Most így, körülbelül három és fél perccel szilveszter előtt.

Mondtam az újgyerekeknek, hogy a világ számtalan részén annak is örülnek bizonyos csecsemők, hogy nem halnak meg nyomorultul egy-egy robbantás után, vagy nem pusztulnak éhen. Ehhez képest kaptak vacsit, fürödtek, kényeztetődtek, énekeltek, meséltek nekik különféle nagyobb egyedek - kuss legyen.

Persze hogy nincs, nem is gondoltam komolyan :)

Nem volt könnyű év, de talán nem így kéne befejezni (bár nem voltak egyetlen másodpercre sem kétségeim, hogy mindig mindennél lehet rosszabb is).

Nyilván tavaly december óta tudtuk, hogy lesznek újgyerekeink, nem győztük a házat felújítani és ide-oda röpködni mindenfélére hivatkozva, ügyeket intézni, babacuccokat vásárolni, lelkileg nagyon-nagyon felkészülni. Nyilván nem óhajtottuk a sarki fűszeres orrára kötni, min megyünk keresztül épp - bőven elég volt a meglévő népségnek elmagyarázni. Meg a barátainknak. Nyilván elmondtunk mindent a barátainknak, akik érdeklődtek - nagy részük még azt is felfogta, hogy ez igazán nagy fizikai megterhelés volt, hormonkezelés satöbbi, nem beszélve a többiről, minden oldalról.

Azt kell mondjam, hogy full respect a barátaink 98%-ának, mert esznéletlen jó fejek voltak. Köszönjük.

2017-ben gyökeresen megváltozott az életünk. És most nem a babaszobáról beszélek, ami hirtelen kinőtt a házunkban, mert az alap.

Nyilván megváltozott minden szokásunk - a "nagyok" bagózási szokásai is gyökeresen megváltoztak -, és a csatolt részek is elképesztően és hihetetlenül nagy arcok, nincs olyan rokoncsatolmány, akinek a kezébe ne adnám a legnagyobb bizalommal az újgyerekeket. Nyilván nincs már olyan, hogy boldogan visszafekszem aludni, miután Négyeskét ellökdöstem iskolába - szerencsétlen a gimnáziumot is úgy kezdte, hogy nem voltunk itthon, de szerencsére a tesók adtak neki pizzát...
Nyilván nem lehet akkor aludni, enni, zuhanyozni vagy csak pisilni menni, amikor akarnánk.

A legmeglepőbb dolog akkor ért, amikor eltalicskáztam az ikreket piacozni, majd be akartam volna menni cigiért - és rájöttem, hogy hát  én oda nem fogok bemenni :)
Végül úgy csináltam, mint a gimnazisták, megvártam egy felnőttet és megkértem, hogy vegyen nekem.
Mindketten nagyon röhögtünk.

De hát tudtuk, mivel fog járni a gyerekvállalás.

Úgy érezzük, nagyon-nagyon megérte.

Ez a két baba, Adél és Dániel már most olyan szeretethálót font körénk, hogy ezzel már elleszünk életünk végéig.

Tény, hogy nagy hadjárat indult ellenünk.
Tény, hogy a dologról beszélni kell és lehet is.
Csak hát rohadtul nem mindegy, hogyan.
Sokan besaccolták, hogy egy-két hónapon belül megkattanunk az anyázástól.
Tévedtek.

Minket az érdekel, hogy Adél és Dani mikor alszik (végre) el, mikor kell enni, mekkorát kakálnak, mekkorát böfögnek, merre fordulnak, milyen oltás a következő, hogyan lehet összelogisztikázni, hogy bepakoljuk őket az iker-babakocsiba, hogyan fogunk zötyögni a macskaköveken - az utolsó lesz, ami érdekel minket, hogy különböző magánéleti kihívásokkal küzdő emberek milyen kivetnivalót találnak a létezésükben. Lelkük rajta. Bár annak már úgyis mindegy. 

Még egyszer:köszönöm, köszönjük Adélnak és Daninak, nem is beszélve a többi négyről, hogy minket életünk végéig szeretetburok vesz körül.

Amelyhez hasonló jókat kívánok azoknak, aki megérdemlik.