A bácsi, akivel összevesztem a parkolóban ma, tulajdonképpen évek óta bosszant. Nem csak engem, másokat is.
Áll a sorok között, rendkívül koszosan, szakadtan, nem túl bizalomgerjesztő képpel és körülbelül két foggal - idáig persze simán kiválthatná az együttérzést is, hiszen hajléktalan, de sajnos erre nem hagy lehetőséget.
Ő ugyanis irányítja a forgalmat.
Megmondja nekem, hova álljak be.
Ha én mégsem oda állok be, mert nem vagyok hülye, akkor toporzékol dühében.
Ha tolatni akarok, mögém ugrik és vadul hadonászik - üvölt is hozzá, hogy szedd alá, kisanyám.
Nem vagyok hirtelen haragú ember, néha évek is eltelnek, hogy szóvá teszek dolgokat.
Ez nem egészséges, de akkor is ez van.
Ma szakadt az eső, senkinek nem volt jókedve, ő pedig nagyon nem volt megelégedve a parkolásommal.
Ordított, kislányomozott, mutogatta, hogyan kell - éreztem, hogy kész, ez a pumpa már felment bennem, itt az idő.
Kiszálltam és nem kicsit jelentősen odatornyosultam a bácsi elé (nem vagyok nagyon kicsi).
Kérdeztem, hogy mégis mi a jó fenét képzel magáról.
Képzelje, tudok vezetni.
De ha nem tudok, akkor sincs semmi köze hozzá.
Unom, hogy évek óta lekislányomoz és hasznos tanácsokkal lát el - miközben épp a célterületen ugrándozik és ordít.
Hagyjon békén.
Mások, ha pénzt akarnak, kérnek. Esetleg segítenek kihozni a boltból a bevásárlókocsit, azt visszavihetik, és ha pakolni is segítenek, mást is kaphatnak. Hétvégente főzünk nekik a civilekkel, hogy legyen mit enniük időnként.
De idegesít, hogy évek óta, nap mint nap ordít velem.
Ordított tovább, kíváncsi lettem, mit, mert addig tulajdonképpen csukva volt a fülem, csak arra figyeltem, hogy rohadtul idegesít.
Azt ordította, hogy kamionsofőr volt, de kirúgták, aztán el kellett költöznie otthonról, most itt húzza meg magát a hajléktalanszállón a szomszédban, a fia arra sem képes, hogy néha idedugja a fejét és megkérdezze, hogy van, és ő most nézi ezt a sok idétlen sofőrt, ahogy vacakul parkolnak be, legalább addig embernek érzi magát, amig megmondhatja nekik, hogy azt nem úgy kell.
Elszótlanodtam. Vettem neki egy doboz cigit, kapott némi pénzt, viszonylag békésen váltunk el.
Abban megegyeztünk, hogy ha meglátja az autómat, engem azért ne irányítgasson, mert nekem is megvannak a magam dilijei, például az irányítgatást rohadtul nem tűröm.
Már tolattam, amikor utánam ordított, hogy majd ha én is ötven éves leszek, mint ő, meg fogom becsülni a tanácsait, mert egy élet munkája van benne.
Ötvenhárom éves vagyok...
De már nem haragszom rá.
Majd máshol parkolok.
https://www.youtube.com/watch?v=ZljTLxl9peA
(A kép illusztráció)
