.

Aztán meghalt az újpesti nagypapa, egyedül maradt az újpesti nagymama, akinek előbb az egyik, majd a másik lábát amputálták, és anyám, aki, ismétlem, a Zeneakadémiát hagyta ott apámért és a proli létért, de elsősorban a szerelemért, haláláig gondozta, látogatta, istápolta.

Amikor Gyula bácsi végre meghalt, nagyanyám megkönnyebbült és ugyanazzal a lendülettel odaköltözött a Dob utcából anyám újpesti lakásába. Onnan jöttek később Szentendrére, hogy közelebb legyenek hozzám, akivel szintén nem volt felhőtlen az anya-lány viszony, viszont volt - akkor még csak három - unoka.

Anyám lerendezte az anyósával a problémáit, anyjával kibékült, apósát ápolta, és ápolt és szeretgetett nagyjából mindenkit, aki hagyta magát (én sokáig nem hagytam).

 És akkor egy nyári napon mondtam neki, hogy na, anya, ha már itt maradtam négy gyerekkel férj nélkül (lelépett), most elmennék bulizni, vigyáznál-e a kölykökre. Persze, mondta erre ő, és nekiállt elmosogatni. A legnagyobb (akkor 18) és a legkisebb (akkor 5) volt itthon. Anyám elmosogatott (irtóztatóan rendetlen vagyok, volt mit), elzárta a csapot, megtörölte a kezét, majd összeesett és meghalt.

 A legkisebb (akkor 5) találta meg a konyhában. Rohant a nagyhoz, az megpróbálta újraéleszteni, aztán hívta a mentőket, majd engem. Padlógáz, a mentőkkel együtt értem haza. Úgy feküdt ott, mintha aludna, csak a szeme volt nyitva. Mondta a mentőorvos, hogy nem tudnak mit csinálni, ne legyek gyerekes, ne könyörögjek, hogy csinálják az egészet vissza. Aztán felrakták a kanapéra, és amig a szállítók meg nem érkeztek – jó pár óra volt vagy mit tudom én -, fogtam a kezét és szemrehányásokat tettem neki, hogy ezt egyszerűen nem teheti velem. Aztán már beesett az arca is, és akkor eszembe jutott – kéne ezt alapból tudnom?! -, hogy ilyenkor az a szokás, hogy lefogjuk a halott szemét.

Amikor megjöttek a szállítók, mondták, hogy vegyem le az ékszereit. A nyaklánca elszakadt, a gyűrűi könnyen lejöttek. Anyámnak nagyon apró, kedves keze volt. Nekem nagy, lapátnyi, mint apámnak. Felhúztam a gyűrűjét az ujjamra, amelynek egyszerűen nem kellett volna az én hatalmas kezemre rámennie.

 Azóta rajta van.

Kivéve, amikor épp zaciba kell vágnom, hogy legyen mit ennünk karácsonykor.

Ma csoda történt: találtam egy, azaz egy darab újságírói állást a neten. Pár éve még undorodva zártam volna be az oldalt, hiszen ótvar bulvárról volt szó. A hirdetés szerint előnyt jelent a felsőfokú végzettség (anélkül mégis hogyan?!), az 1-3 éves szakmai tapasztalat (na jó, ezt elfogadom), továbbá a jó íráskészség (anyám, borogass!) - ma viszont irgalmatlan sebességgel e-postáztam a szakmai életrajzomat. Változnak az idők: legalább elektronikus választ kaptam, miszerint állati boldogok, hogy jelentkeztem, majd értesítenek... Cahh, kíváncsi vagyok.

Aztán rövid teaszünet: elképzeltem az eléggé sajátos habitusú magam, amint valóvilágos vagy mittudoménmicsodás celebecskék után kajtatok, lesem őket a sarkon, ostoba kérdésekkel zaklatok mindenkit, majd megírom az ellenkezőjét, mint amit mondanak. Ennél a pontnál megnyugodtam: hiszen ehhez ki sem kell mozdulnom a lakásból!

