Levelet kaptam...
"Egy a mai napon megesett történetet szeretnék megosztani önökkel. Valójában nem történt semmi különös, mégis keserű szám íze azóta.
Egy örökbefogadott barna bőrű, dél-amerikai származású kislányt nevelek, aki hat éves most. A lányom okos, értelmes, gyönyörű kisgyerek, nincsenek más vágyai, csak olyanok, mint fehér bőrű kortársainak manapság.
Ma elvittem a lakótelepen, ahol élünk, a kerületi gyereknapra. Látszólag nem is volt semmi gond. Nagy ugrálóvárak, színes játszósátrak, ahogy annak egy gyereknapon lennie kell.
Közelebb érve görcsbe rándult a gyomrom. A rendezvényen hangos magyarkodó zene dübögött, minden tele volt zöld Jobbik felirattal, fekete ruhás morc pasasok vigyáztak a rendre. Bár a telepen nagyon sok kreol bőrű kisgyerek él, az ingyenes kerületi rendezvényen csak néhány fehér gyerek lézengett.
Tűnődtem, hogy elrángatom a lányomat, de annyira akarta azt az ugrálóvárat. Aztán elkapott a düh. Ez itt a kerületi gyereknap, miért ne lenne joga ott lenni?
Bementünk, gyermekem elindult az áhított vár felé. Abban mindössze két-három fehér bőrű gyerek ugrált. Ahogy lányom odalépett, a morc fekete pólós őr elé tette a lábát.
- Tele van! - mordult a gyerekemre.
Odaléptem, felvettem a gyilkos tekintetemet, és kihívóan a pasi szemébe néztem. Az elvette a lábát, és valami olyat mormogott, hogy "Nahát, nem vette észre, hogy van még bent hely."
A lányom ugrált, majd kézműveskedni szeretett volna, hát a játszó sátrakhoz indultunk. Ő leült játszani, én mellette álltam. Vártunk egy darabig, de nem fordult oda hozzá senki, hát összeszedtem a bátorságomat, és elvettem egy ecsetet, kellékeket, aztán elmagyaráztam neki én, hogyan kell elkészíteni a játékot.
Több fekete egyenruhás elindult felénk, de ahogy arcomra néztek, visszafordultak.
Lányom egy ideje festegetett, mikor mondtam neki, hogy elmegyek innivalóért a másik sátorhoz, maradjon nyugodtan. Félúton jártam, mikor nyugtalanul visszafordultam, rájöttem, hogy rettegek magára hagyni pár percre is. A gyerek mellett már ott állt egy szervező, valamiről faggatta, a gyerek riadt arccal felelgetett. Visszarohantam.
- Talán valami probléma van? - érdeklődtem a szervezőtől.
- Semmi, csak nem tudtam, ki ő? Kihez tartozik?
Nem értettem, más gyerekek is egyedül játszottak ott, igaz mind fehér bőrű volt.
Kivártuk a sorunkat, lánykám arcát kifestették, aztán, mivel az én torkomban már nyelvgyökig ért a trutyi, mondtam neki, hogy menjünk haza. Nem bírtam a légkört.
A rendezvényen alig volt gyerek a lakótelep létszámához képest, és kizárólag fehér bőrűek. Egyetlen szép arcú, kreolbőrű anyuka sétált a kisfiával rajtunk kívül a sátrak között az arcán hasonló rémülettel, mint amit én éreztem.
Nem történt semmi, nem ért atrocitás, nem szóltak hozzánk durván, nem bántottak. Mégis tisztán éreztük a légkörben a fenyegetést.
Nem értem, miért őrzik fekete ruhás, (néhány esetben katonasapkás) emberek a gyerekrendezvényt?
És nem értem azt sem, hol voltak a lakótelepen lakó gyerekek? Talán mikor eléjük is kitette a lábát az őr, visszafordultak?
Ennyi történt. Pici dolog, de ha a gyerekeinket eléri a megfélemlítés, ideje megszólalnunk."
