Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

  • Bodócsy Vera: Amíg élek, nem felejtelek. Nagyon szerettelek. Köszönök minden írást, fotót (2020.09.03. 17:37) Tíz jel, ami arra utal, hogy esetleg egy kicsit fáradt vagy
  • : @tomtyi: mellesleg II. Ottónak nem volt osztrák felmenője , legkevésbé I. Ferdinánd. Mivel mintegy... (2018.08.20. 00:39) Honfoglalás
  • urbánugar: Hm. @Konyvmolyolo: Egy ilyen munka talán engem is érdekelne. Legalább is szívesen kipróbálnám mag... (2018.07.18. 14:38) Levél anyámnak
  • Bodócsy Vera: Szerettem mindet, mentettem, amit csak tudtam. Nem tudok aludni a hiányodtól. Nem így kívántam, ... (2018.07.13. 03:29) Feljegyzések a pelenkázó mellől 26. - Pillanatképek
  • aranyosfodorka: Hosszú, hosszú titkos, néma olvasás után muszáj megszólalnom. Ez igaz ? Hát Te is ? Sajnálom, de t... (2018.05.02. 10:00) Szerettem

A jobbik részem

2011.01.16. 14:05 | törökmonika | komment

Mára virradó éjjel felhívott szívem csücske Trixi, hogy anyuka, most már nyugodjon meg, nincs semmi baj… A lányokkal bámultunk valami agylohasztó baromságot a tévén, épp nem követtem a híreket. Így tőle értesültem a West Balkánban történt borzalomról… A pici fiam a harmadikon volt akkor, ott. Beszéltünk később – megesküdött, hogy mostantól beláthatatlan ideig nem hajlandó olyan helyre menni bulizni, ahol tíznél többen vannak. Én pedig elrebegtem egy fohászt, holott nem szokásom ez nekem.

 Pici fiam soha nem volt problémás :)

Anamnézisét tekintve viszonylag rendben lévő terhesség után (két pici lány várta őt kint, hogy végre megnézhessék, milyen is az, ha valakinek kukija van) programozott szülés volt, miszerint összenéztük a naptárjainkat a szülészemmel, ő is ráért, én is ráértem, miért ne szüljünk. Természetesen (szerintem erről még fogok hosszabban írni egyszer, ha beveszek nyolc nyugtatót, hogy miért volt mindig „természetes” az exem számára, ha elkésett valahonnan) elkéstünk a saját szülésünkről, de sebaj, rákötöttek a geiger-müller számlálóra meg az oxytocinra, továbbá belémnyomták az epidurált, mert addigra már elegem lett a szülési fájdalmakból (négy év alatt a harmadik gyerek). Szinte jól is ment minden, eltekintve attól, hogy az epidurál mellément (viszont kiválóan lezsibbadt a bal lábam), ki voltam kötve, mint egy tálalásra kész, hanyattfordított teknősbéka, nagyon rosszul voltam, majd, amikor az arcomba nyomták az oxigén-maszkot (látva, hogy tényleg nem nyavalygásról van szó), azt elfelejtették bekapcsolni, de szorították szorosan rám… Az életbenmaradásért küzdve utolsó csepp erőmmel letéptem a maszkot, kiszakítottam néhány infúziót és felültem. Ja, közben kiesett a gyerek, akit a szülész az ajtóból látott érkezni.

Na, ő a kisfiam :) Akiről a szülés előtti utolsó ultrahang-vizsgálat is pontosan megmondta, hogy valószínűleg a harmadik lányom lesz…

Az első év tökéletes békében telt vele, ahová raktam, ott mosolygott szőkén és ártatlanul, nem nyafizott, nem ordított. Hanem aztán egyszer csak talpra pattant, és a békeévnek véget vetve onnantól a tetőről kellett leszedni. Egy időben MINDEN hétvégén a baleseti ügyeleten kötöttünk ki, mert hol százas szögbe lépett, hol kipróbálta, hogy ugyanez a százas szög miként viselkedik a konnektorban, hol pedig a fél arcát és a teljes haját égette le egy elorzott gyufával.

