Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

  • Bodócsy Vera: Amíg élek, nem felejtelek. Nagyon szerettelek. Köszönök minden írást, fotót (2020.09.03. 17:37) Tíz jel, ami arra utal, hogy esetleg egy kicsit fáradt vagy
  • : @tomtyi: mellesleg II. Ottónak nem volt osztrák felmenője , legkevésbé I. Ferdinánd. Mivel mintegy... (2018.08.20. 00:39) Honfoglalás
  • urbánugar: Hm. @Konyvmolyolo: Egy ilyen munka talán engem is érdekelne. Legalább is szívesen kipróbálnám mag... (2018.07.18. 14:38) Levél anyámnak
  • Bodócsy Vera: Szerettem mindet, mentettem, amit csak tudtam. Nem tudok aludni a hiányodtól. Nem így kívántam, ... (2018.07.13. 03:29) Feljegyzések a pelenkázó mellől 26. - Pillanatképek
  • aranyosfodorka: Hosszú, hosszú titkos, néma olvasás után muszáj megszólalnom. Ez igaz ? Hát Te is ? Sajnálom, de t... (2018.05.02. 10:00) Szerettem

Szív pozitív

2012.04.19. 13:30 | törökmonika | komment

 A Zsuzsa néni, mert igen haladó szellemű pedagógus volt – már persze egy közgazdasági leány-szakközépiskola színvonalához mérten, és ezzel most nem mondtam valami nagyot -, elmélyedve a tantervben és tanmenetben, egyszer, úgy a negyedik közepe táján a fejéhez kapott. No, mondta, itt az ideje kislányok, hogy megismerkedjünk a dohányzás ártalmaival

A bejelentés nem rázott meg bennünket alapjainkban. Amúgy is a hetedik órán történt ez, s ilyekor legkedveltebb elfoglaltságunknak hódoltunk - a pad alatti levelezésen túl -, azaz erős hormonális izgalommal meredtünk az iskolakapu előtt verébrajként gyülekező hímnemű seregre. A Zsuzsa néni bátran mondhatott volna nekünk bármi boldogítót, hogy például és tulajdonképpen vége a tanévnek vagy kolerás lett az igazgatónő, mi magunk már akkor hiba nélkül el tudtuk választani a fontosat a nem fontostól. Márpedig a fontos az utcán várt, szakadt farosban és tarisznyával.

A Zsuzsa néni egyébként is roppant elszántan próbálkozott a tanmenet és tanterv kőkemény betartásával – ne feledjük: azok az átkos hetvenes évek! -, és igazán nem tehetett arról, hogy odafönt, a magas minisztériumban az illetékesek nem számoltak az akceleráció rohamlépteivel, minek folytán a Zsuzsa néni olykor sikító röhögést tudott kiváltani belőlük, tizennyolc éves, anyányi, többkalandos lányokból, például amikor csendesen, pironkodva egyszer rákezdett, miszerint a madarak is meg a méhek is, de a gólya, hát az semmiképpen.

 

Akkor már legalább harmadik éve bagóztunk. Úton, útfélen, lányvécében, diszkóban, mozi előcsarnokban, meg úgy egyáltalán. A tizenkét forintos Sopiane-t szíttuk egy emberként.

A Zsuzsa néni azt találta ki, hogy a két legkeményebben dohányzó csöves csaj tartson az osztálytársaknak előadást az ártalmakról. Ma már tudjuk, hogy ez pedagógiai alapvetés, akkor azonban nagy durranás volt. És a csajok a teremben rágyújtottak, egy papírzsebkendőn keresztül szívták és szívták, aztán diadalmasan lengették a bizonyítékot: íme a tüdőnk is pont ilyen ótvar büdös és barna lesz.

 

A szünetben aztán kimentünk a suli sarkánál lévő csehóba, és elszívtunk minden fellelhető staubot. Ittunk is rá egy keveset, inkább a szilvapálinka, mintsem a dohány bűze érződjék rajtunk. A Zsuzsa néni meg kipipálta az óravázlatát, és beírta az újabb lógásokat.

 

Amikor anyám egy szép napon vizuálisan detektálta kezemben a bagót, igencsak meglepődött. Nem látom egészen tisztán, miért. Négyéves lehettem talán, amikor először küldtek le egyedül vásárolni. Filtolt. Anyámnak, miközben vadul ordított utánam az ablakból, hogy dobod el, de rögtön azt a kurva bagót!, uszkve nyolc szál Fecske égett egyszerre a kezében, és csak azért annyi, mert kettő a szája sarkában lengett. Meg ne lássam még egyszer, mondta aztán este, igen vészjóslóan és komoran, és én, a jó kislány, egy darabig valóban kínosan ügyeltem arra, hogy szegény anyám meg ne lássa még egyszer.

 

Anyám egy idő után feladta a konspirációim ellen folytatott elkeseredett küzdelmét, de addigra megérkezett a váltás a tüdőm körül. Életem párja egy meggondolatlan pillanatában azt bírta mondani, még kapcsolatunk hajnalán, hogy majd ha lesz három gyerekünk, akkor átmehetsz gyárkéménybe. Fiatalok voltunk és bohók, mindketten azt hittük, itt és most valami elérhetetlen fogalmazódott meg. Na, nincs ezen mit ragozni, egy havas téli estén látványosan lassú és széles gesztusokkal végre rágyújtottam valami méregdrága ámerikaira.

 

Snitt, következő jelenet, „pár év múlva” felirattal. Az egyik serdületlen épp a leckéjét mismásolta, a másik az őskáoszt idézte elő, a harmadik pedig egyszerűen lenyúlta a kedvenc cigimet. Elbújt egy sarokban, és kéjesen fürdőzve a felnőttlét gyönyöreiben, hatalmas füstfelhőket kezdett eregetni. Na most, azon túl, hogy milyen emberes teljesítmény ez egy négyéves kiscsákótól, az történt, hogy hirtelen éles faxhangokat kezdtem hallani. Kinyitottam a számat, valami anyatigris-üvöltésre, de a torkomból csakis az a töméntelen bornírt baromság bugyogott elő, ami az elmúlt harminc-egynéhány év során összegyűlt a fülemben a bagózásról. A gyerek meg csak nézett. Hogy miért mondok neki ilyeneket, kezemben nyolc, a szám sarkában meg kettő cigivel. És akkor úgy elhallgattam, majd elkezdtem hogy na, idefigyelj, te égetnivaló, nagyon szépen kérlek, hogy legalább te ne legyél teljesen hülye, nagyon szépen kérlek, hogy előbb legyél nekem a szép, nagy okos fiam, aztán dönthetsz úgy, hogy te sem vagy normális. Hiába, az anyai szív.

 

Egyébként Zsuzsa néni is bagózott. 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://torokmonika.blog.hu/api/trackback/id/tr184460966

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása