Özv. V.B-né egy napon arra ébredt a Dél-Pesti - rossz nyelvek szerint: Dél-Tepsi - kórházban, hogy meghalt.

Érezte, hogy nem érez már semmit. Ez nagy megkönnyebbülés volt neki, mert egyrészt rohadtul fájt már a rákja, amelyik elharapózott benne, másrészt elég ergyán lett belekötve az infúzió, az is sajgott.

No, de ennek vége. Kiropogtatta tagjait, és hónapok óta először nyugodtan szétnézett a kórteremben. Körülötte csöndben haldoklottak az emberek. 

A reggeli vizit előtt, úgy fél hat felé jött a takarító személyzet, rugdosta a fém szemeteseket, csapkodta az ajtókat, de özv. V.B-nét végre először nem tudták a zajok felbosszantani.

Később jött Marika is, a középkorú, fáradt, táskás szemű, lestrapált és alulfizetett ápolónő, mindenkinek a szájába beledugta a hőmérőt, majd ugyanazzal a körrel ki is vette, leolvasás nélkül visszavágta az eszközöket a közösbe, az ajtóból még visszaordított, hogy mindjárt jön a kisvizit, mindenki tegye rendesen a köpenyét és a papucsát, mert a főorvos úr ma kiemelten rosszkedvű.

És jött a kisvizit, mindenkitől megkérdezték, na, mi a helyzet, majd a választ meg sem várva továbbment a slepp.

Meghozta a váltás a reggelit is, de özv.  V.B-né pont úgy nem nyúlt hozzá a némiképp feketepenészes szelet parízerhez és a száraz kenyérhez, mint más napokon, a túlcukrozott teát sem itta meg, így amikor a nővérke szó nélkül elvitte, csak megkönnyebbülést érzett.

A nagyvizitnél sem volt semmi gond, bár az egyik orvostanhallgató megemlítette, hogy mintha nyolcaskának kissé püffednének a lábai. A főorvos úr leintette, hogy ebben a korban ez természetes.

A délutáni látogatás is rendben lezajlott, özv. V.B-néhez nem jött senki, így nyugodtan figyelhette, miről beszélnek a szomszéd ágyakon. Semmiről, a szokásos.

Az ebédre rá se nézett, a délután kettőkor kitett, úgynevezett vacsorára (egy mackósajt és egy szelet szalvéta) szintúgy.

Este, lámpaoltás után órákig hallgatta, ahogy a szomszéd ágyon a Gizike - zöldséges volt valamikor, de csúnya köszvénye lett, aztán meg is fázott - kileheli a lelkét. A vészcsengő nem működött, meg hiába is működött volna, az a két ápoló, aki az egész kórházat ellátta, épp másik épületben tartózkodott.

Ez így ment napokig.

Özv. V.B-né az ötödik napon úgy gondolta, most már ideje tisztességesen meghalni. Összeszedte magát és valóban kissé már püffedésnek indult végtagjait, lemászott az ágyról és a mosdó felé vette az irányt. Egy nő holtában is nézzen ki normálisan, gondolta. Vitt magával fésűt, szappant, törölközőt, vécépapírt, bár gondolta, hogy ez utóbbira már nemigen lesz szüksége.

Kissé elfáradt már a folyosó végén - világítás sem volt -, amikor benyitott a zuhanyzóba, gondolta, leül kicsit. Már bánta, hogy nem hívta magával Gizikét, olyan jól elbeszélgettek volna itt lét és nemlét határán.

Itt találtak rá napokkal később.

(http://www.atv.hu/belfold/20161128-ot-napig-volt-egy-hulla-a-del-pesti-korhaz-mosdojaban)