Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

  • Bodócsy Vera: Amíg élek, nem felejtelek. Nagyon szerettelek. Köszönök minden írást, fotót (2020.09.03. 17:37) Tíz jel, ami arra utal, hogy esetleg egy kicsit fáradt vagy
  • : @tomtyi: mellesleg II. Ottónak nem volt osztrák felmenője , legkevésbé I. Ferdinánd. Mivel mintegy... (2018.08.20. 00:39) Honfoglalás
  • urbánugar: Hm. @Konyvmolyolo: Egy ilyen munka talán engem is érdekelne. Legalább is szívesen kipróbálnám mag... (2018.07.18. 14:38) Levél anyámnak
  • Bodócsy Vera: Szerettem mindet, mentettem, amit csak tudtam. Nem tudok aludni a hiányodtól. Nem így kívántam, ... (2018.07.13. 03:29) Feljegyzések a pelenkázó mellől 26. - Pillanatképek
  • aranyosfodorka: Hosszú, hosszú titkos, néma olvasás után muszáj megszólalnom. Ez igaz ? Hát Te is ? Sajnálom, de t... (2018.05.02. 10:00) Szerettem

A néma generáció felelőssége

2015.07.11. 12:56 | törökmonika | 5 komment

Nagyszüleim, szüleim, további rokonaim születésem óta roppant gondosan óvtak attól, hogy túl sok információt rámzúdítsanak a huszadik századról. Nem azt mondom, hogy elhallgattak ezt-azt, csak tapintatosan válogatták össze a kisgyereknek szánt tényközléseket.

Elég hamar gyanús lett nekem, hogy bizonyos történelmi fordulatok ecsetelésénél furcsán kifejezéstelen lett az arcuk és látszott az erőfeszítés, hogy feltétlenül korrekt és minden oldalról alátámasztott információkat adjanak elő. Elfogulatlanul, érzelmileg nem befolyásolva a hallgatóságot, esetünkben engem.

Vagy ők csinálták rosszul (nem hiszem), vagy én voltam már gyereknek is furcsa, épp ezek a faarcú történetek kezdtek érdekelni leginkább.

Tündérkék szemű újpesti nagyanyám kezében megállt a munka, amikor olyan tízévesen leültem a hokedlira egy füzettel, ceruzával és kértem, hogy MINDENT meséljen el magáról, a gyerekkoráról.

Újpesti, roppant nagydarab nagyapámnak a hasonló kérésemkor mindig halaszthatatlan bütykölgetnivalója támadt, nem ért rá – pedig amúgy mindig ráért, egyszem unoka voltam.

A Dob utcai nagymama általában a vitrin tartalmával próbálékozott. Az tiltott terület volt, soha nem nyúlhattam a tartalmához, pedig igen ronda porcelán mütyürök voltak benne, pakolgattam volna szívesen – ha kérdeztem valami OLYAT, inkább beáldozta az egészet, csak válaszolni ne kelljen.

Sokkal több rokon meg nemigen volt, a Gyuri bácsi, akit imádok, mert kétlábon járó szeretetcsomag és dumagép, na, még ő is abbahagyta a viccelődést egy kis időre, ha túlmentem minden határon és azt mondta, szerinte inkább rendet kéne raknom a szobámban.

Amikor tanulmányaim során ODA értem és kérdezgettem (volna), egyetemen tanító apámtól egészen biztosan nagyon érzelemmentes másfél órás előadást hallgathattam meg, adatolva, lábjegyzetekkel, hivatkozásokkal.

Anyám a széltől is óvott, vele aztán végképp nem lehetett semmiről beszélni, mert biztosan valami teljesen irreleváns szóözönbe fojtotta az információmorzsákat.

Amelyek azért ott voltak minden kimondott és kimondatlan szavukban.

Mozdulataikban, reakcióikban.

De szerintem a generációm számára ismerős: a legboldogabb és legfelelőtlenebb gyerekkor kellős közepén is egyszerre csak belefutunk egy falba, hogy erről innentől nem beszélünk. A Géza bácsiról nem. Az Irén néniről sem. Ne foglalkozz ezzel, kész van-e a leckéd.

Másoknál egyszerűen lehetetlen megtudni a nagypapa történetét, megint másoknál mást.

De voltak, vannak ilyen határkövek.

Hogy eddig és ne tovább.

Az én generációm úgy nőtt fel, hogy ezt tudomásul vette. Aztán ahogy öregszünk és hal ki az elődeink nemzedéke, próbálunk rendet rakni a fejünkben, de be kell látni, soha nem tudjuk meg a teljes igazságot, bizony a sírba visznek bizonyos dolgokat.

Néma generáció.

De én most haragszom ezért rájuk.

Mert ha nem akartak volna minket a széltől is megóvni, ha nem ragaszkodtak volna ahhoz vadállatiasan elemi ösztönnel, hogy még csak ne is halljunk azokról a borzalmakról – akkor most nem állna itt az én generációm úgy, hogy nincsenek zsigeri válaszai a világ másik felének vadállatiasságára.

