Apám hithű kommunista volt.
Mi lett volna más.
Újpesten, a Pamutgyár árnyékában, a cselédsoron, a legutolsó lakásban, ahol a budi az orgonabokor mögött van, ahol a szobakonyha luxus, és ahonnan a mama igenis a moziba megy takarítani, meg a gyárba, pulóvert magára kapva, kapkodósan, ahol a szomszédok vigyáznak a gyerekre és ha szól a légiriadó, akkor a fáspincébe lehet csak lemenni, ahol eltűnik az osztálykülönbség, miszerint én vagyok a háztulajdonos, te meg az albérlő, ki hozott petróleumot, na, ott ugyan hogyan máshogy.
Ott, ahol a mama mindig felkel hajnalban és megy, és ahol kopog a pata a kockakövön (nem, nem pepita), és ahol tényleg megfogták a kapanyelet és ahol a karrier a szerszámlakatosság, ott ugyan hogyan másképp.
Apám hithű kommunista volt.
Boldog volt, hogy kilenc évesen végre megláthatta az apját 1949-ben. Az akkor jött haza Szibériából, nem szaunázni volt kint.
Hazajött a nagydarab, addigra megszótlanodott apa, és már másnap ment a gyárba.
Vitte a táskában az újságpapírba csomagolt tízórait.
És próbált ismerkedni a családjával, azokkal, akik itt várták sok évig.
Próbálta megszeretni a fiát, apámat. Sikerült.
És próbálta újra megszeretni a feleségét, a Újpestszerte híres szépséget, a nagyanyámat. Sikerült.
Nem lehetett könnyű, nem is akarok belegondolni, könnyebb az úgy mindenkinek.
És az én apám...
Hát hogyne lett volna hithű kommunista.
Tudják, ez a szó valaha nem a kurvaanyád szinonímája volt. A kommunista.
Az egy életérzés volt.
Hogy klassz vagyok, tényleg felépítem a világot, mert épp le van bombázva, de adjatok egy lapátot meg egy csákányt és rendbehozom.
És én, mint kommunista, tényleg azt gondolom, hogy minden ember egyenlő.
És tényleg azt gondolom, hogy most nekem kicsit szar, de majd mindjárt jobb lesz.
Őszintén hiszek abban, hogy a szalag mellett többet kell termelni és attól jobb lesz mindenkinek.
És hiszem, hogy ha tanulok és ha azt továbbadom, akkor mindenkinek jobb lesz,
És hiszem őszintén azt, hogy nem fog átverni a sarki suszter, hiszen ő is azt akarja, hogy jobb legyen a világ.
És tényleg, csináljuk már végre meg azt, hogy mindenkinek jó legyen.
Apám hithű kommunista volt.
A gimnázium után szerszámkésztőnek tanult, mert két kézzel akart dolgozni az országért.
Dolgozott is, ha nem is szerszámkészítőként, de foximaxi tanárként.
Hogy mások is érezzék azt, amit ő.
Hogy meg tudjuk csinálni, csak a jó szándék kell és az akarat.
Nem akarok belegondolni, mit mondana, ha még élne.
Anyámmal a rendszerváltás környékén beszélgettünk arról, mi lenne, ha.
Anyám mondta, hogy apám most belehalna.
De megtette előbb.
Én nem tudom, mit gondolna apám és az ő egész generációja. Akik őszintén hittek valamiben, ami most szitokszó.
Mi volt abban olyan szörnyű?
Hogy új világot építünk mi éhgyomorra még?
Hogy ne legyenek szegények és ne legyenek gazdagok, hanem mindenki képessége és tudása szerint?
Mi ebben a felháborító?
Hogy azért tartjuk az államot, hogy értünk legyen?
Felháborító?
Apám, ha élne, már nem élne, mert ebbe belehalna.
Már belehalt volna a rendszerváltás körüli furmánykodásokba is, belehalt volna abba, hogy a Pozsgay, akit istenített, belehalt volna abba, ahogy lett az MSZP, ahogy lettek a többiek, belehalt volna abba, ami az egész körül történt, ugyanis nem hülye volt, hanem újpesti proligyerek, aki sokat tanult és sokat értett a világból, és valószínűleg jobban rendbe tette volna, mint ezek.
Édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok...
