Derűs reggelre virradtunk. A kisváros lakói boldogan, csillogó szemmel indultak munkába. A közösen elfogyasztott reggeli és a tréfálkozós búcsúzás után, kis kezükkel szeretetteljesen integetve a gyerekek jókedvűen mentek iskolába, óvodába. Ők lesznek azok, akik tudással felvértezve építik tovább azt, amelyen szüleik most munkálkodnak. A tudás fellegvárában már a mindig derűs tanító nénik vártak, tiszta, ropogósra vasalt köpenyben, hogy kézenfogva, dalolva, kacagva vezessék be őket a számtan és a többi fontos ismeret világába.

A kisváros tisztára sepert, szép, felújított utcáin igyekvően kopogtak a léptek – vár a feladat, vár a munka! Milyen kár, hogy csupán nyolc óra a munkaidő – dolog még bőven volna e kis országban. Van tennünk mit – de most szót se ejtsünk azokról az évekről, amelyek szerencsére elmúltak, amelyeknek a romjaiból építünk majd szép, új világot. A kijelölt gyalogátkelőhelyek előtt az autósok előzékenyen megállnak, s szelíd erőszakkal tessékelik a túloldalra a munkába sietőket.

Ég a keze alatt mindenkinek a tennivalója – a boltokban vidáman kattog a pénztárgép, a sorbanállók nem lökdösődnek, nem türelmetlenkednek, hiszen tudják: mindenki a munkáját végzi, pontosan, gyorsan, legjobb tudása szerint, pénztáros is, a hentes is, a zöldséges is.

A kenyérgyárban, a nehéz fizikai munka közben, forróságban a pék kissé elréved, szája mosolyra húzódik: idős szüleire gondol, akik a távoli, idilli kis hegyi faluban ülnek most a tisztára meszelt házikójuk – tisztességesen megdolgozott évek jutalma ez – tornácán, szemüket a szintén legelő jószágon legeltetik, majd elrévednek a távoli kisváros felé, ahol a gyermekeik szeretően gondolnak rájuk. Később fő a leves, vígan emelkednek s vissza-visszacsapódnak a fedelek – várnak valamire! Igen!!! A hét végén megérkeznek az unokák is, hogy az üde, friss falusi környezetben pihenjék ki a hét fáradalmait, amelyet egyébként zokszó nélkül és vidáman vállaltak, néha erejükön felül, önként is. A szilvalekvár hűl, a finom húsétel legjobb darabjait nagyanyó már félretette a pirospozsgás arcú kicsiknek, és, persze, a nagyobbaknak is, akiknek nehéz, ám annál ígéretesebb mostanában a dolguk. Készülnek az érettségire! Amivel majd kilépnek az ÉLETBE ((így! Csupa nagybetűvel!), hogy édesapjuk, édesanyjuk helyébe lépve majd megfogják a munka végét s rendet, tisztaságot, de elsősorban az egész ország számára igen fontos termékeket állítsanak elő – gondolván leendő gyermekeikre is.

A kisvárosba közben beköszönt a délután, langy meleggel, derűs fáradtsággal. Kissé gyöngyöző homlokkal, az elvégzett munka jóleső örömével teszi le mindenki a munkaeszközt, majd hazafelé indul, kopognak újra az igyekvő léptek, hogy együtt legyen a család, beszélgetéssel, társasjátékkal, esti mesével zárják a napot, azt követően apró mosollyal szájuk sarkában szenderüljön mindenki az édes álomba.

No, természetesen a negativ dolgokról sem szabad megfeledkezni, hiszen nem lehetünk egyoldalúak. Az írástudó felelőssége, hogy beszámoljon az árnyoldalról is – hiszen anélkül nagyszerű eredményeink sem tündökölnének olyan fényesen.

A kisváros eldugott pontján, messze a napfényes kacagástól, szürke, ormótlan épület komorul. Beesett arcú, lesütött szemű, felgyűrt galléros emberek igyekeznek ide be, szótlanul, kissé koszlott körmüket rágva várakoznak a rosszul megvilágított folyosó kopott padjain – nekik nem jutott fényes, világos panellakás, nem jutott újrafestett szék, hiszen ők azok, akik mások nyaán élősködnek. Igen, ki kell mondanunk: ők a munkanélküliek. Akik azért surrannak be rendszeresen ebbe a nekik tökéletesen megfelelő épületbe, hogy időről időre pénzért kuncsorogjanak, olyan pénzért, amelyért mások dolgoztak meg! Természetesen országunk van annyira erős, hogy még nekik is juttasson a mások által megtermelt javakból, hiszen nem vennénk a szívünkre, ha bárki is hiányt látna bármiben e szorgalmas kis földön.

A szürke arcú emberek – köztük síró kisgyermekekkel érkező nők, akik nem átallják magukkal vonszolni eme rettenetes helyre kisfiukat, kislányukat, ahelyett, hogy a gyermek a közösség adta lehetőségekkel élne napfényben, tisztaságban, rendben – ügyét fáradt arcú, jóságos adminisztrátor intézi. Mindannyiukkal egyenként, kedvesen, ám határozottan próbálja megértetni, hogy a munka nem kegy, hanem kötelesség, nem húzhatják ki magukat a közösség életéből, de legfőképpen nem élhetnek mások nehezen megszerzett fillérjeiből.

Az igencsak kimerítő nap végén az adminisztrátor fáradt sóhajjal bezárja az ajtaját, megmagyarázva közben a kívül rekedteknek, amelyről ők nyilván csak a külföldi lapokból értesülhettek, hogy a munkaidőnek vége, menjenek haza. Ő is ezt teszi. Fáradt lépteinek visszahangja felveri kissé a kisváros békés csöndjét. Arra gondol, miként lehetne még több szépet becsempészni eme sivár lelkű emberek életébe.

Megértetni velük, hogy csak aki dolgozik, az boldogul.