Van egy legyünk.
Jó, nyilván van több is, de ő már-már családtag.
Nem tágít.
Mert más, normális légy például a klotyóban van, de ő nem.
Ő velünk.
Követ.
Hiába van tárva-nyitva minden, elszántan zümmög a hálószobámban.
Konkrétan négy ablak és egy teraszajtó van neki nyitva - de nem. Ő zümmög és csapódik kétségbeesetten faltól falig.
Ha a konyhába megyek, jön utánam.
Lehet, a házat is őrizné, ha megkérném.
Még az is meglehet, hogy nem zümmög, hanem dorombol a maga módján.
Be kell valljam, nem szeretem különösebben.
Főleg, ha a reggelimre ül rá.
A számláim nem érdekelnek, azokra éntőlem rápiszkíthat, ez legyen a postai alkalmazottak problémája majd - de a reggeli pirítósomat, hát azt biztosan nem osztom meg vele.
Mindenhol ott van, mindenbe beleüti az orrát (ha van neki ilyenje), elszántan bosszant és levakarhatatlan.
Gondoltam rá, hogy agyoncsapom, de nem igazán visz rá a lélek.
A szívgyógyszereimet kifejezetten kedveli, valahányszor elkezdem szétpakolni az adagokat, boldogan rohan (repül) és kéjesen mászik rá.
Én igazán próbálok nem párhuzamot vonni egyes politikai erők és a legyünk között, de nehéz.
Félek, előbb-utóbb mégiscsak agyoncsapom, mert pofátlan, büdös, ronda és tolakodó, továbbá elviselhetetlenné teszi az életemet.