Tudtuk eddig is, hogy Budapest csupán lábjegyzet lehet bármiféle, magára valamit is adó kultúrtörténeti mappában – sajnos. Pedig szeretjük.
Más is így van vele.
Na most a Vörös Hadsereg másodjára is elfoglalta (csak a nagyobbakat számolom), ezúttal is nagy sikert aratva.
Nem leszek tapintatos, nem azért kapom a flekkdíjat.
Van ennek a Vörös Hadseregnek egy kórusa, a párom esküszik, hogy valaha Alekszandrovnak hívták őket, biztos, ő élt pár évet a Szovjetunióban, ahonnan később átköltözött Oroszországba, nyilván tudja, miről beszél.
Gyorsan fussuk le a kötelezőket, ha már kaptam jegyet, aztán elmesélem, milyen volt.
„Red Army Choir
Az Orosz Hadsereg Hivatalos Akadémiai Ének- és Tánckara
2015. szeptember 19. Papp László Budapest Sportaréna
Az együttes az egykori szovjet, a mai orosz Vörös Hadsereg hivatásos művészegyüttese, amelyet férfikórus, zenekar és táncegyüttes alkot. A több száz énekes, táncos és zenész tagot számláló együttesnek az Alexandrov mellett a világon egyedülálló joga használni a “Vörös Hadsereg Kórusa” nevet. Repertoárjuk rendkívül széles skálán mozog, megtalálhatók benne orosz tradicionális népdaloktól kezdve templomi kórusokon át népszerű operaslágerekig.
Csodálatos hangzású férfikórus, remek szólóénekesek, kiváló zenészek és fantasztikusan virtuóz táncosok előadásában olyan általunk is jól ismert slágerek hangzanak fel, mint a Volgai hajósok dala, Kalinka, Moszkvai éjszakák, Katyusa, a Partizán dal, de az orosz hangzás a nyugati zenei kultúrából átemelt daraboknak is jó tesz.
A rendkívül nagy tudású, klasszikus és akrobatikus technikával bíró táncosok előadásban orosz néptáncokat, katona- és tengerésztáncokat, a világhírű kozáktáncokat csodálhatja meg a közönség. A néző már a puszta látványtól is elszédül, a közismerten hatalmas ugrások, szédítő forgások, guggolós részletek szinte fittyet hánynak a fizikának, az emberi anatómiának és fiziológiának.
Az együttest 1939-ben alapították az akkori Vörös Hadseregen belül, hogy emeljék a morált a kifáradt, kimerült seregben. Jelenlegi director és karmester Viktor Eliseev 1985 óta irányítja az együttes szakmai munkáját. Azóta a társulat bejárta mindegyik kontinenst, több, mint 7000 koncertet adott 20 millió embernek. 1980-ban ők nyitották meg a moszkvai olimpiát, majd 2014-ben a Szocsi téli olimpiai játékokat, koncertet adtak a Vatikánban II. János Pál Pápának, és együtt zenéltek számos nagy sztárral köztük Celine Dion-nal is.
A 75 éves fennállás alatt a nagy túlélő együttes életében természetesen nyomot hagyott a kommunizmus, a peresztrojka, a vad orosz kapitalizmus, a nehéz 90-es évek, a Putyin-korszak, de művészetük magas színvonala változatlan.”
(http://www.budapestarena.hu/program/red-army-choir)
Valószínűleg nagyságrendekkel jobban jártunk volna, ha maradunk könnyes szemmel az ismertető mellett otthon és csak hallgatjuk a jútyúbon a tényleg jó felvételeket, mint például ezt, ez a kedvencem, tulajdonképpen ezért mentünk el, hátha láthatom élőben is a pasit, és akkor adhatna a bugyimra egy autogramot, de persze nem jött, mondjuk, itt már gyanút foghattam volna…
https://www.youtube.com/watch?v=dI9KBLb_8ro
Hát, maradjunk annyiban, hogy ha Zalabasznádra, a volt áfész üzemi konyhájába szervezett volna a helyi nyugdíjasok egyesülete valami kis dalos-táncos ismerekedőestet a nosztalgia jegyében, mindenjótmónika meg lámaszemelámaszeme jeligére, na, az valószínűleg színvonal lett volna, még ha olyan is, amilyen.
De nekem a Papp László Arénában legyenek kedvesek odatenni magukat a színpadtechnikusok, ha vannak ott a környéken ilyenek. Ennyi pénzért meg pláne, amennyibe a jegy került. Szóval ne az a két fejgép, meg a megmagyarázhatatlanul, a színpad mellől a ronda plafonra pásztázó két csóva, csókolom.
És ha már színpadberendezés: az rendben van, hogy élő a zenekar, különböző méretű balalajkákkal, szarul is nézne ki egy orosz népzenét játszó banda ilyesmi nélkül, de miért ülnek nekem a színpadon elöl, kivilágítva, miért mögöttük van a kórus, kivilágítatlanul, és legfőképpen miért van a hátuk mögött egy szakadt, gagyi tüll, amire a hetvenes évekre emlékeztető fényeffektetket, miszerint vagy kék vagy piros, lőnek rá, hát tessék visszaküldeni a berendezőket még tanulni az iskolába, kikérem magamnak.
