olvasás.csend. olvasás. csend.
nem lehet hozzászólni.
pedig jó lenne néhány vigasztaló szót találni.
talán visszajön?
ezt sem lehet kivánni, mert ez azt jelentené,
hogy csalódott szerelmében, új életében.
vagy akkor sem jönnne vissza, mert makacs.
ha baj lenne, visszajönne, hozzádbújna.
most legalább neki jó,
a többit valahogy ne engedd messzire.

Én ugyanebben a cipőben járok... elment a lányom 14 napja Franciaországba. Eddig sem együtt laktunk, de tudtam, hogy ITT (Mo.) van. Nekem is mindenki azt mondja, hogy örüljek, talán megtalálja a szerencséjét, Mégsem tudok. Biztos, hogy idővel majd hozzászokok, de most még nehéz. Együtt tudok érezni Veled!

A különbség az, hogy miért megy el, és vissza tud-e jönni. Európában egyre többen kelnek útra, dolgoznak másutt, mit ahol felnőttek. Amíg az olcsó repülőjáratok és a schengeni övezet van, könnyű összejönni. És a külföldi tapasztalat jól is jöhetne az országnak is.
A szomorú, hogy nem tapasztalatot szerezni mennek, hanem a reménytelenség elől.

@Kuviklacz: pontosan. mert egyébként tényleg nem elérhetetlen london, párizs, oslo vagy tel-aviv. csak hát nem mindegy, miért fut a gyerek.

nem tudom, hová tűnt áginagyi kommentje, én megkaptam priviben. áginagyi! én is emlékszem, amikor a nagy még olyan kicsi volt, holy elaludt rajtad. és emlékszem arra is, amikor ketteskét ti mentettétek meg, amikor asztmás rohama volt. hármaskával és négysekével már nem volt annyi közös élményetek, de emlékeznek rád. a te ketteskéddel és a tartozékaival szoktam találkozni, gyönyörűek. az élet tehát szép, csak néha nem látszik rajta.

Ami azt illeti az én lányom is pont ma költözik külföldre. 900 km. Elég sok nekem. Biztonságos és kiegyensúlyozott helyzete lesz, de én még nem tudok örömmel gondolni erre. Nagyon hiányzik már most a jelenléte. Szóval nehéz, de nem bőgtem előtte.

Kibuggyant a könnyem! Még nem tartunk itt, még "csak" a döntés született meg! Menni akar! Még most csak másfél évre! Ne izgulj anya, az nem világ! Tudom én is! Nem nehezítem a sorsát! Támogatom! És remélem, ott megtalálja amit keres! Tudom, hogy ezt kell tennie! De attól még rohadtul fáj! De nem ezt akartuk? Hogy nekik lehessen? Hogy ne legyenek határok? Hogy ott éljen, ahol akar, ahol jobban boldogul? Tehát ez egyben öröm is! De akkor miért nem bírok a könnyeimmel? De ezeket magamban csak, nehogy őt megzavarja! Neki sem könnyű! Hát, nem pont így gondoltam!

Elszivárgunk szép lassan, mi mind, akik túl szelídek, visszafogottak és introvertáltak vagyunk ahhoz, hogy egy könyöklő, urambátyám, arrogáns, törvényeken kívüli, következmények nélküli országban próbáljunk felszínen maradni.

Én két éve, 48 évesen kerekedtem fel. Nem elsősorban az anyagiak miatt, inkább a reménytelenség, a pusztulás, a lefelé örvénylő spirál ellenében. Huszonvalahány éve (boldog '89 környékén) azt hittük, hogy mára már kicsit nekünk is jobb lesz, és még inkább jó lesz a gyerekeinknek. Ezt a hitet vették el tőlünk, és ez az, amit nem tudok megbocsátani.

no comment! ha egy orszägbol menekül a fiatalsäg,tehetseg,szepseg,ott nagy a baj, ha a szülök mär-mär maguk küdik el a gyermekeiket külfödre, mert tudjäk ott jobb lesz nekik, ott nagy a baj,....fucsa exodus ez....

