Születésnapomra
Anyámnak, aki már nincs velem, velünk, mert elmosogatott, megtörölte a kezét és meghalt.
Apámnak, aki már nincs velem, velünk, mert udvariatlanul korán, harminchét éves korában meghalt.
Nagyszüleimnek, akik közül nem is ismerhettem meg mindenkit.
Apósomnak, anyósomnak – utóbbi megint csak nincs már velünk, elszállt, mint egy kismadár.
Gyerekeimnek, akiktől nem olyan lennék, mint amilyen.
Flóra, a locsifecsi némber, aki a legcéltudatosabb agrármérnök.
Petra, a ketteske, felhőjáró, ködszurkáló.
Vencel, a hármaska. Egy szem kisfiam, aki még mindig nem hiszi el, hgy persze vannak nagy szerelmek az ember életében, de a fia...
És hát Mira, a négyeske, a jutalomjáték. Akinek akkora a humorérzéke, pedig hát tényleg mindent végigcsinált velünk...
És ne feledkezzünk meg az exemről, aki nélkül ők nem jöttek volna létre.
És a barátaim... Hát ők fantasztikusak, egytől egyig. Évek óta ők tartják bennem az infúziót – azt még nem tudom, érdemes-e.
Trixi külön kategória, neki nagyon.
De mindenkinek mindent köszönök.És tudom, hogy kivételezésnek tűnik, de különösen köszönök mindent a pasimnak, aki megkerülhetetlen darab :)
Meg hát a dolgok, amiket szerettem volna, de sose teljesültek, ideértve, hogy egyszer az életemben eljussak Velencébe.
A dolgok, amiket viszont juszt is megcsináltam.
Annyi minden van.
És nem hiszem, hogy annyi minden lesz még.
Féregrágta, depressziós, elbaszott darab vagyok, mindig is az voltam.
Köszönöm, hogy ennek ellenére ennyien szerettek – vagy legalábbis úgy csináltok.
Én pont 12 éves korom óta nem akarok már élni. Ahhoz képest egészen jól tolom. Csak kedvem nincs már hozzá.