Kisebbik nővérével meghitt gyilkolászással múlatták az időt, óvodába is együtt jártak, majd, amikor a nővér (a ketteske) iskolába ment, órákig álldogált az óvoda kerítésénél, vágyódóan és zokogva nézve át a szomszédos iskolába, hátha felbukkan a csajszi. Elég hamar megtanult olvasni és számolni, így az óvoda kifejezett javaslatára – és az ő külön könyörgésére – iskolába ment hat évesen.

Na, azt nem kellett volna. Onnan indult a vesszőfutása. Amelyről nehezen lehetne azt állítani, hogy már vége. A pici fiú egyébként most 17 és fél éves :)

Én már nem tudom megmondani, hányszor váltottunk iskolát. Azt sem tudom megmondani, hányszor szedtem össze a leglehetetlenebb helyekről. Mint ahogy azt sem, hányszor bőgtem miatta végig néhány éjszakát. Se szeri, se száma a tanároknak, diáktársaknak, akiknek az élete csak azon múlt, hogy nem szeretem összevérezni a kezem. Hogy hányszor mentem bele miatta a legótvarosabb, legijesztőbb helyzetekbe. Hogy hányszor volt itthon magántanuló, hányszor mentünk vizsgázni, pótvizsgázni, felvételi vizsgázni, szopatós vizsgázni (Waldorf… mert az is megvolt!) Hogy mennyire féltem, miután megverték a helyi szakmunkásképző derék legényei, és bementem a suliba vért folyatni a kis náci-tanoncok közé.

De arra pontosan emlékszem, amikor az első három még pici volt és krumplit hámoztunk, a lányok dicsekedtek, hogy már a valahanyadiknál tartanak – pici fiam meg odavágta a kést (lehetett vagy négy éves) és azt ordította, hogy ő meg az utolsót csinálta!

Arra is emlékszem, hogyan verte szét puszta kézzel az ajtókat a házban, mert az apjuk lelépett. Arra is, hogyan zokogott üvöltve. Emlékszem arra is, amikor az első randijára készült és nagyon izgult – a lányok tartottak neki kiképzést, majd titokban utánamentek és lesték, nem rontja-e el (az illető nem jött el). Hogy amikor elküldjük vásárolni (ennyi nő…), már pontosan tudja, melyikünknek milyen színű és hány cseppes tampont kell vennie. Hogy mennyire zokogott, vígasztalhatatlanul, amikor apámat, anyámat temettük. De ő volt az, aki eljött velem apám kolumbáriumához és elhoztuk a nagypapa hamvait, akit ő már sajnos nem ismerhetett (imádták volna egymást). Vagy amikor a mentő végleg elvitte Tündét, aki hozzánk költözött az utolsó hónapjaira, hogy rohant ez a hosszúra nyúlt partvis, ez az érzelemköteg, ez az ijesztő külsejű franc az autó után, hogy Tündének oda tudja adni a plüss szarvasát, mert azt szerette (Tünde két napra rá halt meg – a párnáján ott volt a szarvas).

Hogy mennyire őrizgeti még most is Picit, Micit és Pistabandit, a három különböző nagyságú mackóját, akik babakorában vele voltak…

És miközben rettenetesen megrendültem a három lány éjszakai halálán, hálát adok a teremtőnek, aki egyébként nemigen szokott minket figyelni, legfeljebb csicskáztatni, hogy a fentiek nem a gyerekem nekrológjához íródtak.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://torokmonika.blog.hu/api/trackback/id/tr792587754

