Elcseszett generációhoz tartozom.

(Pont száz évvel hamarabb kellett volna születnem. Pont beleszaladtam volna a kiegyezés korába, kicsit fogat szívogatva, de épülne-szépülne az ország, működne a közigazgatás, pezsgő kulturális életbe csöppennék, leugranék a tengerpartra, mert nem akkora kaland, vagy elmennék fürdőzni északabbra, működne a vasút, dübörögne a gazdaság, és ha nem akarnám, nem kéne gyufát innom. Aztán illedelmesen meghalnék, mielőtt kitör az első világháború. Lett volna pár jó évem.)

A nagyszüleim korosztálya is megjárta rendesen, de ott legalább voltak elvek. Nagy érzések.

A szüleim már nagyon más tészta.

Ők olyanon nosztalgiáznak, ami talán sose volt úgy, csak épp fiatalok voltak, így tulajdonképpen tökmindegy, fiatalon az ember, ha nem kellőképpen depressziós, bárminek tud örülni, ideértve a körúti tánciskolát, a rakott szoknyát és a trabanton hozott jugoszláv hűtőszekrényt is.

A gyerekeim jól érzik magukat.

Oda és akkor utazhatnak, ahová és amikor akarnak (ha van rá pénz). Ott tanulnak, ahol kedvük van. Olyan szabadon beszélhetnek, ahogyan csak akarnak. Van telefonjuk, mobil is, stabil is. Senki meg nem kérdezi, miért felemás a zoknijuk. Ha szeretnek, szabadon tehetik. Nem probléma. Ehetnek, ihatnak, ölelhetnek.

Az én generációm viszont tökéletesen elcseszett.

Bennünk már nincs meg az országépítő löttyös lendület. Nem hiszünk semmiben és senkiben (legfeljebb a gyerekeinkben). Nem könnyesedik el a szemünk, ha házibulikban munkásmozgalmi dalok csendülnek. Pont nem érdekel minket már Trianon sem. A Dunába lőtt hozzátartozóink olyan távoliak, hogy persze bármikor el tudjuk mondani, milyen észvesztő – valójában ez elvi síkra korlátozódik.

Egyáltalán nem érdekelt bennünket, nyakunkba kötik-e az úttörők tizenkét pontját.

Sose értettük, mi az érdekes a fél nyolcas hírekben.

Rongyláb Jani bácsin csak röhögtünk, de inkább untuk.

Semmi vicceset nem találtunk a politikai vicekben.

Nagypapi doberdói történeteit is inkább untuk.

Nem örültünk különösképpen annak, hogy már nem kell színre várni a csepeli autókiadóban – nem érdekelt.

Már nem voltak tiltott könyvek, filmek.

Senki nem szólt már ránk, hogy édes fiam, irány a templom/kultúrház/taggyűlés - nem nagyon volt mi ellen lázadozni.

Kívánságműsor kettőtől hatig.

Zenés ajándékkosár az endékából.

Szilveszteri kabaré a tévében.

Még csak az sem volt, hogy tiltott gyümölcsöt szüreteltünk volna a kisz-táborokban, mert senki nem tiltotta.

Olyan rondán beszéltünk, ahogy csak akartunk. Úgy viszont már nem annyira érdekes.

Teljesen tuti volt, hogy ha elmegyünk valahová dolgozni, onnan megyünk majd nyugdíjba - és közben semmi nem fog változni, legfeljebb elhízunk.

Nem volt se jó, se rossz.

Unalmas, az volt. Van.

Kicsit borzolta ugyan a kedélyeket a rendszerváltás – de tessenek már körbenézni, történt valami nagyobb változás?

Unott pofák, unalmas élet, kilátástalanság, reményvesztettség.

A szüleink legalább nyugdíjasok. A gyerekeink, ha van eszük, belecsapnak a lecsóba és elugranak más országba dolgozni.

Mi nem.

Mi nem tudunk elszakadni a rózsatövektől, még nem vagyunk annyira öregek, hogy a protkónkat igazgassuk egész nap – de annyira fiatalok sem, hogy esetleg dolgozhassunk olyasvalamit, amihez kedvünk is van.

Szép lassan beteríti az arcunkat a pókháló.

És még nagyon-nagyon-nagyon sok év van hátra.

Kedvetlenül.