Tudom, tudom... Megígértem, hogy írok, de tudod, hogy van ez.
Már négy éve, hogy elváltunk és azóta nem meséltem semmit, pedig lett volna, és most is van mit.
Hol is kezdjem... Az egyeske unokád leérettségizett, már el is felejtettük, szalagot avatott, ballagott, felvételizett, büszke egyetemista lett és elköltözött kicsit, nem messzire, csak Pestre, ahonnét egyre gyakrabban jött haza, míg egy szép nap kapta magát és elment egy nem túl távoli országba szakmai gyakorlatra. Képzeld, szerelmes lett - nem kizárt, hogy miután leteszi a diplomáját a mastert már ott kint csinálja meg és oda fognak születni az én unokáim :) Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Te semmiképp ne nevess rajtam: igen, én is leszek nagymama :) Teljesen alkalmatlan vagyok rá egyébként, de ez legyen az unokáim gondja. Egyeske egyébként nemsokára egy fél évre azért hazajön, birtokba veszi a régi szobáját és nyilván leüvölti majd a fejünket, ha valami nem glédában áll. Pedig arra van esély, ha emlékszel még a gyerekkoromra...
Ketteske gyönyörű lett és már majdnem bölcs is. Vége a tizenéves kor áldásos velejárójának, hogy hangos kurvaanyázással kezdi a napot és mindenkit utál, beleértve saját magát is. Nem emlékszel B-re, mert akkor már nem voltál itt, akkor nyáron ismerkedtek meg, azóta is tart a szerelem - két csillagjáró felhőpásztor, bármikor elbuknak a kikötődött cipúőfűzőjükben, de bármelyik filozófus vagy kortárs irodalmár kisujjból megy nekik. Azt hiszem, nem ők lesznek a család Rotschild-jai :)
Ketteske jövőre érettségizik, és ha indul olyan szak valaha, hogy széplélek, biztosan felveszik. Amúgy lövése nincs semmiről, de szerencsére az életről sem. Viszont kiválón be tudja már tenni a mosógépbe a ruhákat, és néha a mosogatógépet is elindítja! Az állatok továbbra is úgy követik, mint Szent Ferencet, hiába magyarázza nekik, hogy más világ, más vallás...
Hármaska határozottan életképes. A maga módján, persze. Azóta már buktunk, meg pótvizsgáztunk, meg iskolát váltottunk meg mindenféle szakembernél voltunk, de végül igazad lett: csak akkor működik, ha a józan ész szféráin túl is, mindenek fölött megbízom benne és szeretgetem. Nem mintha nehéz lenne. Már nincsenek dührohamok, már nem kell félni, hogy szétveri a kecót bánatában - istenem, hányszor tette tehetetlen kínjában -, viszont néha a maga százkilencven centijével és ötven kilójával mellém kucorodik a fotelben és ölelget. A kertet ma már ő tartja rendben, idén paradicsomot ültetett. Hogy mikor érettségizik, ne kérdezd, nincsenek jó válaszok és csak ideges lennél, ha elkezdeném magyarázni, hogy de ez egy olyan iskola, hogy. Majd lesz valami. Belőle például szeretnivaló, rendes ember.
Négyeske... Mindannyiunk szíve csücske. Úgy szerette volna, ha suli után felmehetett volna hozzád, hiszen pont tizenöt méternyire van a lakás. Most büszke harmadikos lesz, naná, hogy kitűnő tanuló. A humorérzéke akkora, mint a másik háromnak együtt. És imádják egymást. Volt, hogy négyeske rosszul lett a suliban, mi rohantunk ketteskével, és ő ölben hozta haza a kicsit, zokogva, hogy ugye nincs baja a kishuginak. Jó, hát a rigolyái nem múltak el, de kinek nincsenek. Továbbra is veszettül ragaszkodik néhány szertartáshoz - a malckás párnára már rá sem ismernél, annyira gusztustalanná rongyolódott és koszolódott az elmúlt kilenc évben. De ő szereti!
Én meg... Hát én meg hol így, hol úgy. Tudod, ahogy szoktam. A teljes tehetetlenségtől az akciózásig, a hullámvölgytől az eufóriáig hullámvasutazva. Miután elköszöntünk egymástól, szóról szóra megfogadva a tanácsaidat, kotta szerint megcsináltam, amit kellett, a válástól a papírmunkáig. És igen, lettek munkák, jók is, rosszak is, aztán persze vége lett mindennek, de ahogy mondom, és akkor nagyon hiányoztál.
Nagyszerű embereket ismertem meg, velem voltak jóan-rosszban, utóbb csak a rosszban volt részük, mégis maradtak. Nélkülük nem ment volna semmi se.
Képzeld, voltunk akkora bajban is, hogy nem volt mit ennünk már. T-re ne haragudj, már kiharagudtuk magunkat miatta, azóta egész normális fickó lett - tudod, csak messziről és hunyorítva kell nézni. Nem tud ő se mit csinálni, ez közben egy ilyen világ lett. Az anyukája is meghalt szegénynek, építkezik ismét (nem röhög!), legalább az új asszonynak is lesz egy soha be nem fejezett háza, cementdombokkal és betonkeverővel díszként a kertben.
Amikor azt gondoltam, hogy kiülök koldulni a sarokra - kurvának öreg vagyok -, mert már munkanélküli járadékot sem kaptam, csak segílykét, azt meg pont wc-papír helyett elég, valami történt. Te sose hittél az ilyesmiben, viszont apa halála után, amit én fel sem fogtam, pedig 12 éves voltam, csak szépen belehaltam és úgy maradtam (és közben nem vettelek észre téged, épp téged, aki viszont ott maradtál velem, dacára annak, mennyire gyűlöltem a világot, permanensen, következetesen és kitartóan), azt mondtad, hogy az emberek nem jók, de hogy nem szégyen kérni és elfogadni, csak arra kell vigyázni, ne legyen megalázó. Mármint senkinek se.
Te tudod, mennyire gyűlölök kérni.
Kértem.
És annyi szeretetet, kedvességet, odafigyelést - és ennivalót, ruhákat, cipőket, mindenféléket kaptunk, hogy a világ végéig - 2012 - elleszünk vele. A számláink is ki vannak fizetve - juhéééé!
Anya, ezt hogy kell megköszönni?
Én azt gondoltam, csak egyféleképpen lehet.
Hogy ha bajban lévő embert látok, én sem fordítom el a fejem.
Elővettem néhány régi leveledet, amelyeket még Svájcból írtál haza, a háború után anyukádnak, a dédikének, amelyben ígérted, hogy jó leszel, csak hadd mehess haza.
Anya, mit írjak, hogy visszagyere?
Rendet csinálok a lakásban. Főzök neked valami finomat. Végighallgatok bármilyen hosszú
rokonság-történetet. Fejed alá illesztem a párnát, ha itt aludnál.
Négy éve már, hogy se szó, se beszéd meghaltál.