Ilyenkor boldog új évet szokás kívánni. Tehát kívánom is.

Egyébként is rendkívüli módon elegem van az előzőből, mármint évből, sok jót nem hozott, igaz, én sem segítettem neki túl sokat. Na de annyira keveset sem, hogy így rámpirítson! És valójában ebben az évben még rosszat sem csináltam, nem estem a hét főbűn egyikébe sem (egyrészt anyagi, másrészt erkölcsi okokból), nem nagyon ártottam senkinek sem, a legyeket és szúnyogokat kivéve, viszonylag konfliktusmentesen próbáltam emberi kapcsolataimat kezelni, sőt, jó néhány emberrel a múltamból felvettem újra a kapcsolatot, elvileg mindkét fél megelégedésére, legalábbis nem mondtak mást, mert udvariasak.

Oszt most mégis itt állok és baromira várom a kis jótevő tündérkéket, akik majd azt mondják, hogy no jó, ígértek már ezt-azt, de a 2011. biztosan jó év lesz!

Pár éve azt játsszuk az egyik barátnőmmel, hogy megígérjük egymásnak: a következő biztosan a mi évünk lesz. Azóta ő gyakorlatilag hajléktalan, kilátástalan, megkeseredett, jövőtlen csajjá vált – oké, dolgozott ő azon derekasan, de mégis szar végigasszisztálni. Úgyhogy mostantól legalább egymásnak kifejezetten rossz új évet kívánunk – hátha működik a duplagondol.

Viszont szívemcsücske Trixi barátnőm megszabadult a roggyant kecójától, és azóta fűtött, rendezett körülmények között él, nagy-nagy kilátásokkal a melójában is. Neki tehát bejött. Ez jó, ráadásul megérdemli.

Nyáron a két nagylányom – egyeske és ketteske – meghódították a világot. Egyeske már el is ígérte a kezét külhonban – dobtam is egy hátast rendesen -, azóta menetrendszerűen hol ő megy távoli tájakra, hol a választottja repül ide. Ketteskét meglepte a kedvese egy külföldi úttal szülinapjára – és csak akkor tudtam meg, hová és miként mennek, amikor kísértem le nagy hátizsákkal a HÉV-megállóba. Ugyanis Hollandiáig mentek csupán busszal, onnan bestoppolták fél Európát. És azért nem merték a kis hülyék elmondani előtte nekem, mert nyilván azonnali hatállyal megboldogultam volna a rémülettől – ezek ismernek engem valahonnan?! És a kis felhőjáró, rasztás gyönyörűségem (ketteske), meg az ő nagy szerelme, a filozófia-esztétika szakos egyetemista (ugye, milyen élerevaló páros opció?!) csont nélkül leszereltek mindenkit az úton, úgyhogy baj nélkül és boldogan hazaértek. Ez tehát megint a jó.

Viszont gyönyörűséges, két lábon járó időzített bomba kisfiam idén is robbant, úgyhogy ismét iskolát kellett váltanunk – ez nem jó. De úgy tűnik, ez most valameddig jó lesz neki.

Hihetetlenül okos barátnőm, aki előadásaival és kutatásaival lenyűgözte gyakorlatilag az egész világot Portugáliától Japánig, lassan megkaphatná a megfelelő lócsont-díjat is itthon, de persze nem – tehát ő meg folyamatosan szenved, mert kilátástalannak tartja az életét, mint nő. Viszont a kisebbik lánya férjhez ment, ez megint csak jó. Grafikus barátnőm végre kikászálódott a szintén reménytelen szürkeségből és másik városba költözött, a friss unokájához közel – ez is jó. Viszont messze van, ez meg nem.  Energiabomba másik barátnőm végre megszabadult, még ha ideiglenesen is, full vidéki, önkéntes száműzetéséből, ahová magát vitte, amikor azt gondolta, a vidék romantikája satöbbi, de persze nehéz egy négyszáz lelkes faluban akár csak egy beszélgetőpartnert is találnia, tehát legalább a téli fagyok elől, amelyet egyedül kellett volna abszolválnia hólapáttal és az anyanyelv fölényes ismeretéről számot adó káromkodásokkal, hazament a nagyvárosba a kutyájával – ez is jó. Egy másik viszont, aki a legalább tizenöt éve húzódó mélydepresszióját csak úgy tudta leküzdeni, hogy a kutyáját istápolta – Amerikából települt vissza a nagy szerelem reményében, na, sejthetős a végeredmény, most itt áll munka és társ nélkül – elveszítette egyetlen társát, a kutyáját. Ez nagyon nem jó.

És hát persze a többiek is. Hol jó, hol rossz történt velük.

Mostanában sokat álmodom, legutóbb például – és már hanyadszor! – visszaálmodtam magam az ősbiztonságba, amikor apám és anyám még együtt voltak, de álmomban az ősbiztonságot már az is jelentette, hogy megvannak a gyerekeim, úgyhogy elég szűköcskén voltunk a panelban, ötven négyzetméteren. Viszont az ex még álmaimban sem játszik már semmilyen szerepet, hacsak nem negatívat, az meg jó. Viszont felébredni megint nem jó (no, nem is nagyon igyekszem), hogy itt találjam magam szemben a vacakoló fűtésrendszerrel, kitört ablakokkal, elromlott bojlerrel, letört csappal, félkész és soha be nem fejeződő házzal, súlyos adósságokkal. Viszont felébredni jó, mert akkor mindig újraindul az üzem, feljönnek az ikonok és a négyek bandája úgysem engedne eltespedni, belesüppedni a nagy szent szarba. Ráadásul Rumli kutya képen nyalja az embert, Porcika, a gigantikus macska ledönti a lábáról és brutálisan megsimogattatja magát, míg Cunami, a kismacska tombol a lakásban, míg el nem fárad és le nem fekszik valami párnacsücsköt szopni.

Nagyon várom az új évet a tündérekkel együtt – nagyon untam már a régi keserveimet.

És mivel bátran és felelőtlenül lehetek nagyvonalú: mindenkinek sokkal jobb új évet kívánok, mint amilyen amúgy biztosan lesz.

Csak egy csepp boldogságot, azt hozhatna az év.