(Teljesen meglepett, mennyien kérdezték, miért nem írok. Most csak röviden: hát azért, mert ha az ember lányának rózsaszín köd van az agya helyén és tombolnak a feromonjai - úgyannyira, hogy egy rendkívül szerelmesemest az exének küld el véletlenül, amitől az illető valószínűleg még mindig fetreng a röhögéstől, vissza is írta, hogy még emlékszik, amikor vele voltam ilyen tréfás kedvű -, akkor viszonylag macerás az élet valóban súlyos és komoly kérdéseire koncentrálni.
Nem mintha bánnám, sőt. Csak a blogomat sajnálom, mert egyszerűen ízléstelennek találnám hosszan ecsetelni - nem mintha nem tenném meg, nyugi, ahogy Jolsvai András mesterem és barátom fogalmazott volt egy szocio-riportnak indult cikkem olvastán, amikor negyvenedszer kanyarodtam el Jeszenyin és a szépirodalom irányában, hogy majd csak ráfordul a kedves szerző egyszer, legyünk megértők és türelmesek -, milyen hatalmasakat lehet röhögni így a tizenévek végefelé is, amikor az ember egyszerűen elveszít egy parkoló autót Bécs közepén, aztán keresi, közben kénytelen befalni egy tál süteményt, vagy hosszan, csukott szemmel, kissé horkolva milyen jó gondolkodni a vörös pandák kihalási rátájáról az állatkert közepén üldögélve, vagy milyen jó nézni, amikor az ember gyerekét a medencében úgy tanítják a mellúszás helyes kivitelezésére, hogy egy gigantikus jegesmedve üldözi, hogy aztán átmenjenek nagy- illetve kisbálnába (köpködés, fröcskölés).
És régóta ismeretlen, ám annál jobb érzés, amikor hajnalok hajnalán rádörmög az emberre valaki, hogy maradunk-e még egy napot vagy hajlandó vagyok-e végre felkelni, hogy aztán lehúzzon reggelire olyan gigantikus mennyiséget, amennyi nagyjából egy év alatt sem fogy el nálunk.
És régen elfeledett, de annál jobb érzés látni valakinek a szeme sarkában a huncut mosolyt.
Most őszintén: érdekel-e az valakit egyáltalán, hogy tombolnak így nyugdíj felé a hormonok?! Én sem szívesen olvasnám.
Úgyhogy időt kérek!)