BerÁg
"Támogatom!"
Igen, gondos és felelős szülő módjára ezt kelll ezt csinálni.

"És remélem, ott megtalálja amit keres! Tudom, hogy ezt kell tennie!"
Ügyes, mert a szülő bizalma iránta önbizalmat ad neki bárhol a világon.

"De attól még rohadtul fáj!"

Ne fájjon és ne bánkódj, mert ez a történet már nem rólad, nem a szülő akaratárol szól, hanem a felnőtt gyerekek jövőjéről. Aggodalom helyett örömmel várd a visszajelzéseit.

"De nem ezt akartuk? Hogy nekik lehessen? Hogy ne legyenek határok? Hogy ott éljen, ahol akar, ahol jobban boldogul?"

Na látod! Beérett a határtalan Európa gyümölcse és a fiataok élnek vele. Jól teszik! A szüleikkel is jót tesznek, mert előttük is megnyitják a határokat. Útra kel az is a gyerekét meglátogatni a távolban, aki sose járt még Nyugaton vagy a tengeren túlon. Pedig azt is látni és ismerni kell ahhoz, hogy legyen viszonyítási alap. A "Mindenütt jó, de legjobb otthon" új, más érrtelemt nyer, mert az otthon ott van, ahol valaki biztonságban érzi magát. Ha külföldön, akkor külföldön.

"Tehát ez egyben öröm is! De akkor miért nem bírok a könnyeimmel?"

Mert még nem nőttél fel a helyzethez. A saját szempontod foglalkoztat, és nem a gyerek érdeke. Az is fog majd menni, több szempont figyelembevétele és a többirányú megoldás, a másfajta gondolkodás gyakorlásának kérdése. Ha a szülői önzés alábbhagy, máris javul a látószög és vele együtt a pszichés nyomás is csökken.

"De ezeket magamban csak, nehogy őt megzavarja! Neki sem könnyű! Hát, nem pont így gondoltam!"

Szuperül eljutottál a végkövetkeztetéshez, akárhogy is gondoltad korábban, most más lett a helyzet. A felnőtt gyerekek a saját életüket akarják élni, hagyni kell, hadd éljék.
A lényeg: döntéseikben nem szabad befolyásolni, sem siránkozni, és a céljaik, terveik megvalósításához vezető úton soha nem szabad visszafogni őket. Még rejtett aggodalmaskodással sem, mert megérzik a teljes bizalom meglétét vagy annak hiányát.
Sok sikert az érintetteknek közel, s távol!

Jó a gyerekeiteknek.
Én amikor leléptem, megkaptam a kígyót meg a békát. Pedig még csak az a nagy összetartó família se voltunk soha .

Mi kint vagyunk a párommal. Otthonhagytam két drága szülőt és egy fiamnak tekintett kutyát. 38 évesen léptem le, de nekem is gombóc volt a torkomban. Aztán hozzászoktunk közel két év alatt. Meg aztán skype, net, olcsó fapados is van. Haza nem megyünk, legfeljebb máshová. És ha a szülők elszánják magukat, mindig lesz helyük nálunk. Nem azért, mert itt jobb, hanem mert itt élhetőbb. A gyerekeink lesznek megint igazán itt vagy itthon, teljes értékű állampolgárok, de nem mindegy, hogy milyen világban. Ez tartja a szüleimben is a lelket, meg bennünk is. Ne búsuljatok, nagy a világ és ha egyszer rájössz, hogy nincsenek határok, akkor mindenhol ott tudsz otthon lenni, ahol a szíved van.

