Mondjuk, elindulok, mert muszáj - volt már ilyen a történelemben, félek, lesz is még. Összepakolunk, végiggondoljuk, megtervezzük. Nekivágunk. Nem könnyű, de nem mondjuk menet közben, csak szó nélkül segítjük egymás feje alá a pulóvert, ha elalszik a másik. A legkisebb nyilván többet kap enni, mi, nagyok, kibírjuk.
Hogy ne unatkozzunk - és főleg ne őrüljünk bele -, beszélgetünk. Lehet, hogy Kantról, lehet, hogy népmesékről, lehet, hogy az ornitológiáról, vagy ami az eszünkbe jut.
Én, mondjuk, biztosan azon parázok, hogy nem veszítettem-e el az összes pénzt, papírt és telefonszámot, a fiam biztosan azon parázik, elfogy-e a víz, a lányaim meg azon, hogy lehet-e normálisan pisilni, van-e térerő és milyen lesz a kecó, ahova megérkezünk.
Előveszem az otthonról hozott befőttet, de nem adom oda az egészet, mert be kell osztani. Eddig soha nem  kellett, de most itt nem olyan helyen vagyunk.
Félúton járunk. Oké, nem túl kényelmes a kamion, tiszta szerencse, hogy ki lehet szállni kicsit, kinyújtani a lábunkat.
Esetleg felidézzük, hogy a nagypapának mennyivel rosszabb volt, amikor...
Most itt egy pár tíz kilométert gyalog kell menni, ott már le van vajazva, hogy jön értünk az autó, megyünk tovább.
Megyünk.
Sötét van. Ismeretlen növények. Az utat a gps-szel talán tudjuk követni. Sietünk. A kicsi nyűgös, lehet, le kéne pihenni.
Akkor elénk ugrik egy Irénke néni és veszett, vakítottpatkány-hangon elkezd sikítozni.
Mondom a gyereknek, hogy ne ijedjen meg, bennszülött, mindjárt elmegy.
Közben megvirrad. Megmosakodunk. Oké, otthon volt folyóvíz vagy nem, itt csak folyó van, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy nagyon válogassunk.
Akinek a legilyenesebb a ruhája, bemegy a városba kávéért, mert az eddigi eltelt életünkben el nem tudtuk képzelni anélkül a napindítást. Nem túl civilizált ország ez, ahol vagyunk, de talán ha elég tagoltan mondjuk, megértik, hogy tejet is kérünk bele és cukrot.
Nem biztos, de most épp nem vagyunk abban a helyzetben, hogy erről hosszasan vitatkozhatnánk.
Nagyon kínos, de néha bizony félre kell vonulnunk könnyíteni magunkon - emberek vagyunk.
Egy nagy kék plakát alatt van egy kis csalitos, ott elvégezzük a szükségünket - közben elgondolkodunk, milyen érdekes ország lehet ez, gyakorlatilag nem jelzik a térképen, a nyelvét senki nem ismeri, de nagyon büszkén mond valamit.
Kár, hogy nem értjük, megyünk tovább.
Ha szerencsénk van, nem akadunk fenn egy kerítésen.
Amikor tanítottunk a helyi egyetemen, szóba hozta az egyik hallgató, hogy vannak ilyen országok, szögesdróttal, kutyákkal, határvadászokkal - kedvesen rámosolyogtunk, mert még fiatal, nem tudja, mit beszél. Ilyesmi biztos csak túlzás.
Megyünk tovább. A kicsi közben nagyon álmos, őt vinni kell. Betakarni kabáttal, bármivel, ami van - más itt az éghajlat.
Ha szerencsénk lesz, ezek a civilizálatlan bennszülöttek nem lőnek minket szitává.
Már csak pár kilométer, ott állítólag tisztességes emberek élnek.