Szívszerelmem, miszerint a csodapasi nem különösebben aszkétikus alkat, inkább illik rá finoman szólva a rohadt nagy darab kifejezés.
De küzd!!!
Elszántan. Nagyon elszántan.
Bármikor, amikor megkérdezem tőle, mit ettél ma, mondja őszinte, kék szemekkel, hogy semmit. Nagyon szép szeme van egyébként.
Valahányszor megérkezik, első útja a hűtőszekrényhez vezet, fejjel beleáll és már ott titkon megeszik valamit, a többit előveszi, jajveszékelve, hogy aznap még nem evett semmit és hát a cukra miatt, lássam már be...
Ez a semmi, amit megeszik hirtelen legálisan úgy általában minden, ami a hűtő tartalma - plusz 3-4 kiló alma, némi barack, meg ami még van.
És nagyon őszintén mondja, hogy ez csak saláta és gyümölcs.
Jó, hát talán volt ma már egy kis reggeli, de az semmi.
Mondjuk egy teljes bárány - véletlenül rendelt egyet, már el is felejtette, hát most mit csináljon vele...
Nehogy már ránk rohadjon.
Mint háború utáni nemzedék, nagyon aggódva figyel a kajára.
Ha elkészül, meg kell enni.
Mert kaját ott nem hagyunk.
Kenyeret soha.
Már ha én vinném.
Amúgy félkilónként, egészben.
Rizst aztán végképp nem, mert hízlal.
Jó, hát a rizseshúsba, ahol benne tartózkodik egy teljes bárány, négy disznó és egy komplett marhacsorda, persze kell, de csak ha ő rakja bele. Azt a két kilót.
És kaját ott nem hagyunk.
Ha mégis megmarad valami - mert rajta kívül ember nem tud annyit enni, pedig elég sokan vagyunk, körülbelül hatan a felét esszük, amit ő egyedül, aki, ugyebár, fogyókúrázik -, akkor azt fagyasszuk le.
Fél óra múlva felháborodottan közli, hogy egyszerűen nem vagyunk méltók a főztjéhez, majd ő elviszi az anyukájának (mert nyilván éhezik szerencsétlen asszony...)
És elviszi.
Valahogy az autójában mindig félig kievett ételhordókat találok és evőeszközöket... Továbbá csokipapírokat és cukorcsomagolásokat. De az sosem ő volt, valaki biztosan használta az autóját.
De a fogyókúra hosszabb utakon még durvább.
Az oké, hogy ilyen kis hülyeségeket, mint kulcs meg törölköző viszünk, na de a kajás csomag!!! Nagyjából a csomagtartó felét kiteszi.
És óránként meg kell állni, mert valakinek mindig pisilnie kell.
Míg mindenki más illedelmesen pisil, ő beleáll fejjel a csomagtartóba és boldogan elrág egy fél disznót.
De utána legalább csöndben van kicsit (kajakóma), hosszú az út.
Egy óra múlva aztán újra ugyanaz.
Amikor megérkezünk, hirtelen megéhezik, mert ma még nem evett semmit és elfáradt a hosszú úton (mindig én vezetek, mert oda is akarunk érni).
A szendvics - az nem kaja, ő nem eszik gyakorlatilag semmit - körülbelül fél kiló kenyér, közte egy főtt strucctojás egészben, nyolc paradicsom, hogy legalább gusztustalanul szét is folyjon, meg hát némi fehérje is kell a férfinépnek, tehát valami egészen elképesztően gusztustalan zsíros valami, de az legalább sok.
De ő nem eszik.
Éjféltájt korogni kezd a gyomra, de ő nem eszik, mert legyen az embernek tartása.
Egy kis saláta, talán. De akkor tegyünk rá reszelt sajtot. Meg ebből a kis kolbászból talán. Na, lehet több is. Kenyér nélkül már hogy lehetne megenni.
Hajnali kettőkor nekiáll palacsintát sütni. Az oké, ember nincs, aki ne szeretné.
Bár ha két ujjnyi vastag, akkor mégsem biztos...
Hajnali négykor még püföli a számítógépét és hallom, hogy heerseg az alma a foga alatt.
Két kilónál alább nem adjuk.
De fogyókúrázunk.
Kurva mérlegek, hogy nem képesek ezt megérteni...
(Ha megkérdezem, na, mi volt ma, őszinte kék szemekkel tudja mondani, hogy rántottcsirke uborkasalátával - pont, mint az óvodások...)
