Rendes, kötelességtudó háziasszony karácsony meg húsvét előtt takarít. A még rendesebbek nyilván gyakrabban – illetve igény és szükség szerint -, de ez így alakult ki a népi kultúrában, kész, ez van, nyilván baromira nem tudtak mit csinálni faluhelyen, amikor későn kelt a nap, cserébe korán is nyugodott, a kettő között meg rohadt hideg volt és csak Móra Ferenc tanulta írni az S betűt a jégvirágok közé, pedig abban a szóban nincs is benne. A többiek matyót hímeztek és tartották be két kézzel, erősen a szokásokat.
Hát, én is hatalmas hibát követtem el. Jóvátehetetlent. Elkezdtem könyvespolcokat pakolni...
Mondjuk, még mindig jobb, mint a múltkor, amikor segítséget hívtam. Akkor a jóasszony - takaros, jóravaló, kissé szószátyár, dolgos vidéki asszonyság - csalhatatlan ösztönnel szórta (volna) ki az értéktelen kacatokat, egy 1920-as kiadású háztartásvezetési ismeretek könyvet, egy 1848-as fotót, poros, sárga mezüzéket, apró fajátékokat a századelőről, egyéb csetreszeket, mert csak a port fogják, hogy aztán a helyükbe vidáman mosolygó porcelán figurákat helyezzen, amelyeket nagyanyám hagyatékából, a szekrény mélyén gondosan elásott kettős falú dobozból szedett ki diadalittasan - nem véletlenül tartottam ott, ahol -, egyedül Gyalog Rozi, Nagy Imre legendás titkárnője egyik utolsó hímzését méltatta figyelemre, mondván, egész ügyesen bánok a tűvel, ki se nézte volna belőlem, olyan kis sápatag vagyok a szemüvegem mögött, meg folyton a monitor előtt ülök és játszom valami hülyeséget, ahelyett, hogy értelmeset csinálnék...
Hát most finoman és decensen fogalmazva is kínosan ráfaragtam: egyedül porolgattam a francia-héber nyelvű imakönyveket, egyesével lapozgattam át egyéb antikvár kis vacakságokat, szinte tematikusan rendezgettem a lakás összes helyiségében lévő összes könyvespolcon - tudták, hogy a legjobb hőszigetelés a könyvbuziság? -, elméláztam a gyerekkori könyveken, elméláztam a felnőttkoriakon, aztán már mindenen elméláztam, annyira elfáradtam - hiába, nem bírom a szántást és valószínűleg egy rétest sem tudok tisztességesen kinyújtani, igaz, soha nem is próbáltam.
Ezt az évet (2013, ha jól emlékszem), egészen biztosan nem fogom jó darabig elfelejteni, mert valami megváltozott, de visszavonhatatlanul. Valahogy olyan erőteljesen, mint régen, sok-sok évvel ezelőtt, amikor minden bejelentés és előzetes figyelmeztetés nélkül egyszer s mindenkorra visszavonhatatlanul rosszkedvem lett.
Bár tökéletesen magánügy és még tökéletesebben nem is olyan érdekes, de sok-sok kínos év után most meg már nincs. Mármint a rosszkedvem. Kerestem az ágy alatt, mindenhol, de hű társam, az átokrossz hangulat sehol nem volt. Valaki ellopta (minek az neki?!) Bakker, 38 évnyi megszokásomat vitték el!
Ebben nyilván nem elhanyagolható része van egy kozmikusan kék szempárnak és egy fülig érő mosolynak, ezekkel a fején csörtetett be hozzám az illető és megkérdezte, megismerem-e. Miután a legnagyobb lelki nyugalommal mondhattam igazat, mondtam is: nem.
Így történt, tekintetes bíróság.
Ő a hibás, elrabolta hű társamat, a hányásszínű, mocsokótvar, mázsányi súlyú depressziót.
Évek óta szellemekkel élek együtt – na jó, azért a gyerekeim zajongása elől behúzódnak a sarokba -, anyám, apám, nagyszüleim minden tárgya itt kötött ki rajtaütésszerűen nálam, amikor szinte egyik pillanatról a másikra minden felnőtt rokonomat elveszítettem.
Aki már próbálta, tudja, milyen egyáltalán arrébb tenni egy fotóalbumot, benne ismerősen ismeretlen arcokkal, hetyke bajszokkal, karcsúsított derekú delnőkkel, zongorákkal, hülye lódenkabátokkal, nevetős, copfos kislányokkal, szigorúra pödört bajszú, hetyke katonákkal.
Milyen érzés kinyitni egy gondosan beselyempapírozott dobozt, ötven éve nyúltak utoljára hozzá, és kivenni belőle egy kesztyűt, egy nyakkendőtűt, egy pipaszurkálót, valami érdemérmet, rég nem létező személyek születési és halotti anyakönyvi kivonatait, krajcárra stimmelő elszámolásokat, bizonyítványokat és behívókat, továbbá értesítéseket a halálok tényéről és körülményeiről. Nem beszélve a sírhely használatának lejárati dátumáról.
Ehhez képest néhány fotó a fiatal és boldog nagyszüleimről vagy szüleimről az esküvőjükön kifejezett felüdülés, olyankor nem rángatózik a gyomor, csak úgy csendeskén zokog bele az ember a nagymama selyemhuzatába, amelyet még anyám vasalt ki. Ezt természetesen abba a fotelba kucorodva kell megtenni, amelyik anyámé volt, ahol a nagyanyám üldögélt élete utolsó éveiben, és amelyben összekucorodva szenderedtek el időnként egyre gyarapodó számú gyerekeim, megfelelő életkorukban, megfelelő nagy zabálás után.
Nem is tudom, hány évvel a dolog után voltam egyáltalán képes kinyitni az egyik bőröndöt. Tudja az én tudatalattim, hova nem enged. Hát, mit ne mondjak, nem perdültem táncra, ahogy megláttam a zacskóban a zacskót, benne két rétegnyi, gondosan lesimogatott selyepapír között apám utolsó öltönyét, amelyet anyám negyven éven át így őrzött meg, míg rám nem szakadt a plafon és minden, hogy kezdjek vele valamit, például vigyázzak tovább én a dolgokra, mert fontosak, és már tényleg nincs más felnőtt közel s távol.
Na de nem is ezt akartam elmesélni, hanem hogy most valahogy minden megváltozott.
Idén kifejezetten dudorászva vettem az akadályt. Na jó, nem popzenét dudorásztam, maradjunk annyiban, de dudorásztam.
Idén kifejezetten jókedvűen pakoltam arrébb kettővel mindent.
Ablakpucolás, kilincsfényezés, hülye díszek még hülyébb helyre rakása, dizájnolás – és nem jött le a mosolykezdemény a fejemről.
A macskák persze szaloncukrot lopnak, vetnek a kutyának is, a papagáj ordít, a teknősök nem, utóbbiban lehet kis része annak is, hogy kaptak enni végre (valahogy mindig kimaradnak a szórásból).
És hazajön látogatóba a legnagyobb kölyök is a párjával, és az a bizonyos kozmikus kék szempár is itt fog vigyorogni nekem, miközben élénken csípős megjegyzéseket tesz majd a kajára, amelyben nagyjából a szívem, lelkem és persze a hihetetlen rutinom rotyog.
Na most ez így megy, ez a készülődés egy tisztességesen lecsúszott, neológ zsidó családnál karácsony előtt.
Mi ezt már csak így csináljuk.