Péntek van, hajnali kilenc. De ezennel befejezettnek is nyilvánítom ezt a napot, nincs túl sok értelme tovább csinálni.
Az ember kitámolyog hatkor az ágyából, elviszi a gyereket időben iskolába, közben szarrá ázik, továbbá üvölt a fülébe a szlovák heavy metál. Tökéletesen elmeháborodott szülőkkel ütközik az út közben, akik pont olyan kómában próbálják egyik lábukat a másik elé tenni, mint ő.
Aztán hazaér, kirázza a füléből a vizet, bekapcsolja a gépet, a net boldogan közli vele, hogy óvatosan, mert a környéken eshet - nem baj, gondolja az ember, nem lehet mindenki normális, majd megtörli a haját, mert csöpög a víz belőle.
Ránéz a közösségi oldalakra, rájön, hogy na ezt is minek, kilőttek egy csomó fontos kontaktot, és a fene se fog nekiállni ilyenkor azon agyalni, hogy például a Harap utca három alatt nevű felhasználó most épp melyik harcostársat rejti.
Rágyújtana az ember, van még három szál, ebből kettőt a másik végén sikerül.
Megcsörren a telefon, rég nem látott barátnője kérdezi, hogy 11-re tud-e menni takarítani, mert ők csak akkor érnek haza, de ez is hamar tisztázódik, hogy a takarítónőnek is ez a neve, szóval csak mellényomás.
Ismét csörög a telefon, a bérlője szól, hogy kikapcsolták a villanyt, viszont nem tudja visszakapcsoltatni, mert az eggyel régebbi bérlő nevén van az óra, aki viszont lelépett külföldre, mindegy, megoldjuk, ettünk már többet is reggelire, mármint problémát.
Aztán leesik az autóról az ablaktörlő, vinnyogó kiscicát talál a kertben - mármint nem az ablaktörlő, hanem az ember -, és felrobban a kávéfőző.
Úgy érzem, nem alaptalanul érzi ilyenkor úgy az ember, hogy ezt a napot itt kell befejezni. és még mindig csak hajnali 9 van.