Ha tudtam volna gyerekkoromban, ha akkor megijedtem volna, most nem képednék el és nem keresgélném a szavakat, amikor nyilas, neonáci csürhe masírozik fel s le az országban.

Ha tudtam volna, mármint hogy érzelmileg tudtam volna, most felkészült lennék.

Futnék, sírnék, kiabálnék, visszalőnék, bármi - ahogy az ember levegőt vesz, természetesen.

De olyan elementárisan új dologgal szembesülök, amelyre egyszerűen nincs reakcióm.

Ha elesek, beütöm valamimet, akkor tudom, mit kell csinálni.
Ha belémkötnek, tudom, hogyan reagáljak.

Tudom, hogyan kell tanulni, dolgozni, szeretni, gyereket nevelni, főzni, mosni, vasalni.

Tudom, érzelmileg mi a teendőm, ha valakim meghal.

Azt is, mi a dolgom, ha valaki megszületik.

De egyszerűen nem tudom, mi a teendőm, amikor állatias gonoszsággal találkozom.

Mindig improvizálni kell.

És nem tudok elszakadni a gondolattól, hogy a néma generáció segíthetett volna rajtam.

Rajtunk.

uj_elet.jpg

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://torokmonika.blog.hu/api/trackback/id/tr17617864

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Venlo · https://hessenwinkel.wordpress.com/ 2015.07.11. 14:08:58

Ismét remekbe szabott írást publikáltál, ami néhány gondolatot ébresztett bennem.

Azt hiszem, nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Szüleimnek, akik még az Osztrák-Magyar Monarchiában születtek, iskolások, fiatal házasok a Horthy érában voltak, édesapám a II. magyar hadsereg írnokaként ’csak’ Beregszászig jutott el (szerencsémre!), már jócskán a háború után született, a széltől is óvott, egyszem kislányuk voltam.

Nekem az ötvenes évek gyerekkora jutott osztályrészül, amiben szüleim nagy társasági életet éltek (jelzem e szokásukat megtartották mind a ’60-as, mind a ’70-es években). „Minden lében két kanál” kislányukat mindenhová magukkal vitték, ahol jelenlétemben beszélték meg egymással az akkori aktualitásokat. Voltak persze dolgok, amiket nem értettem. Ezekre otthon ’rákérdeztem’, és édesapám mindig mindent elmagyarázott nekem. Így a gyermeki kötődés legtisztább forrásából, a szülői házból ismerhettem, milyen is volt az élet Horthy Magyarországán, az üldözéseket, a szenvedéseket, a háború borzalmait.

Tőlük hallottam gyerekkorom éjszakai csengőfrászáról, Kistarcsáról, Recskről, a pécsi uránbányáról…. A népnevelők erőszakosságát, rámenősségét gyerekként éltem át. A NAGY TABUT, melyet évtizedekkel később a hivatalos Magyarország „októberi sajnálatos eseményeknek” aposztrofált, már az általános iskola harmadik osztályos kisdiákjaként személyesen éltem át.

Attól kezdve, egészen pontosan hetedikesként, amikor az osztályfőnöki órák „E héten történt a nagyvilágban” részénél Kennedy elnök beiktatásáról számoltam be osztálytársaimnak, már ’tudatos’, saját világképem és értékrendem volt. Hogy ez így lehetett, azt az én soha, semmit el nem hallgató, meg nem szépítő szüleimnek köszönhetem. Ezért írtam kommentem legelején, hogy szerencsés vagyok.

Nadya Talkina 2015.07.11. 14:46:17

Nekem egy ötletem van. Csomagolni.

Doberdo 2015.07.20. 11:45:59

A néma generáció előtt is volt egy korábbi néma generáció.
Ők is csak azt tudták meg az elődeikről, amit nem lehetett tagadni.
Örülnünk kellene, hogy már van internet és a kollektív tapasztalat
felhasználása előtt már elhárultak az akadályok ?

vigyüktúlzásbaadolgokat 2015.07.25. 11:53:50

Nem szeretném a problémámat Monikáéhoz hasonlítani, de én is hasonlóan vagyok, csak az ellenkező előjellel.

Nagymamám nagy nosztalgiával emlékezett a lánykori élményeire, pl. búcsúk, bálok.

Felnőtt fejjel értettem meg, hogy mit jelent, hogy ők az Egy rabbi, két rabbi c. "nótára" táncoltak.

Monika remélem belefér a poszt kereteibe, hogy ezt leírtam. Az is szörnyű, ha állatsággal találkozunk, de az is elég döbbenet, ha az magunkban (őseinkben) van.

vigyüktúlzásbaadolgokat 2015.07.25. 12:15:02

@Venlo: Bocs a balevauért, de valószínű, hogy te sem tudtál meg mindent a szüleidtől.

A 2. magyar hadsereg partizánvadászatáról mostanában lehet többet hallani. Eddig csak a Rekviem egy hadseregért-ből ismerhettük, és csak a katonák szenvedéseit.
süti beállítások módosítása