De hát tök mindegy, nem az Alekszandrov jött, hanem a Red Army Choir, ami egyébként ugyanaz, de ez a haknibrigád-verzió, a rossz értelemben vett fajtából, ennek megfelelő reperoárral.
Az nagy poén, hogy komoly, egyenruhás férfiak fegyelmezetten dalolnak, én történetesen szeretem is, ha pedig meg is bolondítják valamivel, az totál élvezet, egy anti-apáca-show, van benne fantázia, nem véletlenül járják be a világot.
Mondjuk, azon nem lepődnék meg, ha mindenhová csak egyszer hívnák őket, azt is csak tévedésből.
A repertoár összeválogatásának vezérgondolata az lehetett, hogy egy átvodkázott éjszaka a karmester megkérdezhette a srácokat, hogy te Szerjózsa, mi is a kedvenc nótád? És teneked, Igor Tyimofejevics? Na, akkor ezeket most írjátok fel egy papírra, Budapestre jó lesz, tök mindegy, utána eszünk uborkát.
Csak így magyarázható, hogy az egyébként igen kiváló orosz népzenei kínálatba hogyan keveredhettek megmagyarázhatatlan és védhetetlen dalbetétek, itt egy operett, ott egy opera, aztán egy kis Nagila Hava, aztán, hogy zokogjon a nép, Kalinka, csodálom is, hogy a Zúg a Volga kimaradt vagy a Cseburaska, az jó poén lett volna – na, most a Hegedűs a háztetőnből a Ha én gazdag lennék hamisan, rossz franciasággal, na az azért egy kicsit sok volt.
Valaha azt tanultam, hogy az oroszok az egy kultúrnemzet, mindenki tud például franciául, legalábbis a 18-19. századi regényekben. Azóta esetleg angolul is megtanulhattak volna. De nem olyan gáz, ha nem – de akkor legalább ne daloljanak idegen nyelven, mert elsírja magát az egyszeri néző/hallgató.
Két-három szám lement tök kínosan, utána menetrendszerűen és dramaturgiailag értelmezhetetlenül érkeztek a táncosok, akikkel kapcsolatban azt az egy pozitivumot tudnám kiemelni, hogy jó sok ruhájuk volt, mert folyton átöltöztek, ám koreográfusra már nem futotta, ők úgy maguktól tudták azt a pár alaplépést, ami orosz néptánc címen még Zimbabwében is mindenkinek eszébe jut, na ezt lenyomták minden alkalommal, ugyanúgy, lányok körben libbennek, fiúk ugrándoznak jó sportosan és a végén mindenki azt kiabálja rohadt hangosan, hogy hej! Vastaps, meghajol, kitipeg.
Hogy a hangosítás is alapjaiban van elbaltázva, ez nem derült ki, amíg a snájdig katonalegények úgy százan bömböltek a nagy magyar éjszakába bele, de amikor a színpadra perdült Vásári André, a magyar csodagyerek, a férfiszoprán, na, ott azért kiderültek a turisságok, például hogy ott a keverőpultnál általában azért szoktak hozzáértők ülni, hogy ne legyen überciki és ultragáz a hanghatás.
Hát… Izé… Mit is mondjunk tapintatosan. Az elsőre nagyon szokatlan, ha egy pasinak ilyen hangja van, én történetesen a brummogó basszusra indulok be, de nem vagyunk egyformák – Vásári André viszont egyszerűen értékelhetetlen volt szegénykém. Nyilván a hangosítás miatt, khmmm… Mert női hangnak szar, férfihangnak vicc, a kettő között még ott lehetne az angyalok kórusa, de nem volt. Én nem tudom, ki és mennyit feccölt bele anyagilag, hogy a csávó égesse a színpadon magát, de nem lehetett nagyon olcsó (csak halkan merjük remélni, hogy nem adtak neki pénzt ezért).
Tudom én, hogy ha a Magyar Állami Népi Együttes ellátogat például Ausztrália egy elhagyatott falujába koncertet adni, ott összeszalad az ottani szórványmagyarság, és mindegy lesz nekik, mit dalolnak a piroscsizmás, kackiás bajszú leányok, legények, a közönség sírva tombol majd, mert ízes hazai szót hall és rég nem hallott, ősi futamokat például a Marica grófnőből – de azért itt Magyarországon talán nem vert olyannyira gyökeret a nagyszerű ötvenes éveket idéző dallamvilág, hogy megbocsátható legyen a szintetizátor és elektronikus dob hanghatása, meg az übergagyi, ronggyá koptatott és már eleve is közhelyes dallamvilág.
A Vörös Hadsereg nálam kiütéses győzelmet aratott, de majd kenegetem valamivel, hátha elmúlik. Párom persze nem mulasztotta el megjegyezni jó hangosan a végén, kitóduláskor (aztán szaladtunk), hogy nézzem meg az órám, megvan-e még – ennek ellenére sose bocsátom meg a Red Army Choirnak a verbunkost ott a végén, álló színpadképpel, rosszul megvilágítva, vacakul hangosítva, torz magyarral. Ennyi tisztelet szorult a koncertbe a magyarok iránt – bár mostanában nem vagyok már annyira biztos benne, hogy többet érdemelnénk.
