Csöppet sem tűnik ám kilátástalannak az ügy, úgyhogy felkarolom. Ez esetünkben a saját álláskeresésem.

Esélyeim kiemelkedően jók. Közelebb vagyok az ötvenhez, mint a negyvenhez, van egy raklap gyerekem, ráadásul a depresszió és a pánikbetegség is belejátszik az imidzsembe. Tényleg ideális.

Két hete rúgtak ki egy önkormányzati laptól, ahol olvasószerkesztő és korrektor voltam. Akkor elhatároztam, hogy ezúttal nem fogok összeomlani, mint a múltkor, amikoris annyira sikerült a talpam alól kirántani az anyaföldet, hogy remegő kézzel, izzadva, mint ló mentem állásinterjúkra. Valóban bizalomgerjesztő lehettem.

Az ember ilyenkor a szokott köröket futja: végigböngészi a "munkás" oldalakat, naponta három-négy helyre elküldi az önfényezését, majd tudomásul veszi, hogy még csak válaszra sem méltatják. A következő fordulóban elkezdi előásni az ismerőseit, akikkel valaha jóban volt, akiknek valaha szívességet tett, vagy akiktől kérhető szívesség.

A helyzet ebben a szakmában - a médiáról beszélünk - nagyjából megközelíti az alumíniumipart. Gátlástalan dúlások, indoklás nélküli kirúgások zajlanak - és jön az új generáció, amelyiknek tényleg semmi nem számít, bármikor beáll a helyünkre és kalapálja a médiát. Vagy az alumíniumot. Mert egyébként tényleg mindegy.

Én egyébként szimpla politikai okokból lettem kirúgva. Persze, próbálkozás volt arra, hogy a nevét-se-jegyezzük-meg kis senki ügyvezetőcske - bemutatkozni elfelejtett, első munkanapján kiordított, hogy ki itt a titkárnő, na mert az hozzon neki egy kávét - elmagyarázza nekem: a 'polgármester' szót nagy P-vel kell írni, mert egy van belőle (visszakérdeztem, mert nem bírtam magammal, hogy akkor vajon a kutyáját is Kutyájának kell-e írni, de én voltam a hülye, mert mondta, hogy természetesen), továbbá hogy a gyereke harmadikos nyelvtankönyvében az szerepel, hogy így és így kell írni a dátumokat - végezetül, hogy a munkaidő nyolctól négyig tart. A médiában... Aha. Véletlenül sem akkor kell dolgozni, amikor dolog van. Az újságíró például álljon fel négykor egy interjú közepén és mondja azt, hogy bocs, de lejárt a munkaidőm.

Az az újságíró rossz újságíró, akit bent lehet találni egy szerkesztőségben, mert az pontosan azt jelzi, nem dolgozik. Azt az olvasószerkesztőt, aki délután négykor feláll és azt mondja, bocs, fiúk, tudom, hogy a nyomda várja a cuccot, de pittyent a blokkolóórám, azonnali hatállyal és messzire ki kell rúgni.

Amikor elkezdtem futni a köröket, hol a búbánatban lehetne elhelyezkedni, legtöbbször fuldokló röhögéseket kaptam válaszul. Ebben az országban ugyanis nem csak hogy Dunát lehet rekeszteni az újságírókkal, szerkesztőkkel, de előbb-utóbb fognak is.

Sebaj, mindent túlélünk - különben is: a hétvégén (a betörőn kívül) járt nálunk egy tökéletesen elmebeteg duguláselhárító, aki egyrészt közölte, hogy ő alapvetően gépészmérnök, de nem büdös neki a munka, másrészt félmeztelenre vetkőzött (ezért nem kért felárat), majd a rasztafari világnézetről értekezett hosszan a fiammal... Szóval a helyzet reménytelen, de nem súlyos! :)