Szüleim, nagyszüleim durván háborús generáció. Pontosan tudták, hogy mindent meg kell enni, akkor nem halnak éhen. Mindegy, mi az, mindegy, honnan van.
Egészen picinek születtem, két kiló sem voltam. Az evés, mint olyan, nem tartozott a legfontosabb elfoglaltságaim közé soha. Ez okozott némi fejtörést a rokonaimnak.
Nagyobb baj volt, hogy segíteni próbáltak ezen a jellemhibán.
Apám szülei mélynyomorban éltek Újpest-külsőn.
Szoba-konyha, budi az orgonabokor mögött.
Pénzük alig.
De ha ott voltam náluk megőrzésre – ez szinte minden nyáron így volt -, komoly hadjáratot indítottak ellenem, hogy leküzdjék a szerintük kóros soványságomat.
Nagyapám kézen fogott, elmentünk a piacra. Kinézett egy jó nagy darab halat, hazavittük, ott nagy boldogan agyonverte, kibelezte mókázva – mégsem értette, miért nem vagyok hajlandó egyetlen falatot sem enni belőle.
Nagyanyám is próbálkozott.
Kacsát szerzett. Kicsit kergette az udvaron, majd kacagva elvágta a torkát, kibelezte, megkopasztotta – mégsem értette, miért ülök egyre katatónabb állapotban a szoba sarkában.
Anyám akkor már nem bírta, hogy állandóan csak sírok, elvitt a saját anyjához, hatodik kerületi bérlakás plusz suszterbolt.
Az, hogy mindennek enyv-szaga volt, betudható a suszterboltnak. Hogy a szappanok valószínűleg a háborús készletből valók voltak – hát, istenem. Az evőeszközökön az évtizedes zsír és kozma. Valahogy a kezembe se voltam hajlandó venni. Na ott aztán volt minden, lényeg, hogy cuppogjon a zsírban, miközben a nap még három percre sem sütött be, mint az Egy szerelem három éjszakájában.
Mónikám, hoztam neked a csarnokból friss tejet, jó zsíros a föle, idd meg...
Broáfff...
Mónikám, kentem zsíroskenyeret, tettem rá cukrot, edd meg...
Broáfff...
Mónikám, főztem húslevest, nézd, mennyi finom zsírkarika úszik a tetején, edd meg...
Broáfff...
Mónikám, itt a finom tökfőzelék, szeltem mellé szép nagy darab kenyeret, edd meg...
Broáfff...
Már öt évesen pontosan tisztában voltam vele, hogy az életem egyetlen célja a masszív ellenállás.
Énnekem nem toltok le a torkomon semmit.
Kifejezett megváltás volt az iskolai menza, mert ott nem tűnt fel senkinek, ha én sem ettem meg a paradicsomos káposztát.
Broáfff...
Amikor kilencévesen majdnem meghaltam, mert benyaltam a hastífuszt – nem, ne kérdezze senki, nem tudom, honnan, de valószínűleg Szibériát is megjárt nagyapámtól vagy a rosseb tudja -, hetekig kórházban voltam, elkülönítőben, az orvos is csak szkafanderben jött be hozzám naponta kétszer. A kaját egy darabig valami ablakon tolta be valami fehér kesztyűs kéz, később infúzió, azt legalább nem kellett megrágni. Egy ablak volt a szomszéd szobára, ott egy hozzám hasonló korú srác volt. Idétlenkedtünk az ablakon keresztül egymással, tologatva az infúziós állványt.
Egy reggel vonszoltam magam az ablakhoz, kopogtam át, hogy na mi van. De nem nézett fel, csak feküdt az ágyán. Dörömböltem is. A fehér kesztyűs kéz betolta neki is a reggelijét, de nem mozdult.
Nyomtam a pánikgombot, jöttek a szkafanderesek. Kicsit hülyéskedtek a sráccal, aztán letakarták. Estig úgy volt, én meg néztem.
A fehér kesztyű azért szorgalmasan vitte neki az ebédet meg a vacsorát is – nyilván nem szóltak neki, ez még az átkosban volt, futotta kajára a kórházban -, de a srác már egészen mást majszolt, egészen máshol.
Rá két hétre engedtek ki a kórházból, járni már nem tudtam, apám vitt ölben. És megmondta anyámnak, hogy olyan isten nincs, hogy bármit belém kényszerítsenek kajaként. Majd amit én kérek. Így lett.
Az egészet csak azért kezdtem el mesélni, mert a pasim, aki a világ leghelyesebb figurája, állandóan pacallal kínál...
Broáfff...