(Amúgy is nehezen megy, ismét egyre nehezebben. Folyton találok kifogást, méghozzá tökéletesen megalapozottat és logikusat, tulajdonképpen miért is nem megyek most éppen sehová. Pár évvel ezelőtt, amikor beütött a mélydepi, egy nap pontosan kétszer mozdultam ki a házból: egyszer reggel, amikor elvittem a kicsit óvodába, egyszer pedig, amikor visszahoztam. Slussz. Mivel valaha világjáró tényfeltáró újságíró (is) voltam, éreztem én már az elején, hogy ez talán nincs teljesen rendben. Ha gond nélkül képes voltam valaha hazaszólni telefonon anyámnak, hogy bocs, de ma délután elugrom Ukrajnába, mert helyzet van, de persze sietek - akkor most miért gond a telefon felvétele is, nemhogy a sarki boltba való eljutás. Első lépésben persze beíratkoztam az egyik egyetem szaktanfolyamára, mentálhigiénés szakasszisztens-képzőre, gondoltam, egyrészt államvizsgáztam pszichológiából, másrészt volt sportolóként nem adhatom fel könnyen - gondoltam, gondoltam... Gondoltam, ha ezerrel elkezdek minden mással foglalkozni, az biztosan segít. Mármint rajtam. Tulajdonképpen nem volt halva született az ötlet, csak azt nem vettem észre időben, hogy rég késő.  Lecsúsztam az aktív megoldásról. Ráadásul roppant sok segítséget kaptam itthonról - akkor még itt lakott az ex -, állandó beszólások, hogy hová megyek már megint (már megint! Örültem, hogy ki tudok menni az ajtón!), ne vágjak már ilyen világfájdalmas képet, mert így őméltóságának nincs is kedve hazajönni (ha dallal-tánccal vártam volna, se jött volna haza, fontosabb dolga volt, énnekem meg van önérzetem, ha nem is sok - hát daloljon-táncoljon ő, ha rendbe akarja velem hozni a házasságunkat), szóval nem volt elég a mindennapos pánik, amellyel megküzdöttem munkába, suliba menet, de rárakódott a többfrontos harc is. Úgyhogy volt egy pont, amikor szimbolikusan is, fizikailag is leültem a konyha sarkában a földre (két oldalról volt védve a hátam), és kábé egy évig bőgtem és gondolkodtam. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kellett volna dolgozni járnom, gyerekeket elvinni a megfelelő intézményekbe, majd elhozni őket onnan, kaját csinálni, takarítani, főzni, mosni - csak akkor lélekben egy konyha sarkában ültem és onnan nem mozdultam, míg ki nem találtam azt a megoldást, amellyel a hatból legalább mi öten túléljük a helyzetet.

És most újra érzem, hogy jön, jön ez a setét, amikor nem mondhatják, hogy szedjem össze magam, mert nincs mit összeszedni, nem vagyok. De egyelőre még működnek a reflexek, nő a köröm és haj, robotpilótára vagyok kapcsolva. Na tehát.)

Nem lesz probléma ezzel a bulvárral, már ha egyáltalán válaszra méltatnak. És ha nem méltatnak, akkor sem lesz probléma.

Elhatároztam, hogy feladok egy hirdetést (amig még elég jól vagyok). Ha az állatkertben örökbe lehet fogadni bolhás mókusokat?!

Fogadjon örökbe egy családot! Négy gyerek és az anyjuk keresi azt a nagylelkű mecénást, akit boldoggá tenne, ha pár hónapig eltarthana öt embert. Igényeink nem nagyok, annyiba kerülünk, mint bármely más, ekkora populáció. Cserébe NEM kell minket naponta látogatni, simogatni, etetni - az örökbefogadott állatkerti görényhez sem mennek mindennap -, NEM várjuk el az érdekődést, NEM megyünk párás szemekkel hálálkodni minden vasárnap, kimosakodva, ünneplőben, penészes bonbonnal és kókadt virágcsokorral, NEM kell eljönni a kicsi iskolai karácsonyi ünnepségére, NEM kell végigunni egy-egy szalagavatót, diplomaosztót, zeneiskolai koncertet. Ajánlatunk ideális annak a számára, aki a szíve legmélyén jótékonykodna, de irtózik a hangos, nyálas, patetikus megnyilvánulásoktól. Nem vágyunk napi kapcsolatra, még rendszeres telefonhívásokra sem - maradjunk az e-világnál. Számlaszámunk a következő...

Még az is lehet, hogy bejönne. Annyi hülyeség bejött már az életemben.

Tisztelt Hirdető!

A www.munkatkeresekdebaromira.hu portálon megjelent álláshirdetésre jelentkezem.