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

katharosz 2011.01.16. 14:31:26

Na, már megint nem tudok megszólalni, még jó, hogy nem is kell... :*

aviik 2011.01.16. 15:03:49

Nekem még csak ovis a legnagyobb, de teljesen frászba vagyok, hogy mi lesz, ha egyszer ők is mennek majd bulizni. Meg fogok őrülni :( Teljesen ki tudok borulni az ilyen hírektől, sajnos tökéletes a beleélő képességem :(

modrill 2011.01.16. 16:40:39

rohantam ide, ahogy hazaértem... reggel álltam a szentléleken, mentünk páran kirándulni, és jött, hogy hallottátok, mi történ a vébében? akkor elindult a hideg verejték a hátamon, s valójában még most sem állt meg. a bori látta a villamosról fiad a sorban, ahonnan ők végül kiálltak, és más szórakozás után néztek. volna. 11-kor szedtem fel őket a jászain... szóval sokat gondoltam rátok napközben, két hideglelés között. örülök, hogy megvannak a gyerekeink. az enyém apja kijelentette, hogy ezentúl bemegyünk minden buliba körülnézni, ahová a kiskorú szándékozik, de mondtam neki, hogy sztem ez nem a járható út. nem tudom, mi a járható út, de valszeg a családom minden tagja infarktussal kezdte volna a mai napot valamelyik ügyeleten, ha bejutottak volna a lányok.

törökmonika 2011.01.16. 18:15:29

@modrill: hát, az enyémek apja a füle botját sem rezdítette. mióta kivonult a világból, magasról szarik mindenre, amire egyébként én is szívesen, csak nem tehetem, mert az életünk :S
örülök, hogy bori nem volt ott. mostanában emlegette vencel :)

aviik 2011.01.16. 20:00:59

azért elolvasva, amit a fiadról írtál... próbálok felkészülni, mert amiket produkálnak az enyémek 6 éves koruk alatt, bármit el tudok képzelni a jövőben. attól tartok, hogy hozom én még haza őket a rendőrségről, talán nem is egyszer, meg ki tudja, hogy még honnan. igyekszem felkészülni, már amennyire az ilyesmire lehet. mindenesetre nekem jót tesz, amit írtál, most egy kicsit könnyebben érzem magam, hogy nekünk (még) csak ovis balhékkal kell szembenéznünk. hol van még a java... a várható jövőhöz képest most még egész jó a helyzet.

pandaagi 2011.01.16. 23:10:22

Nagyon örülök, hogy nem lett semmi baja a fiadnak, az én fiam több évfolyamtársa is ott volt, szerencsére ő nem. A haverok mind szörnyülködve meséltek a történtekről.
Elképesztő, ami történt.
Nálunk 4 "gyermek" ( 23, 19, 18, 16) nevelődik, nem igen lehet kizárni, hogy szórakozni menjenek, többször is mennek egy helyre négyen, mit lehet tenni?
Legfeljebb azt, hogy állandó telefonkapcsolatban vagyunk, és ha valami gáz van, azonnal megyünk értük...

törökmonika 2011.01.16. 23:45:32

@aviik: valahogy mindig úgy alakul, hogy pont egy fokkal nagyobb csapást mér rád a gyerek, mint amire számítasz... olyan jól meg tudják saccolni a tűréshatárt. és mindig átlépik...
rendőrség? hát ja... de nagy úr a rutin. inkább oda, mint a baleseti sebészetre :S
és tudod még, miben bízz? hogy hihetetlen pillanat, amikor beborult aggyal, vérbefordult szemmel üvöltesz valami tanárral vagy egyéb felnőttel a gyerek miatt - és az a 190 centis kis pöcs majdnem elsírja magát, később pedig a nyakadba ugrik, hogy anyuuuuuu...
na, az a pillanat mindent megér.
nekem még az elveimet feladni is :)
de mindez igaz a lányokra is :) csak azokat sokkal jobban tudja az ember egy idő után partnernek tekinteni - no, legyünk őszinték: melyik pasi nőtt fel?!

törökmonika 2011.01.16. 23:50:15

@pandaagi: nem beszélve a szabadságigényükről... jól is nézne ki, ha mindenhová mennék értük (21, 19, 17 és 8 - na jó, az utóbbi bónusz, tehát ő még kivételezett :))
sose felejtem el, amikor a fiamat elkezdték verni a szentendrei barlang udvarán és a ketteske jányom ment oda, mint hős megmentő, hogy az az ő kisöccse... na, őt is megverték.
én nem értem ezt a világot. miért nem vigyázunk egymás gyerekeire jobban?!
a kurva anyját (elnézést) a WB tulajdonosainak és a szervezőknek.

