Szombaton az ember lánya még ébredezik, amikor beállít a pasi, hogy na de most, azonnal.
Irány a romantikus Auszria, annak is a legedelweis-esebb része, Alpok, hegyi városka, giccsbe hajló kertitörpék, vérfagyasztó cukiságok az étteremben, ehetetlen kolbászkák és fantáziátlan saláták. Mert Ausztria jobban teljesít.
Amúgy három napra mentünk volna, de az előző posztban ismertetettek alapján sejthető, hogy van, aki szívén viseli a keresztbefekvést, így redukáltuk a terveinket. Nem baj.
Hat és fél óra autókázás után az ember nagy vígan kiszáll az autóból, harap egyet a friss hegyi levegőbe, megcsodálja, milyen hatalmasak a hegyek, és még hó is van rajtuk, továbbá legalább ezerféle zöld látható az erdőkön.
Az ember lánya lyenkor megnyugszik és némiképp elmosolyodik.
És akkor. De abban a pillanatban. Zuhogni kezdett a jégeső, de olyan erővel, hogy még a hegyoldal is fedezékbe vonult volna.
Ilyenkor az ember arra gondol, hogy ez az igazi nászutasoknak való időjárás, csak mi nem vagyunk nászutasok.
Este tíztől lestem, hogy legalább egy picit alábbhagyjon és kicsit kiszabadulhassak a négyszer három méteres, kétségkívül mesebeli szobából.
Mert bár kétségkívül roppant érdekfeszítők a hihetetlen osztrák sorozatok, és kétségkívül – a biztonság kedvéért – két laptopot hozott magával a pasi, internetkapcsolatot csak egyet kaptunk a smucig sógoréktól.
Fél tizenegykor ellentmondást nem tűrően feltéptem a zárka ajtaját és kiszáguldottam.
Hátravetettem, hogy mindjárt jövök, nyugi.
Húsz percnyi séta után úgy döntöttem, hogy ennyi elég is volt abból, hogy szandálban sétálgassak a valóban megejtő szépségek között, vissza a szállodába.
Üvegajtó zárva. Portásfülkében senki. Csengő nincs. Feliratot értelmeztem, hogy kedves vendégünk, ha bármilyen problémája van, a következő számot hívja, amúgy másnap reggel ismét szívesen állunk rendelkezésére. Aha, csak dominós telefonnal nem lehet külföldön telefonálni. Még a saját pasinak sem. Minden ablak sötét. Átmásztam néhány kerítésen a tök sötétben – spórolós nép az osztrák, egyetlen, de egyetlen lámpa sem világított a hegyoldalban -, de hegyi szálló lévén ezt a továbbiakban az alpinistákra hagynám. Megpróbáltam betörni az üvegjatót, hátha, de nem. Pajszer sem volt nálam.
Víg kurjongatásba kezdtem. Torkomszakadtából. Semmi.
Gondoltam, leülök a szálló előtti padra, csak feltűnik a pasinak, hogy már vissza kellett volna érnem.
És akkor. Akkor újra jött a jégeső és a hó, ezúttal megállíthatatlanul.
Ültem a töksötétben és röhögtem, hogy ez is csak velem fordulhat elő.
Akkor még röhögtem.
Később, amikor kezdett elfagyni a szandálos lábam, eszembe jutott Amundsen (vagy valaki hasonló), maradj mozgásban! Mondtam magamnak, olyan nincs, hogy ne vegye észre égető hiányomat a pasi, majd sétálgatok itt a bejárat előtt, addig se fagyok meg.
Később módosítottam a ruházatomon, minden begyűrni a gatyába, szorosan és szerelmesen karolni a kabátot, amely már tocsogott a víztól. Példáját később az alsó rétegek is követték.
Valami elütötte az éjfelet.
Gondoltam, ha hatig kell várnom, egyrészt nagyon izmos leszek, másrészt nem élem túl.
Összekucorodtam verébként a padon ismét és kezdett elmenni a kedvem az élettől. Már a belem is remegett a hidegtől meg az idegtől.
Fél egykor győzött az életösztön. Olyan nincs, hogy valami nem sörnyitó. Különben is csavarhúzó volt a jelem az óvodában.
Elindultam megkeresni egy viszonylag közelben lévő szállodát, legalább hadd telefonálhassak.
Megtaláltam.
Zárva. A következő is.
Na jó, akkor le a városközpontba.
Töksötét, üres.
Rendes emberek a sógorék, korán fekszenek.
Vagy feltörök egy autót, csak be van riasztózva és akkor valami lesz...
Egy óra elmúlt.
Rendőrség, feladom magam.
Senki. Csókolom, itt nincs bűnözés éjjel?
A nemzetközi segélyhívót már alig tudtam az elfagyott ujjaimmal eltalálni, de hiába. Nincs nemzetközi mentőosztag. Így ügyelet sem kell, mert minek.
Kettő felé, amikor már végképp úgy éreztem, nincs tovább, feladom, majd sírnak a kis árváim utánam, amikor csonttá fagyva megtalálnak egy portás nélküli, bezárt szálloda ajtaja előtt - váratlanul kigyulladt a szállóban egy ablak fénye.
Ordítottam, toporzékoltam.
Kicsit hajigáltam az ablakot.
Egy fiatal srác ült ott, meredten bámult a monitorra – fülén a fülhallgatóval...
Vizuális módszerre tértem át, elkezdtem fényjeleket leadni a töksötétben a már éppen csak működő mobillal.
Jó harminc perc múlva vett észre.
Elkezdtem két kézzel lengetni ordítva.
Visszaintegetett, majd belemerült ismét a számítógépébe.
Fél háromkor juthatott eszébe, hogy valami oka csak van, hogy egy erősen középkorú csaj ordít és világít neki.
És akkor bejutottam...
Kissé brutálisan törtem rá a pasira az ajtót, hogy most megölöm, de olyan édesen aludt, hogy meghagytam az életét, inkább gondoskodtam a túlélésemről. Közben arra gondoltam, hogy én is beájultam volna, ha ennyit kell vezetnem...
Reggel persze rosszul lett a történtektől.
De azért hazafelé autózva megemlítette, hogy normális pasi, ha eltűnik éjszaka a csaja, bármit gondolhatna... Például hogy vígan hetyeg valamelyik snájdig síoktatóval. :) Én most mit tippelnék az ő helyében?! (Majd elárasztott mindenféle figyelmességekkel, kedvességekkel.)
Emberi nagyságomat mi sem jelzi jobban, hogy ismét életben hagytam.