A szakmai önéletrajzomat, a szükséges papírok másolatait három példányban postázom, ahogyan a friss erkölcsi bizonyítványomat is, a digitalizált változatokat (pdf-formátumban) csatolom. Egyúttal jelzem, hogy a teljes alakos fényképem már legalább hat hónapos, így elképzelhető, hogy nem tükrözi teljesen a jelen valót. Az arcképeim (szemből, jobbról és balról) viszont vadonatújak. A nyelvvizsga-bizonyítványaim eredeti példányához csatolom a magyar nyelvű hitelesített fordításokat. Szakmai publikációs listám sajnos csak angol, német és francia nyelven áll rendelkezésre, ennek oka, hogy eléggé el nem ítélhető módon ezeken a nyelveken publikáltam. Az ajánlóveleim - köszönhetően a külföldi egyetemi adminisztrációs rendszer szervezetlenségének - még nem érkeztek meg, de a Harvardon már a jövő hétre ígérték az elkészültüket. Referencialeveleket a római Akadémián készítettek a hallgatóim - másutt ez nem volt keresztülvihető. Nobel-díjamat érzelmi okokból nem áll módomban postázni Önöknek, de amennyiben személyes meghallgatásra kerül sor, természetesen bemutatom. A Magyar Köztársaság tisztikeresztjeit viszont futárral eljuttatom, kérem, amennyiben megoldható, elhoznám majd.

Bár életkorom talán nem felel meg a pályázati feltételekben előírtaknak - jócskán meghaladtam a húsz éves korhatárt -, úgy érzem, a szakmai gyakorlat előírt időtartamának - 40 év vezetői beosztásban - bőven megfelelek. Gyermeket nem áll szándékomban szülni, a meglévőket is állami gondozásba adtam, erről a dokumentumokat csatoltam. Jelenleg orvosi kezelés alatt állok, hogy a megmaradt szexuális érdeklődésemtől műtéti úton megszabadítsanak (ambuláns beavatkozás lesz). Egészségem kiváló (leletek csatolva), fogsorom ép (gipszlenyomat csatolva), füleim tiszták, szemeim ragyognak.

A fentiek alapján kérem, szíveskedjenek várólistára venni a meghirdetett árufeltöltői pozícióra.

Na most ha mind a hét rajongóm azt várja, értkezni fogok az "elnémult" címlapokról és fészbuk portrékról, csalódni fog.

Mert például Rumliról szeretnék értekezni, a kutyánkról. Rumli ugyanolyan komplett elmebeteg, mint a múltkori szerelő, vagy a szűk család bármely tagja, ideértve a macskákat is, csak ő önveszélyes is (nem mintha nem volna az bármelyikünk).

Rumli ugyanis igen megrögzött hóbortokkal bír, például mindig mindenkit kis ajándékocskával üdvözöl érkezéskor, még ha az illető csak fél percre is távozott ki, például kivitte a kukába a szemetet. Az ajándékokat, készpénz híján, onnan veszi, ahonnan tudja, esetünkben a lakásból, ahonnét valamilyen rejtélyes okból kutya létére nem szeret kimozdulni (még nem adtuk neki oda a távirányítót a tévéhez - a későbbiekben kiderül, milyen bölcs döntés is volt ez).

A lakásban nagyjából minden van, az is a földön. Mondhatnám persze, hogy beste kölykök (mondom is!), de igazság szerint orbitálisan rendetlen nálunk mindenki. Amink van, az szanaszét van. Nos, Rumli ezekből válogat. Kisebb korában beérte plüssmackókkal, legóval, Barbie-kkal, mára étrendet váltott és koszos gyerekzoknikat fogyaszt. Meg ami még eszébe jut (színes a fantáziája).

Csodálkoztam is, milyen jól bírja a bele, amikor kijön belőle egy szupermen vagy a legszebb (egyetlen) csipkés melltartóm (nyugi, azóta ritkábban veszem fel). Aztán egy reggelen Rumli nem hozta a szokott formáját, nem ugrált az arcomban reggel az ágyon, nem ette meg a macskák elől a kaját és nem pisilt maga alá a gyönyörűségtől, hogy végre méltóztattam felkelni már - hanem csak feküdt és sírt. Nem nyüszögött, nem vonyított, hanem sírt. Folytak a szeméből a könnyek.