pandaagi 2011.01.17. 00:08:38

@törökmonika: Hát ja :D
A szabadság rém fontos, szerintem is, nem szoktuk őket korlátozni ( nem is lehet :):)), a megtapasztalásnál nincs jobb iskola, akárhogy is...
Csak az jut nekem mindig eszembe, hogy annak, amit én csináltam az én drága anyámmal kamaszkoromban, annak csak a töredéke fordult velük elő, és ennek nagyon, de nagyon kell örülni.:D

Különben én is sokszor gondolkodom ezen, hogy az én gyerek meg kamaszkoromban mintha a szomszédok, az utcabeliek, a falubeliek is jobban figyeltek volna, és nem hagyták, hogy csak azért, mert nem az ő gyerekük vagyok, bajom essen. ( vagy ez csak valami komcsi-libsi nosztalgia, hogy akkor működött valamiféle szolidaritás az emberek között ?!)

törökmonika 2011.01.17. 00:12:32

@pandaagi: ez nem komcsi-libsi nosztalgia, hanem ha utána számolunk, mi a háborús gyerekgenerációnak vagyunk a gyerekei - nekünk még fontos, hogy egyáltalán legyünk.
csak utánunk jöttek a panelos-kulcsos gyerekek, akik végképp nem kaptak és nem is adtak tovább semmit. na, az viszont nagyon gáz.
(amit meg én csináltam anyámmal annak idején... szóval hálás volnék a sorsnak, ha a tizedét se kapnám vissza :))

pandaagi 2011.01.17. 00:39:26

@törökmonika: A gyerekekre fordított idő a legjobb, ami az emberrel történhet. Ehhez képest a gyerekeim sokszor mesélik, hogy az osztálytársaik mennyit vannak otthon egyedül este, a szülők reggel korán mennek, este későn jönnek, szinte semmilyen kommunikáció nem zajlik köztük. Az, hogy a tanulásban segítsenek, vagy uzsonnát csomagoljanak, szóba sem jön.
Persze, hogy csavarognak, ahhoz csapódnak, akik szeretik őket ( mert azt hiszik, a szülők nem, ami persze nem igaz, de ez igen messze vezetne...), beszélgetnek velük. Ebben az iskola meg egyáltalán nem partner, se eszköze arra, hogy valamit csináljon velük délután, de tanár sem igen akad, aki szívjóságból foglalkozna velük.
Á, mindegy, én szerettem úttörőnek lenni, sőt KISZ-esnek is, én voltam a Kultúrális Bizottság elnöke, haha, nagyon klassz volt. Ehelyett aztán meg pláne nincs semmi.
(vau, megint a nosztalgia. biztos már késő van, ilyenkor szentimentálisabb az emberlánya)

törökmonika 2011.01.17. 09:03:23

@pandaagi: :)
sándor erzsi barátnőm mondta egyszer, de szerintem kőbe kéne vésni, hogy túl a fajfenntartás ösztönén, egy gyerekről a legkönnyebb leszokni. már akinek.
tehát kényelmesebb vele NEM beszélgetni, kényelmesebb büszkének lenni arra, hogy egyedül megy az óvodába (!), hogy milyen jól elvan, míg anyuci, apuci mást csinál. hogy milyen jól elvan a sorozatokkal a tévében, milyen kis cuki, hogy rajong az aktuális sztárocskáért, milyen édibédi, hogy ennyi haverja van és egymásnál lógnak... szerintem ez így rémes.
de tényleg ne menjünk bele, messzire vezet.

modrill 2011.01.17. 14:30:27

én hányszor megkaptam, hogy mér nem hagyom otthon a tízévest egyedül... meg azt is, minek kelek fel a 17 éveshez reggelente kaját és tízórait csinálni, majd elköszönni tőle az ajtóban, és tekintettel végigkísérni, ahogy megy le a lépcsőn, minden jót kívánva neki némán...
nekem a wb etalon volt, tehát olyan hely, amin nem kell parázni, mert ismerem őket személyesen, és tudom, hogy ők nem olyanok. és de, olyanok, nekem ez a másik sokkom a hétvégére.

