Mondjuk, beborult devizahiteles vagy, elvették a családodtól a fedelet. Jó, tudjuk, ne kezdjünk bele, mindenki szabadon vette fel a hitelt, kurvanyóccév még heccelte is őket, jól el is adósodtak. Az úgy kezdődött, mondjuk, hogy elveszítetted a munkahelyedet – ha nem te, akkor a házastársad. Tudom, hogy ez egészen ritka eset, nem is érint nagyon sok millió embert ma Magyarországon.
Egy darabig még mondtátok a gyerekeknek, hogy nem is olyan egészségtelen a cukrozott zsíroskenyér (később az üres, száraz), nem is feltétlenül fontos elmenni osztálykirándulásra meg nyaralni. Egy darabig még el is hitték a pulyák, teljesen korrektül leszoktak a tejről, az almáról, később szinte mindenről.
Amikor kikapcsolták a fűtést, még eljátszottátok a Hét krajcárt, kacagtatok hozzá, milyen muris tábortüzet rakni vagy a villanyrezsónál melegedni, ihaj-csuhaj, sose halunk meg.
Csak aztán később a villanyt is kikapcsolták. És bár kétségkívül rendkívül hangulatos dolog gyertyafénynél fogyókúrázni – javasolja is mindegyik nagyon színvonalas női lap a romantikára -, amikor már víz sem volt, kissé morcos lettél.
Te is kerestél munkát, a párod is. Ismerjük az esélyeket, nem lett. Kölcsönt már senki nem adott, még Ani néni sem, pedig neki akár még nyugdíja is van. A boltos is tönkrement, nem adott hozomra se kenyeret.
Mosakodni már csak a kútról lehetett. A gyertya is fogyóban. Éjszaka nem tudtál aludni, a teljes kilátástalanság miatt forgolódtál, míg rád nem szólt valamelyik családtagod, akikkel akkor már egy ágyba bújtatok, meg ne fagyjatok télvíz idején, hogy csitt.
Aztán jöttek a kilakoltatók. Összeszedted, ami még maradt, ami nem ment még először a zaciba, aztán az ócskapiacra. Bekéretőztél valahová, menhelyre, távoli rokonhoz és pontosan tudtad, hogy már se lakhelyed, se munkád, se bármiféle kilátásod.
Van a nyomornak az a foka, ahonnan nem lehet kimászni segítség nélkül.
Még mindig tartottad magad, mert szeretett nemzetvezetőnk megígérte neked – ezt persze már csak a szomszéd ablakán belesve láttad a tévéből, a királyiból -, hogy senkit nem hagynak az út szélén.
Kalapodat levéve még egy utolsó szívességet kértél a szomszédtól: egy ív papírt és egy kölcsön golyóstollat, megírtad a kérvényt.
Merthogy lenne ez az ócsai lakópark a hozzád hasonló helyzetbe jutottaknak.
Visszabújtál a dunyha alá, akkor már nappal is, mert ott legalább nem fagytatok meg.
Vártál.
Vártál.
Vártál.
És akkor, mint a Messiás, bekopogott hozzád egy ember, azt mondta, ő a Máltai Szeretetszolgálattól jött ellenőrizni a lakáskörülményeidet.
Nézzen körbe, mondtad neki, leülni ide az ágy szélére tud, ott alszanak a pulyák is, de itt még van egy kis hely.
Megkínálnám teával, mondtad szemlesütve, de se tea, se víz.
Süteményt két éve láttál utoljára, kenyérre se futja.
Az ember, aki bekopogtatott a Máltai Szeretetszolgálattól, megkérdezte, hogy ettetek-e rendesen. Nem, vallottad be.
Az ember összehúzta a szemöldökét és valamit jegyzetelt.
És mosakodni milyen gyakran szoktatok, kérdezte akkor már szúrósra vált tekintettel. Hogyne, válaszoltad boldogan, néha hozok vizet a kútról, azt fával felmelegítjük, és akkor a lavór víz elég a pulyáknak meg nektek.
Hmmmm, mondta erre az ember, aki bekopogtatott, nem túl higiénikus. Majd ismét jegyzetelt.
A gyerekeknek jut-e édességre, tejre, almára – így szólt a következő kérdés.
Nem, vallottad be szemlesütve. Honnan is jutna.
Szóval nem dolgoznak, állapította meg az ember.
Nem, vallottad be, és akkor már nagyon szorította valami a mellkasodat.
Pedig aki akar, az talál munkát, mondta az ember, csak nem kell úgy fent hordani az orrunkat. Takarítani nem szégyen, tette hozzá, magam is jártam takarítani, hogy eltartsam magam.
Takarítás sincs a környéken, mondtad, hát nézzen körül, mindenki szegény a környéken.
Akkor másik faluba, városba kell menni és ott keresni! Dörrent rád az ember.
De hát ennünk sincs mit, nem hogy utazni, vallottad be.
Hogyan érzi magát ebben a helyzetben? Nem érzi, hogy súlyosan leépül – kérdezte az ember.
Hiába integetett a párod, bevallottad, hogy nem, egyáltalán nem érzed magad jól ebben a helyzetben, méltatlannak találod, kilátástalannak, reménytelennek – olyannyira, hogy néha felkelni sincs kedved, mert minek.
Ennél a pontnál az ember, aki bekopogtatott, becsukta a jegyzetfüzetét.
Sajnálom, mondta, önök nem jogosultak arra, hogy a szeretett nemzetvezőnk által megálmodott ócsai lakóparkban valamiféle hajlékot leljenek.
Oda olyan embereket, családokat várunk, akiknek van jövőképük, akik képesek beilleszkedni, nem hagyják el magukat, és főleg nem depressziósak.
Amikor elment, még sokáig néztétek az ajtót.
És tudtátok, hogy innen már végleg nincs kiút.
„Depressziós, összeesett ember nem kell ebbe a közösségbe” – foglalta össze az Indexnek Morva Emília, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat regionális vezetője, hogy milyen családokat nem várnak az ócsai lakóparkba.
Nem elegendő ugyanis a kiválasztáshoz, hogy valaki devizahitelesként elveszítette az ingatlanát, és megfelel néhány további objektív feltételnek.
Egy, a szeretetszolgálat tagjaiból álló csoport járja majd végig a jelentkezőket, hogy megvizsgálja, hogy az adott család „megfelelő jövőképpel” rendelkezik-e, és beállítottságuk „közösségépítőnek” tekinthető-e.
Ahogy a program többi részéért, úgy a lelki alkalmasság ellenőrzéséért, és a környezettanulmányok elkészítéséért is a Máltai szeretetszolgálat a felelős. Az ő szociális munkatársaik keresik majd fel a családokat.
A szervezet nemcsak a környezettanulmányokat készíti, és a döntés-előkészítést végzi, de a nyertesek kiválasztásában is központi szerepet kapott. A végső döntést egy öttagú bizottság végzi, amelybe két főt delegál a szeretetszolgálat, kettőt Ócsa város önkormányzata, egyet pedig a nemzeti eszközkezelő.
Kozma Imre atya azt is hangsúlyozta, hogy szervezetük a beköltözés után is a helyszínen marad, hogy „szerepet vállaljon a közösségépítés folyamatában.”