Itt ülök a gépem előtt és teljesen meg vagyok hatódva, és nem jutok szóhoz.

A meghatódás nem áll túlságosan távol tőlem, én a Hófehérke rajzfilm-változatán is bármikor elbőgöm magam - de az, hogy nem jutok szóhoz, nem szokott előfordulni velem.

Aki ismer személyesen, tudja pontosan, hogy például telefonálni és fecserészni nem szeretek. Én a kezemmel fecsegek. Vagy mondok ilyen-olyan dolgokat.

És akkor beragasztják a számat, lefogják a kezemet.

Tudom én, hogy nem dráma, ha az embert kibasszák egy közösségi oldalról, mert csak.

De amikor még csak nem is alanyi jogon teszik, pedig sokat dolgoztam érte, legalább harminc éve - hanem egyetlen megosztásért, ami a kitűnő hvg.hu-n jelent meg... Na, azt kikérem magamnak.

Nem, nem azért mert naponta tépem magam, szerkesztek, publikálok, véleményezek, sírok-rívok, viccelődöm - nem.

Egy megosztásért.

Minden látszat ellenére nem vagyok teljesen hülyéből, pontosan tudom, mi a szokásos módszer, nem fogom itt leírni, dolgozzanak meg a kezdő gecik a tudásért. Meglepően felkészült vagyok - szőke nő létemre - számítástechnikából és IT-ből.

A lényege csupán annyi, hogy rá lehet szállni egy emberre és átmenetileg - vagy tartósan - igen kellemetlen helyzetbe lehet hozni.

Sokkal nagyobb baj, hogy azt hiszitek, veletek ilyesmi nem történhet meg. 

Hogy képesítsem: volt egy ismerősöm, még az átkosban, mellesleg egyetemi docens, amúgy tök értelmes. Sokat dumáltunk, jó fej volt. Egyszer szóba került a lehallgatás, mint olyan - történetesen olyan családban nőttem fel, ahol az "ez nem telefontéma" kifejezés gyakorlati tapasztalaton alapult. Nos, ő képes volt azt mondani a szájával, hogy szerinte ez rendben van, mert úgyse mond semmi olyasmit, ami ellenkezne bármilyen törvényes és elfogadható dologgal. Ismétlem, ez a nyolcvanas évek elején volt. És komolyan gondolta. Hogy rendben van, ha az ember postája kibontva érkezik, ha a telefonját lehallgatják, ha a rendőr indoklás nélkül igazoltatja, vagy ha csak bizonyos időközönként kap útlevelet.

Szerintem meg nem volt rendben.

És most sincs.

Tudom, hogy mondtam már: tényleg a kétmillió házmester országában élünk. De én szeretem ezt az országot, és azt szeretném, ha normálisan lehetne benne élni.

Én nem cseszegetem a jobboldali beállítottságú ismerőseimet, ők sem teszik velem, tiszteletben tartjuk egymást, legfeljebb jót kurvaanyázunk egy Heineken felett.

Neki joga van úgy gondolkodni a világról, ahogy csak akar - és nekem is.

Persze egy kis megkötés: senki nem bánthatja a másikat. Sem jogaiban, sem tisztességében, sem sehogy. 

Nem tragédia, ha az embert kipenderítik időnként a Facebookról, csak kellemetlen. A kellemetlenség eléréséhez semmi más nem kell, csak rosszindulat és kitartás. 

Sajnálom, belőlem ez a kettő biztosan hiányzik.

Mindenesetre szívet melengető érzés, tényleg, milyen szép nekrológokat olvastam magamról. Sejtettem titkon, hogy nem utáltok annyira, de mégis jól esett. Nem mondom, nehéz volt kitaposnom belőletek, de csak sikerült. 

De mit kezdtek velem ezek után, amikor feltámadok és visszatérek?! :)

https://www.youtube.com/watch?v=5a0juQ0aeGI