Nagyszüleim, szüleim, további rokonaim születésem óta roppant gondosan óvtak attól, hogy túl sok információt rámzúdítsanak a huszadik századról. Nem azt mondom, hogy elhallgattak ezt-azt, csak tapintatosan válogatták össze a kisgyereknek szánt tényközléseket.

Elég hamar gyanús lett nekem, hogy bizonyos történelmi fordulatok ecsetelésénél furcsán kifejezéstelen lett az arcuk és látszott az erőfeszítés, hogy feltétlenül korrekt és minden oldalról alátámasztott információkat adjanak elő. Elfogulatlanul, érzelmileg nem befolyásolva a hallgatóságot, esetünkben engem.

Vagy ők csinálták rosszul (nem hiszem), vagy én voltam már gyereknek is furcsa, épp ezek a faarcú történetek kezdtek érdekelni leginkább.

Tündérkék szemű újpesti nagyanyám kezében megállt a munka, amikor olyan tízévesen leültem a hokedlira egy füzettel, ceruzával és kértem, hogy MINDENT meséljen el magáról, a gyerekkoráról.

Újpesti, roppant nagydarab nagyapámnak a hasonló kérésemkor mindig halaszthatatlan bütykölgetnivalója támadt, nem ért rá – pedig amúgy mindig ráért, egyszem unoka voltam.

A Dob utcai nagymama általában a vitrin tartalmával próbálékozott. Az tiltott terület volt, soha nem nyúlhattam a tartalmához, pedig igen ronda porcelán mütyürök voltak benne, pakolgattam volna szívesen – ha kérdeztem valami OLYAT, inkább beáldozta az egészet, csak válaszolni ne kelljen.

Sokkal több rokon meg nemigen volt, a Gyuri bácsi, akit imádok, mert kétlábon járó szeretetcsomag és dumagép, na, még ő is abbahagyta a viccelődést egy kis időre, ha túlmentem minden határon és azt mondta, szerinte inkább rendet kéne raknom a szobámban.

Amikor tanulmányaim során ODA értem és kérdezgettem (volna), egyetemen tanító apámtól egészen biztosan nagyon érzelemmentes másfél órás előadást hallgathattam meg, adatolva, lábjegyzetekkel, hivatkozásokkal.

Anyám a széltől is óvott, vele aztán végképp nem lehetett semmiről beszélni, mert biztosan valami teljesen irreleváns szóözönbe fojtotta az információmorzsákat.

Amelyek azért ott voltak minden kimondott és kimondatlan szavukban.

Mozdulataikban, reakcióikban.

De szerintem a generációm számára ismerős: a legboldogabb és legfelelőtlenebb gyerekkor kellős közepén is egyszerre csak belefutunk egy falba, hogy erről innentől nem beszélünk. A Géza bácsiról nem. Az Irén néniről sem. Ne foglalkozz ezzel, kész van-e a leckéd.

Másoknál egyszerűen lehetetlen megtudni a nagypapa történetét, megint másoknál mást.

De voltak, vannak ilyen határkövek.

Hogy eddig és ne tovább.

Az én generációm úgy nőtt fel, hogy ezt tudomásul vette. Aztán ahogy öregszünk és hal ki az elődeink nemzedéke, próbálunk rendet rakni a fejünkben, de be kell látni, soha nem tudjuk meg a teljes igazságot, bizony a sírba visznek bizonyos dolgokat.

Néma generáció.

De én most haragszom ezért rájuk.

Mert ha nem akartak volna minket a széltől is megóvni, ha nem ragaszkodtak volna ahhoz vadállatiasan elemi ösztönnel, hogy még csak ne is halljunk azokról a borzalmakról – akkor most nem állna itt az én generációm úgy, hogy nincsenek zsigeri válaszai a világ másik felének vadállatiasságára.

Ha tudtam volna gyerekkoromban, ha akkor megijedtem volna, most nem képednék el és nem keresgélném a szavakat, amikor nyilas, neonáci csürhe masírozik fel s le az országban.

Ha tudtam volna, mármint hogy érzelmileg tudtam volna, most felkészült lennék.

Futnék, sírnék, kiabálnék, visszalőnék, bármi - ahogy az ember levegőt vesz, természetesen.

De olyan elementárisan új dologgal szembesülök, amelyre egyszerűen nincs reakcióm.

Ha elesek, beütöm valamimet, akkor tudom, mit kell csinálni.
Ha belémkötnek, tudom, hogyan reagáljak.

Tudom, hogyan kell tanulni, dolgozni, szeretni, gyereket nevelni, főzni, mosni, vasalni.

Tudom, érzelmileg mi a teendőm, ha valakim meghal.

Azt is, mi a dolgom, ha valaki megszületik.

De egyszerűen nem tudom, mi a teendőm, amikor állatias gonoszsággal találkozom.

Mindig improvizálni kell.

És nem tudok elszakadni a gondolattól, hogy a néma generáció segíthetett volna rajtam.

Rajtunk.