A hívószó: nőnap.

(Kíméljenek meg attól, hogy ez komenista ünnep, mert nem az, de nem fogok nekiállni egyesével mindenkinek elmagyarázni.)

Hát, akkor nézzük a leltárt.

Hogy megszülettem egyáltalán – köszönöm az anyámnak.

Hogy olyan elbaszott ripacs vagyok, mint amilyen, és titokban sokfelvonásos drámákat írok – köszönöm a fenomenális nagyanyámnak a Dob utcából.

Hogy úgy tudok ordítani vészhelyzetben, olyan választékos trágársággal, ahogy, és hogy olyan az alkatom, amilyen (nincs vele bajom) – köszönöm az újpesti, ibolyaszemű nagyanyámnak (örökölhettem volna az ibolyaszemét is, na, már mindegy).

Hogy írni-olvasni-számolni nem csak hogy megtanultam, de megtanítani is megtanultam – köszönöm Margó néninek a Fóti úti suliból.

Hogy olyan hülye kamasz lehettem, amennyire csak jólesett – köszönöm a Papp Zsuzsának, aki osztályfőnök volt középsuliban.

Hogy megtanultam a háttérből figyelni és terelgetni a szeretteimet – köszönöm az ebesi nagynéninek.

Hogy megtanultam egyáltalán főzni, és megtanultam még jobban csöndben lenni – köszönöm az anyósomnak.

Hogy van hol laknom, hogy megértettem, milyen lehet mindent elveszíteni – köszönöm az exem nagymamájának.

Hogy megtanultam egyszer s mindenkorra nemet mondani – köszönöm az idétlen barátnőmnek. És azt is, hogy megtanultam nem teljesen összetörni. Vagy ha mégis, akkor elfogadni a segítséget.

Hogy megtanultam a legnagyobb kavarodásban igazán jól röhögni saját magamon – köszönöm Ida néninek, aki csak egyszer volt szerelmes, de aztán nem úgy alakult, így kénytelen volt az egész világon lakni és szenzációs arc volt kilencvensok évig.

Hogy megtanultam a legbaromabb, legnaivabb, legbölcsebb dolgaimat merni megmondani, lehetőleg nagyon teátrálisan, roppant sok tartással, entrée, tetszenek tudni, adjunk már a hatásra – köszönöm a zseniális Sándor Erzsinek.

Hogy egyáltalán lehetett könyvem, mert volt, aki elhitte, hogy megéri, és akitől megtanultam a teljes önfeladással ápolni valakit – köszönöm Mach Tímeának.

Hogy megtanultam azt, hogy ne bosszantson, amikor valaki elviselhetetlenül sokat beszél, mert örülök minden másodpercnek, amit még vele tölthetek, és különben is hallom az elmúlt közel száz évet – köszönöm a jelenlegi anyósomnak.

Hogy megtanultam, nem kell vacakolni, hanem simán le lehet ordítani bárkinek a fejét, ha igazam van – köszönöm a szomszédasszonynak, Tusikának, aki elképesztő nő.

És még hosszan sorolhatnám.

Lehet, az én hibám, de minden, amit megtanultam eddig, mind nőhöz köthető.

Az az elefántoknál például úgy van, hogy a kiselefántot körbeveszik az elefánt-nagynénik és úgy védik, együtt. Az egyik tülköl, a másik fújtat, a harmadik arrébb terelget, a negyedik kicsit veszekszik, az ötödik megvígasztal, a hatodik elkeserít, és újra elölről az egészet.

Szóval, csajok, én nagyon köszönök mindent – igyekszem a nem kevés leánygyermekemnek továbbadni ezeket.

Kösz mindent.