aviik 2011.01.17. 17:52:44

na, igen, ha már egy olyan helybe se bízhatsz, amibe azt hitted, hogy igen, akkor hogy engeded el egy számodra ismeretlen terepre? érthető.
az anyaságra visszatérve: én most csupa olyanról hallok, hogy lelépnek a 2-3 gyerekük mellől pl. mallorcára, egy másik pasihoz és otthagyják az apának, kezdjen a kölykökkel, amit akar. kezdnek - szerencsére, legalább ők.
illetve van egy olyan ismerősöm is, akinek a huszonegynéhány éves kedvese közölte, hogy rájött, hogy ő még fiatal ehhez és köszönte szépen, nem kért tovább belőle. a pasas vele egy idős, ő neveli a néhány hónapos csecsemőt.
két olyan lányt is ismerek, akik elvileg nevelik a gyerekeiket, de gyakorlatilag hetente se nagyon látják őket, mert hol a nagyszülőkhöz passzolják le, hol a külön élő apukának. ha meg náluk van, akkor pl. az egyiknek az új pasija szarrá veri a gyereket.
ennyit az anyaságról, legalábbis sokak szerint :(

törökmonika 2011.01.17. 19:47:19

@aviik: én azért ezt a fajta anyai hozzáállást mégis ritkának látom - szerencsére.

törökmonika 2011.01.17. 19:47:50

@aviik: mármint ha gyakrabban látnám, egy szívlapáttal támadnék be :)

aviik 2011.01.17. 19:54:07

én itt mindegyik esetben a pasikat ismerem, a nőket már nem. talán nem is nagy veszteség...

törökmonika 2011.01.18. 00:49:01

@aviik: bár elég sajátos verziók tudnak így születni... :)

horvathmargo 2011.01.18. 00:52:12

Lassan 3. éjjel nem alszom...Tudtam szombat éjjel,hogy az enyémek alszanak valamiféle ágyakban, de ugyan így levonult előttem az egész életünk, míg olvastam a híradásokat, míg kommentelgettem, míg dühöngtem, megint dühöngtem, sírtam, és oktattam, csitítottam.
Érzem, hogy írnom kell, de nem bírok. Pedig tőlem el is várják, mert újabb gyerekeket kell megmenteni a horrortól, amit ember csak megélhet. Roma gyerekeket, akiket épp ugyan az az értelmetlen rasszizmus ölhet meg, ugyan az a félelem, ami a lányok halálához vezetett..Valaki elkiabálja magát: "késelés", és persze, mindenki azt hallja: "cigányok", és eltapossák egymást..Diákcsínynek használt szoftrasszizmus.
Most meg hárítana mindenki, aki ott volt, aki nem az is. Mert elismerni, hogy valami nagyon el van romolva ebben a világban sokkal nehezebb.
Nos, köszönöm Moni, adtál némi erőt, hogy hozzákezdjek. Mert anyának lenni pont ilyen, ahogy Te leírtad. És ezt fogom én is óvón megírni mindenkinek: amikor egy gyermek meghal, jó esetben 2 szív is megszakad mellé.
(Igaz, napközben nekem is eszemben jutott, míg a lányom hálásan ölelt engem, a szigorú anyut, hogy az apjuk nevű disznó sem őket, sem engem nem keresett, hogy megtudja: az első szülött lánya ott volt-e...)

aviik 2011.01.18. 09:27:04

Hát, az mindenesetre biztos, hogy az egyik ilyen kétgyerekes anya elhagyott gyerekeit most az unokanővérem neveli. A gyerekek leginkább neten beszélnek azóta a távoli anyucival, msn-en vagy valami hasonlón és azon se túl gyakran. A másik apukát meg tizenéves korom óta ismerem és tényleg egyedül marad a 3 gyerekkel :( Akármi is van a dolgok mögött, tény, hogy az anyukák valamiért leléptek.
süti beállítások módosítása