Van egy pitiáner szemponton, nem is fogom sokáig ragozni, kicsit én is szégyellem.
Én, Török Monika, 2015. szeptember 15-étől kezdve úgy megyek külföldre, hogy körülnézek százszor is.
Azt fogom nézni, ki hogyan néz rám. Látják-e rajtam. Észrevehető-e az öltözködésemen, a viselkedésemen, az akcentusomon.
Amikor átugrom Bécsbe, leszaladok a tengerpartra, csodákat nézek itt-ott, vagy csak sörözök a haverokkal északabbra vagy délebbre - hogyan néznek mostantól rám.
Nekem igenis számít.
Ötven évem van abban, hogy vállalható legyen az arcom. Huszonöt évem van abban, hogy ne ugorjon görcsbe a gyomrom, ha meglátom az országhatárt. Sok évem van abban is, hogy...
És most akkor így ötven évesen majd el kell kezdenem megtanulni magyarázkodni, hogy értem én, amit mondasz, de én nem olyan vagyok?!
Én nem fröcsögtem, nem átkozódtam, nem szítottam, nem rúgtam, nem gáncsoltam, sőt?!
Hogy aki nálam jobban, hogy egész kurva életemben, hogy a gyerekeim is, hogy fejből többet, hogy... ?!
Nem fogom megtenni.
Nem aggódom, ha ennek az őrületnek vége lesz, az ostoba massza egycsapásra, vezényszóra megfordul majd és a mellét kezdi döngetni majd.
Ünnepélyesen kijelentem, hogy amiképp most is, a jövőben is erősen elhatárolódom azoktól a magyaroktól.
Egy napon se emlegessenek velük.
Ha én mondom a verset, ha éneklem a himnuszt, azt kéretik másképp hallani ezután is.
Én nem akarok úgy élni, hogy ha külföldre megyek, ott úgy nézzenek rám, hogy ott a magyar, tudod, aki felrúgja a kisgyerekes apukát, aki belelövetne a tömegbe, aki...
És egészen biztos, hogy énnekem kéne majd magyarázkodnom - mert ezek soha nem fognak.
De ez itt az én hazám is!
Rettenetes érzés szégyellni.