1989. október 23-án született volna meg az első gyerekem (végül 17-én tette, azóta is szid, mint a bokrot, hogy neki miért kellett még az átkosban napvilágot látni, bezzeg a tesók...)

1989-ben 25 éves voltam, és hát ami kifért a csövön, azt én is beletettem az akkori eseményekbe.

Munkatársnak nem merészelném nevezni magam, de akkor már jelent meg írásom a Beszélőben, tehát ha kell, simán elítélhetnek vagy megkoszorúzhatnak, de inkább hagyjunk békén engem.

Csináltam, amit a többi magamfajta. Nem voltunk túl sokan – de túl kevesen sem.

1989-ben aztán nagy volt az eufória.

Ott még tényleg benne volt a szív, a lélek, az akarat minden.

Vagy csak úgy emlékszem, mert fiatal voltam?

Az elmúlt években történt, ami történt.

Belefásultunk.

Csak úgy természetesen – ahogy Kertész fogalmazta a Sorstalanságban -, napról napra, lépésről lépésre történt meg velünk.

Jó, időnként még meghallgattuk Bródytól az „Ezek ugyanazok” dalt, de egyrészt már mi is untuk, másrészt már a gyerekeink is ránkszóltak, hogy hé, vén hippi, hagyd már abba, uncsi.

Nem, én sem sikoltottam, amikor kellett volna. Vagy ha kicsit is, nem elég hangosan – de maradjunk inkább közelebb az igazsághoz: jobbára nem.

És most itt tartunk.

De hogy milyen már a sors...

25 évvel később jön az egyik lányom és azt közli határozottan, hogy minden tisztelete ellenére azt kell mondja, hogy...

És mondja.

És nem csak ő, hanem az egész generációja.

Hivatkozhatnék én bármire, hogy törékeny testemet a tőke megtörte vagy bármi, de a helyzet az, hogy jön a gyerek, és azt mondja, hogy kikéri magának az egész elmúlt huszonöt évet.

Mondanám neki, hogy de gyerek, hát ez az én életem.

De persze nem mondom, mert az övé is.

És azt kell lássam, hogy bár van miért szégyenkeznünk az elmúlt huszonöt év miatt, egy dologért biztosan nem kell.

Hogy ilyen generációt neveltünk.

http://www.atv.hu/videok/video-20141117-husz-varosban-tuntetnek-ma-a-kormany-ellen