Kilenc éves voltam. Afféle lakótelepi, kulcsos gyerek. Akit persze imádnak a szülei, csak épp nem érnek rá.Vagyunk így pár millióan az országban.

Nagyon rosszul voltam. Nézegettem a klotyóban a falat, akkor ébredtem rá, hogy tök jó formákat ad ki, komplett képregény.  Amikor már negyven fokos lázam volt, telefonáltam a szüleimnek, de dolgoztak. Szerencsétlenek, mit csináltak volna mást.

Ültem a klotyón és gondolkodtam.

Háromszor oda-vissza megvolt a relativitás-elmélet.

Amikor már csak vér jött belőlem, megjöttek a mentők.Járni már nem tudtam, vittek. Három hónap volt egy elkülönítőben, mert ilyen betegség csak a második világháborús foglyoknál volt. Hastífusz. Nagyapám nem győzött belehalni a lelkiismeret-furdalásba, pedig tényleg tőle kaptam. Ezt hozta haza nekünk Oroszországból, a hadifogságból.

Szegénykém.

Három hónap izolálás közben tökre jól összehaverkodtam a szomszéd sráccal. Aki két héttel később meghalt. Az utódja se volt nagyon szar, rajzoltunk egymásnak az elválasztó üveglapra. Kezed, kezem.. Szívecske.

A kaját egy lyukon dugták be nekünk, nehogy megfertőződjenek.

Három hónap, basszátok meg, kilenc évesen.

Anyám időnként könyveket hozott, becsúsztathatta a kajaadagoló ablakon. Apám a maga 190 centijével ott zokogott a folyosón. Nem engedték be, nehogy elkapja tőlem.

Kábé húsz kilós voltam, amikor kiengedek. Apám vitt az ölében haza.

Én ott és akkor megtanultam, hogy milyen magányosnak lenni.

Nem volt céltalan.

Amikor apám meghalt harminchét évesen, ufóként néztem anyámra, hogy mi a probléma.  Naná, hogy meghalt. így járunk mindannyian. Amikor nagyapám belehalt apám halálába, nagy, kerek szemekkel néztem, hogy mi a probléma. Amikor nagyanyám meghalt, már mindegy volt. Amikor anyám meghalt a négy éves gyerekem szeme láttára, már semmit se kérdeztem.

Egyébként van valami kérdés?