Március 15-én elrepült a nagylányom messzire. Ő úgy tudja, hogy három hónapra – én félek attól, hogy végleg.

Elmegy, mert beesett az életébe a nagy szerelem, plusz ott, ahová megy, sokkal jobb kilátásai vannak a boldogulásra (na, mondjuk, Etiópiát leszámítva ez a Föld nagy részéről ma már bátran elmondható), mert tanulhat, munkája van, lakhatása van, tervei vannak.

Pakolgatta a kis gönceit, jobbról balra tette, majd vissza, néha felhívott, hogy most kétségbe van esve (mindig akkor hív) – de én már nem tudtam neki mit mondani.

Azóta már ott van, jól van, természetesen, én meg eszem a kefét.

Azóta csüngök a CNN-en.

Azóta picit más.

Már régóta megvan az elméletem, mikor hogyan érzi az ember biztonságban a kölkét. Amíg a pocakjában van, addig ott. Amikor kikerül onnan, akkor két méteres távolságon belül. Ahogy óvodás lesz, akár száz-kétszáz méternyire is megnő a távolság – de hirtelen kiürül az ember keze. Mert nincs már babakocsi, amit tologathatna (amibe kapaszkodhatna), nincs már rá annyira szükség… amikor iskolás lesz, amikor először menne át aludni a barátnőihez, ahogy először bulizik csak úgy… Amikor először lesz szerelmes, amikor először szakít, amikor érettségizik, szalagot avat, ballag, felvételizik, vizsgaidőszakokban őrjöng… Nő a biztonságosnak hitt távolság. Másik város, másik ország, másik földrész.

És akkor ott találtam magam ismét kiürült kézzel. Ismét felriadok az éjszaka közepén, semmi okom rá, de rámtör a pánik, nem kapok levegőt, hirtelen csak felrettenek, attól félek, hogy valami baj van vele, valójában csak velem van, attól félek aztán, hogy nem fogok tudni levegőt venni, mármint konkrétan, hogy leáll a tüdőm, hiszen érzem, hogy ez van, és akkor mi lesz a másik hárommal, milyen vacak volna nekik, ha szederjes, fulladt hullát találnának reggel a szobámban – ezért inkább felkelek, kolbászolok a lakásban, teszek-veszek, közben már azon parázok, hogy ha én így elcseszem az éjszakát, hogyan fogok tudni felkelni hatkor… De persze már fél ötkor ismét felriadok, mellkasi szorítás, ismét felrettenés, izzadás, sírógörcs…

Olyankor átbóklászom a többiekhez, csak csendeskén, fel ne riadjanak ők is, csak legalább halljam a lélegzésüket. Mielőtt még ők is elmennek. Pedig muszáj lesz.