Mára virradó éjjel felhívott szívem csücske Trixi, hogy anyuka, most már nyugodjon meg, nincs semmi baj… A lányokkal bámultunk valami agylohasztó baromságot a tévén, épp nem követtem a híreket. Így tőle értesültem a West Balkánban történt borzalomról… A pici fiam a harmadikon volt akkor, ott. Beszéltünk később – megesküdött, hogy mostantól beláthatatlan ideig nem hajlandó olyan helyre menni bulizni, ahol tíznél többen vannak. Én pedig elrebegtem egy fohászt, holott nem szokásom ez nekem.
Pici fiam soha nem volt problémás :)
Anamnézisét tekintve viszonylag rendben lévő terhesség után (két pici lány várta őt kint, hogy végre megnézhessék, milyen is az, ha valakinek kukija van) programozott szülés volt, miszerint összenéztük a naptárjainkat a szülészemmel, ő is ráért, én is ráértem, miért ne szüljünk. Természetesen (szerintem erről még fogok hosszabban írni egyszer, ha beveszek nyolc nyugtatót, hogy miért volt mindig „természetes” az exem számára, ha elkésett valahonnan) elkéstünk a saját szülésünkről, de sebaj, rákötöttek a geiger-müller számlálóra meg az oxytocinra, továbbá belémnyomták az epidurált, mert addigra már elegem lett a szülési fájdalmakból (négy év alatt a harmadik gyerek). Szinte jól is ment minden, eltekintve attól, hogy az epidurál mellément (viszont kiválóan lezsibbadt a bal lábam), ki voltam kötve, mint egy tálalásra kész, hanyattfordított teknősbéka, nagyon rosszul voltam, majd, amikor az arcomba nyomták az oxigén-maszkot (látva, hogy tényleg nem nyavalygásról van szó), azt elfelejtették bekapcsolni, de szorították szorosan rám… Az életbenmaradásért küzdve utolsó csepp erőmmel letéptem a maszkot, kiszakítottam néhány infúziót és felültem. Ja, közben kiesett a gyerek, akit a szülész az ajtóból látott érkezni.
Na, ő a kisfiam :) Akiről a szülés előtti utolsó ultrahang-vizsgálat is pontosan megmondta, hogy valószínűleg a harmadik lányom lesz…
Az első év tökéletes békében telt vele, ahová raktam, ott mosolygott szőkén és ártatlanul, nem nyafizott, nem ordított. Hanem aztán egyszer csak talpra pattant, és a békeévnek véget vetve onnantól a tetőről kellett leszedni. Egy időben MINDEN hétvégén a baleseti ügyeleten kötöttünk ki, mert hol százas szögbe lépett, hol kipróbálta, hogy ugyanez a százas szög miként viselkedik a konnektorban, hol pedig a fél arcát és a teljes haját égette le egy elorzott gyufával.
Kisebbik nővérével meghitt gyilkolászással múlatták az időt, óvodába is együtt jártak, majd, amikor a nővér (a ketteske) iskolába ment, órákig álldogált az óvoda kerítésénél, vágyódóan és zokogva nézve át a szomszédos iskolába, hátha felbukkan a csajszi. Elég hamar megtanult olvasni és számolni, így az óvoda kifejezett javaslatára – és az ő külön könyörgésére – iskolába ment hat évesen.
Na, azt nem kellett volna. Onnan indult a vesszőfutása. Amelyről nehezen lehetne azt állítani, hogy már vége. A pici fiú egyébként most 17 és fél éves :)
Én már nem tudom megmondani, hányszor váltottunk iskolát. Azt sem tudom megmondani, hányszor szedtem össze a leglehetetlenebb helyekről. Mint ahogy azt sem, hányszor bőgtem miatta végig néhány éjszakát. Se szeri, se száma a tanároknak, diáktársaknak, akiknek az élete csak azon múlt, hogy nem szeretem összevérezni a kezem. Hogy hányszor mentem bele miatta a legótvarosabb, legijesztőbb helyzetekbe. Hogy hányszor volt itthon magántanuló, hányszor mentünk vizsgázni, pótvizsgázni, felvételi vizsgázni, szopatós vizsgázni (Waldorf… mert az is megvolt!) Hogy mennyire féltem, miután megverték a helyi szakmunkásképző derék legényei, és bementem a suliba vért folyatni a kis náci-tanoncok közé.
De arra pontosan emlékszem, amikor az első három még pici volt és krumplit hámoztunk, a lányok dicsekedtek, hogy már a valahanyadiknál tartanak – pici fiam meg odavágta a kést (lehetett vagy négy éves) és azt ordította, hogy ő meg az utolsót csinálta!
Arra is emlékszem, hogyan verte szét puszta kézzel az ajtókat a házban, mert az apjuk lelépett. Arra is, hogyan zokogott üvöltve. Emlékszem arra is, amikor az első randijára készült és nagyon izgult – a lányok tartottak neki kiképzést, majd titokban utánamentek és lesték, nem rontja-e el (az illető nem jött el). Hogy amikor elküldjük vásárolni (ennyi nő…), már pontosan tudja, melyikünknek milyen színű és hány cseppes tampont kell vennie. Hogy mennyire zokogott, vígasztalhatatlanul, amikor apámat, anyámat temettük. De ő volt az, aki eljött velem apám kolumbáriumához és elhoztuk a nagypapa hamvait, akit ő már sajnos nem ismerhetett (imádták volna egymást). Vagy amikor a mentő végleg elvitte Tündét, aki hozzánk költözött az utolsó hónapjaira, hogy rohant ez a hosszúra nyúlt partvis, ez az érzelemköteg, ez az ijesztő külsejű franc az autó után, hogy Tündének oda tudja adni a plüss szarvasát, mert azt szerette (Tünde két napra rá halt meg – a párnáján ott volt a szarvas).
Hogy mennyire őrizgeti még most is Picit, Micit és Pistabandit, a három különböző nagyságú mackóját, akik babakorában vele voltak…
És miközben rettenetesen megrendültem a három lány éjszakai halálán, hálát adok a teremtőnek, aki egyébként nemigen szokott minket figyelni, legfeljebb csicskáztatni, hogy a fentiek nem a gyerekem nekrológjához íródtak.