Naná, hogy állatorvos, naná, hogy bélelzáródás, naná, hogy műtét - naná, hogy egy literes dunsztosüvegnyi ez-az, ami már nem tudott kikanyarodni belőle.

Rumli érdekes módon került hozzánk - ez az egy, amit nem tudok neki megbocsátani. Nem mintha tehetne róla ez a játékmackó.

Az úgy volt, hogy meghalt a nagyanyám (nem váratlanul, mert 93 éves volt, de azért ritkán lehet erre felkészülni). Nagyanyám - akinek szintén meglehetősen érdekes élete volt - anyámmal együtt költözött utánunk Szentendrére, egy lakótelepi, amúgy elég jó kecóba. Nos, anyám kissé zokon vette ezt a hirtelen halálesetet, természetes volt, hogy hozom-viszem ügyeket intézni. Nagyanyám halála estéjén az exem szokás szerint nemigen találta az akkor még közös címünket, majd, amikor megjött, lefeküdt a tévé elé és elaludt, dacolva az elemekkel, miszerint mi itt elveszítettük egy közeli rokonunkat. A srácokkal mi sírtunk-ríttunk, majd gitározgattunk, az átbőgött éjszaka után reggel pedig indultam anyámmal a hullaházba nagymamát azonosítani. Indulás előtt rátévedt a kezem az ex konyhaasztalon felejtett mobiljára, amelyből kiderült, mennyire reméli, hogy jól aludt - valaki más.

Ezzel parallel még aznap bejelentette egy baráti pár, hogy öszeházasodnak, és mivel annyire példaértékűen klasszak és jófejek vagyunk itt a négy gyerekkel, mit szólnánk, ha a kertünkben volna a ceremónia.

Ha akkor nemet mondtam volna, most nem volna ez a történet és nem volna Rumli kutya.

Én már az egész esküvőből csak arra emlékszem, hogy próbáltam vinni egy tálca pezsgőspoharat, de annyira remegett a kezem, hogy az hangosabb volt, mint a vendégsereg. Ja, meg hogy később eltört egy pohár, mire teljesen összeomlottam, de ez nem érdekes, mert amibe nem halunk bele, az is mély nyomot hagy, sőt.

Rumli kutyát ezután kapta ajándékba az ifjú pártól a legkisebb, akkor két éves dedem. És Rumli kutya azóta csinál velünk mindent végig. Harapni egyszer harapott csak, akkor is tévedéből, amikor egyszerre rajtoltak a kicsivel valami játékért, és a lakli nem tudott vigyázni a fogaira. Amikor a pici először ment óvodába, és az óvodások a közeli játszótérre jöttek hintázni, Ruli kutya kilógott velük hülyéskedni. Azóta szedtem már össze piacról, a városból, sintértelepről is, de mindig nagyon boldog volt. Alapvetően boldog jegesmedve. Ha kismacska került a házhoz - márpedig ez rendszeres elfoglaltágunk nekünk, a kismacska ugyanis fogyóezköz -, anyjaként bánt velük (fiú egyébként), megengedte, hogy a farkában vagy a fülében aludjanak, és általában a macskákkal közösen jött elém, ha megérkeztem valahonnan.

Azt kicsit rossz néven vettem, amikor rájöttem, hogy éjszakánként, amikor épp nem az én ágyamba óhajt felkapaszkodni, a kedvenc fotelemben hortyog. És, ismétlem, a távirányítót nem kapja meg!!!

Valahogy a sajtószabadsággal is így van az ember - csak akkor kezdi érezni, mennyire hozzánőtt az egész életéhez, amikor veszélybe kerül. De én most csak szimplán Rumli kutyáról akartam értekezni.

Csöppet sem tűnik ám kilátástalannak az ügy, úgyhogy felkarolom. Ez esetünkben a saját álláskeresésem.

Esélyeim kiemelkedően jók. Közelebb vagyok az ötvenhez, mint a negyvenhez, van egy raklap gyerekem, ráadásul a depresszió és a pánikbetegség is belejátszik az imidzsembe. Tényleg ideális.

Két hete rúgtak ki egy önkormányzati laptól, ahol olvasószerkesztő és korrektor voltam. Akkor elhatároztam, hogy ezúttal nem fogok összeomlani, mint a múltkor, amikoris annyira sikerült a talpam alól kirántani az anyaföldet, hogy remegő kézzel, izzadva, mint ló mentem állásinterjúkra. Valóban bizalomgerjesztő lehettem.

Az ember ilyenkor a szokott köröket futja: végigböngészi a "munkás" oldalakat, naponta három-négy helyre elküldi az önfényezését, majd tudomásul veszi, hogy még csak válaszra sem méltatják. A következő fordulóban elkezdi előásni az ismerőseit, akikkel valaha jóban volt, akiknek valaha szívességet tett, vagy akiktől kérhető szívesség.

A helyzet ebben a szakmában - a médiáról beszélünk - nagyjából megközelíti az alumíniumipart. Gátlástalan dúlások, indoklás nélküli kirúgások zajlanak - és jön az új generáció, amelyiknek tényleg semmi nem számít, bármikor beáll a helyünkre és kalapálja a médiát. Vagy az alumíniumot. Mert egyébként tényleg mindegy.

Én egyébként szimpla politikai okokból lettem kirúgva. Persze, próbálkozás volt arra, hogy a nevét-se-jegyezzük-meg kis senki ügyvezetőcske - bemutatkozni elfelejtett, első munkanapján kiordított, hogy ki itt a titkárnő, na mert az hozzon neki egy kávét - elmagyarázza nekem: a 'polgármester' szót nagy P-vel kell írni, mert egy van belőle (visszakérdeztem, mert nem bírtam magammal, hogy akkor vajon a kutyáját is Kutyájának kell-e írni, de én voltam a hülye, mert mondta, hogy természetesen), továbbá hogy a gyereke harmadikos nyelvtankönyvében az szerepel, hogy így és így kell írni a dátumokat - végezetül, hogy a munkaidő nyolctól négyig tart. A médiában... Aha. Véletlenül sem akkor kell dolgozni, amikor dolog van. Az újságíró például álljon fel négykor egy interjú közepén és mondja azt, hogy bocs, de lejárt a munkaidőm.

Az az újságíró rossz újságíró, akit bent lehet találni egy szerkesztőségben, mert az pontosan azt jelzi, nem dolgozik. Azt az olvasószerkesztőt, aki délután négykor feláll és azt mondja, bocs, fiúk, tudom, hogy a nyomda várja a cuccot, de pittyent a blokkolóórám, azonnali hatállyal és messzire ki kell rúgni.

Amikor elkezdtem futni a köröket, hol a búbánatban lehetne elhelyezkedni, legtöbbször fuldokló röhögéseket kaptam válaszul. Ebben az országban ugyanis nem csak hogy Dunát lehet rekeszteni az újságírókkal, szerkesztőkkel, de előbb-utóbb fognak is.

Sebaj, mindent túlélünk - különben is: a hétvégén (a betörőn kívül) járt nálunk egy tökéletesen elmebeteg duguláselhárító, aki egyrészt közölte, hogy ő alapvetően gépészmérnök, de nem büdös neki a munka, másrészt félmeztelenre vetkőzött (ezért nem kért felárat), majd a rasztafari világnézetről értekezett hosszan a fiammal... Szóval a helyzet reménytelen, de nem súlyos! :)

Teljesen átlagos, középkorú, sokgyerekes, egyedülálló anyuka vagyok. Vagyok egyébként sokminden más is, de ezek a paraméterek azért eléggé behatárolják a mozgásteremet.

Pár évvel ezelőtt írtam egy könyvet A nagy Ő címmel, aztán rögtön utána bele is haltam a saját mondanivalómba. Három teljes év kellett hozzá, hogy kimásszak - valamennyire - a mély depresszióból.

Most a kettes sorszámot viselő gyerekem ültetett le a gép elé, nehogy már eltunyuljak agyilag. Ugyanő volt az, aki kissé elsápadt, amikor pár napja ismét rosszul lettem. "Anya, én ezt még egyszer nem csinálom még veled sem végig!" - ezt mondta, és azonnal beláttam, hogy igaza van.

Valaha újságíró voltam, meg forgatókönyvíró, meg talán író is. Most épp megint nem tudom, ki vagyok. Valószínűleg egy teljesen átlagos, középkorú, sokgyerekes, egyedülálló anyuka. Mert ezeket senki nem veheti el tőlem. Minden mást igen. A baj az, hogy meg is próbálják!

Legyen kezdésnek ennyi elég. Aki ismer, tudja, mit várhat tőlem. Aki még nem, kezdjen el rettegni :)