Bevallom, élethivatásomnak tekintem - a világbéke mellett - azt is, hogy derűt, mosolyt csempésszek a szürke, megfásult arcokra. Kis angyalszárnyon szeretek repkedni és feltörölni a könnyeket satöbbi (ami bornírt baromság még eszetekbe jut).
E célból belibbentem (értelemszerűen: a szárnyacskáimon, kis, rózsaszín puttós mosolykával a huncut gödröcském alatt, miszerint gribedli) az elmü egyik kirendeltségébe.
Kérdeztem dévajul, kissé csippentve a szememmel, hogy ez mégis mi a tetves, kacifántos és redvás lófasz, amit már megint küldtek nekem, holott minden számlánk rendezve, mit akarnak most itt több százezret tőlem, a felhők szélén bazsalygó, ma született ártatlanságtól.
Mondták, hogy valóban, egyetlen huncut kanyi elmaradásom nincs, szinte katonásan fizettem mindent, ám ez itt az éves elszámolószámla, azért ilyen sok, de nem olyan sokkal, nézzem csak meg az égtisztaságú szemecskéimmel, itt áll feketén-fehéren, hogy hogy itten több mint tíz százalékkal többet s tovább, de mindenképp drágábban égettem a napot, legalábbis az ő elszámolásuk szerint.
Kérdeztem negédesen: ez már a szájbabaszott kurvaanyjuk rezsicsökkentése volna?!
(Ezt természetesen, mert a ripacs típusú angyalkák közé tartozom, eléggé átható és erőteljes hangon kérdeztem, az úri közönség felé fordulva, mert az ember adjon magára.)
És igen. Ezekért a percekért érdemes nekünk, angyalkáknak a pór nép közé vegyülni.
Nem csupán az ügyintéző törölgette a röhögéstől a könnyeit, de a drága ügyfelek is egymás térdét csapkodták nagy vígságukban. Rezsicsökkentés, rezsicsökkentés, súgták, s újra elkacagták magukat.
Úgy érzem, ma is érdemes volt felkelnem a felhőtakaróim közül.