4 éve él kint a lánykám (az egyetlen). egész addig nem fogtam fel, míg ki nem mentem meglátogatni. láttam, hogy otthonosan mozog egy idegen országban, ahol az emberek kedvesek vele, a szomszédok és a főbérlők is szeretik, a munkáját megbecsülik, ő pedig boldog a szerelmével, akihez kiment. akkor nyugodtam meg, hogy igen, most eljött az, amiről mindig beszéltem neki, de valahogy azért nem egészen így gondoltam bizonyítani. az, hogy emberek vagyunk a Föld nevű bolygón, amire csak a mindenkori politika rajzol piros csíkokat, de valójában mi mind együtt kell hogy éljünk itt békében és normálisan. hogy akárhol élsz is, csak akkor érsz valamit, ha jó vagy és tisztességes, meg hogy ezt megbecsülik. hát ott igen. (Németo. Füssen) valami iszonyat megdöbbentő volt, ahogy sétáltunk az utcán és néztem az emberek arcát! sehol egy morcos, kiégett és nyúzott idegrendszerű, az egész világgal hadban álló félőrült, akikkel pesten simán összefut az ember, még ha csak minden tizedikre nézek rá, akkor is. persze ott sem mosolyog mindenki, de valahogy a komorság sem ugyanaz!
nehezen indultam haza, de abban az egyben biztos voltam, hogy ő jó helyen van, még ha adódnának is gondok a munkával, vagy a közlekedéssel (mással nemigen), akkor is ezerszer könnyebben megoldható gondok azok, mint az itthoni mindennapok!
aztán ott a skype, ami mindig közelebb hozza kicsit, így aztán fél napokat tudunk beszélgetni, ha épp szabadnapos. egy vezeték nélküli fejhallgató az egyetlen befektetés és teszek veszek, miközben csacsog a fülembe, hogy mik történtek vele, vagy mit főzött (mert arra is rászokott kint), vagy milyen büszke a szobanövényeire, amiket teljesen egyedül gondoznak, segítség nélkül (itthon pár kókadt kaktusza volt, de csak a túlélőbb fajtából)! fura ezt leírni, de örülök, hogy ott van, örülök, hogy olyan helyen él, ahol érvényesek a tanításaink, ahol nem fásul bele az igazságtalanságba, ahol létbiztonság van, mert az itthon a baj, hogy nincs alattunk talaj. élünk, nem panaszkodhatunk (mi még nem), de valahogy mintha Damoklész kardja itt lebegne az ország fölött. sose lehet tudni...
büszke vagyok rá, hogy talpraesett, hogy honopsította a végzettségét egy kinti iskolában, hogy szinte anyanyelvi szinten beszéli már a németet, mellette angolt és olaszt tanul.
próbálok mindig a pozitív dolgokra összpontosítani, így már nem szoktam sírdogálni. na meg elég belegondolni, hogy itthon mit csinálna. valami minimálbéres marhahajcsárnál egy giccses látszatluxusban (hotel-idegenforgalmat végzett), ahol minden elsőosztályú, csak a munkások bére és rangja nem az. ha egyáltalán a szakmájában talál... ha nem, abba bele sem gondolok.

A világ egyre kisebb, ne szomorkodj, majd meglátogatjátok egymást.
Úgyis el kell választani egyszer a babát, nem?
De azért együttérzek veled...

:O)))

@Pupu Blogja: mondjuk, épp most tiltottam ki az országból :)
torokmonika.blog.hu/2015/05/22/level_nagylanyomnak_a_tavolba

Szépen leírtad. Együttérzésem... :(

EZ sajnos nagyon szomorú,hogy a mi gyerekeinknek el kell hagynia a szülőföldet. Ők elmennek, a kilátástalanság miatt.A menekültek jönnek ,mert nekik még mindig jobb mint ami miatt menekülnek. Teljesen kiakadt a világ kereke? Mi lessz így a felnövekvő nemzedékkel?
Mi öregek maradunk,mert mi már nem tudunk hová menni , De legalább
nekik jó legyen.Csak arra senki nem gondolt előre,hogy majd nem lesz hová hazajönni. Teljes szívemből kívánom,minden kitelepülő találja meg a boldogságát az életben.Vigyázzatok magatokra. MagdiKaposné.

Sajnos az én gyerekeim még mindig itt vannak. :(

Egyébként én egész Európában otthon vagyok, tehát nekem mindegy, hogy a kölök Debrecenbe költözik-e, vagy Koppenhágába.

Csak egy dolgot szeretnék: a magyar államnak soha, de soha egyetlen forintot se fizessenek semmiféle jogcímen.