Nem ez volt életem legszarabb karácsonya. (Pár évvel ezelőtt tanult barátnőmmel, nem mellesleg kiváló szépíróval egy forgalmi dugóban, valahol a Thököly út és a Hungária körút sarkán elhatároztuk, hogy készítünk egy könyvet „Életem legszarabb karácsonya” címmel. Meggyőződésünk volt (ma is az), hogy nagy keletje volna a piacon: rémisztő, milyen nyálas-habos-fülzsíros giccseket lehet kapni az ünnep előtt. No, ez nem olyan volna! Itt aztán mindenki elmondhatná (akit megkérdezünk egyáltalán), milyen volt, amikor például a szülei már elváltak, neki pedig egy nap kellett abszolválnia apát, anyát, anyai nagyszülőt, apai nagyszülőt – és ez még csak az alapeset, mert vannak helyek, ahol még több rokont tartanak az ólban. Vagy amikor már nem nyitja az ajtót az emberre senki. Amikor a fenyőfával apuka szétveri a családot a menetrendszerinti karácsonyi készülődés keretében. Satöbbi. Nos, a könyv eddig még nem készült el, de már most jelzem a kiadók és ügynökök felé, hogy jó készültségi fokú és bármikor lábon megvehető! Copyrightos! Illusztrátorunk is van, akinek kissé tele a – stílszerűen – hócipője az úgynevezett szentújságoknál végzett, megalázó, ráadásul megalázóan keveset fizető munkájával. Van tördelőnk, olvasószerkesztőnk, korrektorunk. Egy nincs. Úgyhogy kueldj peenzt! Sokat!)
Az idei karácsonyunk kifejezetten a kellemesek közé tartozott. Reggel arra ébredtünk, hogy elromlott a fűtésrendszer (gáz, mármint szó szerint). Szerencsére a lázas munka jól temperálta a kecót. Úgy érzem, átlag feletti kreativitásról tettem tanúbizonyságot, amikor kitaláltam, hogyan lehet viszonylag kevés anyázással végezni (végezni…) a takarítással: mindenki a MÁSIK szobáját nyalta fényesre. Így ugyan mindenki anyázott, de az eloszlás mégiscsak más volt. No jó, zökkenők mindenütt vannak: mivel a három számítógép közül már csak egy működik, rajta a Szent Internetkapcsolattal, azt az egyet bevágtuk a közösbe, a nappali közepére, így az, aki bizonyíthatóan épp végzett valamivel, jogot szerzett arra, hogy az életbevágóan fontos levelezését, szkájpolását lebonyolítsa (én is téged, drágám, hahó, hogy vagytok, mikor bulizunk – satöbbi), hiszen a négyből háromnak igen komoly szívügyei vannak, nekem meg van szívem. Igen ám, de az egyes sorszámú nagylány választottja egy közelinek nem nevezhető országban él, így nyilvánvalóan több mondanivalójuk van egymás számára (a kishölgy amúgy sem nevezhető kifejezetten szűkszavúnak, hogy finoman fogalmazzak), így elég szépen haladtunk, mi, többiek a nyelvtanulással, mert órákig hallgathattuk az angol nyelvű, hangos csacsogást.
További konfliktust okozott még a „milyen zenét tegyek be a takarításhoz, hogy senki ne kapjon agyfaszt?!” kérdéskör is, hiszen természetesen nem egyformákat szeretünk. Az egyeske, aki nem lát a szerelem gőzétől, viháncos, édi és cuki karácsonyi dalokkal szórakoztatott, a felhőjáró, elvarázsolt ketteske ízlése kicsit (sokkal) közelebb áll az enyémhez, de természetesen nem volt tartható, hogy egész nap Balaton meg Trabant szóljon. A négyeskének, aki nyolc éves, ezúttal durva elnyomásban volt része – előző este ráadásul megállapodott a négyek bandája: legyen az a szabály, hogy csak a nagyobb verheti a kicsit, és itt ezt értsük életkor szerint, mert testmagasságilag más a görbe –, ugyanis arról szó sem lehetett, hogy valami énkicsipónim vagy hullapelyhes szóljon, ő tehát elvonult és durcásan énekelgetett magának német dalokat. Kizárásos alapon maradt tehát a hármaska zenei ízlése – ő az egyszem pici fiam, egy kétlábon járó időzített bomba, érzelem- és indulatköteg a maga százkilencven centijével, tizenhét évével és pálmaszerűen rasztás hajával -, tehát végül megismerkedhettünk a karibi térség karácsony-kultuszával zeneileg. Érdekes volt…
Az, hogy az ember soha nem találja az előző évben gondosan elcsomagolt díszeket, alapopció, anélkül nem ünnep az ünnep, hogy nem találja az eldugott ajándékokat, meg nem tétel, mert ilyenkor kerülnek elő a tavaly jól eldugottak – ám az, hogy felhőjáró ketteském, aki szintén raszta, csak gyönyörű, egzotikus leányzóban előadva, fejében szépirodalommal és művészetekkel (véletlenül sem órával, menetrendekkel vagy bármivel, aminek köze lehet a mi kétkezi, földhözragadtan pór létünkhöz) előadja 24-én késő délután, hogy akkor most ő elmenne vásárolni, mert még nem sikerült senkinek semmit, na az az egyébként igen toleráns családunkban is kivitte a biztosítékot.
Attól viszont senkinek a szeme sem rebbent, hogy egy csap egyszerűen a kiválasztott kezében maradt. Halleluja. Legfeljebb máshol mosunk kezet.
Azért mindenkinek legfeljebb ennyi konfliktust kívánok – aki meg nyugalomra és tespedésre vágyik, bélyeget gyűjtsön, ne gyereket. De nem is fog ilyen jól szórakozni!
Aztán beesett szívem csücske barátnőm, akinek a gyerekei ilyenkor a szokásos elváltszülős köröket futják általában, kéz a kézben megszereltük a fűtésrendszert (egy nő pontosan tudja, hogy merőben fölösleges különféle drága szerszámokat elővenni, hiszen bármi megszerelhető egy hajcsat, egy kalapács és egy jól irányzott rúgás segítségével), szórtunk némi csillagot, jól meghatódtunk egymás ajándékaitól, majd amikor már mindenki gyakorlatilag éhenhalt – mert napközben elfelejtettem megetetni az aprónépet -, jöhetett a csámcsogás. Utána versenyfutás a tévé előtti legjobb helyekért, idióta filmek nézése, decens böfögés.
Az éj leple alatt aztán Rumli kutya úgy ítélte meg a helyzetet, hogy nem kapott elég bejglit, így kirámolta a konyhát, majd leszedte a szaloncukrokat az előzőleg gondosan feldöntött karácsonyfáról, letépett pár égősort, a jelekből ítélve megpróbált hozzáférni az internethez – de jöttek a hős kamaszok és szinte mindent rendbehoztak! Szinte. Így reggel (reggel… khmmm…), tehát amikor felébredtem, úgy találtam a lakást, mint bármikor máskor! Otthonos rendetlenségben!
És ami pár évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tűnt: egy megváltás volt, mikor a négyek bandája dalolva távozott, hogy az elvált szülők gyermekeinek rögös, ám annál fárasztóbb és unalmasabb útjára lépjen! Indulás előtt egyik-másik még odasúgta, nem adnék-e igazolást arról, hogy ő tulajdonképpen halálos beteg, mint a suliba szoktam, amikor rohadtul nem akarnak menni, de hajthatatlannak bizonyultam, ugyanis vissza akartam feküdni.
Ez mindig jól szokott sikerülni. Talán ezen a téren vagyok a legsikeresebb és leghatékonyabb.
