Megszültük a gyerekeinket, nem kevés fájdalommal. Pelenkáztuk, szoptattuk. Az első szavuk a mama volt. Rohantunk utánuk a játszótéren, nehogy leessenek a játszótéren a mászókáról.
Bárki torkát átharaptuk volna, ha kezet mert volna emelni a gyerekre.
Vele együtt néztük meg, nincsenek-e mégis szörnyek az ágy alatt.
Sok éjszakát végigsírtunk, végigaggódtunk érte.
A kanyarója, a megfázása, bármilyen betegsége... Ott aggódtunk mellette.
Aztán ment, előbb óvodába, aztán iskolába, végül esetleg még messzebb.
De minden bánat azonnal elmúlt, amikor csak úgy felhívott, vagy megjelent és mondta, hogy jól van.
Még a választásait is elfogadtuk, ilyen lány, ilyen fiú, nem érdekes, csak szeresse a gyereket.
Az a vágyunk, hogy mielőbb magunkhoz ölelhessük az unokánkat.
Anyák a világban!
Miért engedjük, hogy a szemünk fényei most egymást lőjék?
Engem történetesen nem olyan nagyon érdekel most, kinek van igaza, melyik határ hol húzódik és ki van kormányon.
Azt szeretném csupán, hogy a gyerekemnek haja szála ne görbüljön.
Ti nem?!