Csak három nap volt, nem több, sőt, igazából kicsit kevesebb is, de maradjunk a népmesei háromnál.
Három nap volt, mint utólag látom, hogy leszálltak a lidércek a mellkasomról, hogy levegőt vehettem és nem foglalkoztam kényszerűségből mindenféle dologgal.
Még hazafelé sem gondoltam bele, hogy mi van itthon.
Jókedvű turistaként jöttem-mentem a schengeni határokon belül, szépséges dolgokat láttam (csúnyákat is, persze, de nem nagyon csúnyákat), ahol kedvem szottyant, ott szálltam meg, ahol kedvem volt meginni egy sört, ott ittam meg, azzal fizethettem, ami épp volt nálam, azon a nyelven beszélhettem, ami épp eszembe jutott, és ha keverve jutott eszembe, együtt nevettünk ezen nagyot bárkivel. És ha kértem, kézzel-lábbal, de elmagyarázták nekem, merre kell befordulnom az izéhez, ha meg akarom nézni. És jókat tudtam beszélgetni bárkivel, nem volt ott a szemében a nyüszítő szorongás.
A határátkelők elhagyatva, fékezés nélkül lehetett jönni-menni, már nincs a görcs, ami a határt megpillantva szinte minden 25 év fölöttire rátör. És ha eligazítást kérek a Wawelben, merre forduljak, megmondja a sötét bőrű is, ékes lengyelül, ahogy a szemlátomást keleti is csehül, merre van olcsóbb knédli és sör a Vencel tértől kicsit arrébb, és egyáltalán: nem gond, hogy más a színem, más a nyelvem, más az útlevelem.
Csakhogy haza kellett jönnöm.
És most először az ötven évem alatt először kifejezetten összeszorult a gyomrom és nehéz lett a légzés, a lidércek megsokasodva támadtak vissza, mert egy olyan országba jöttem vissza, amelyik szögesdrótot húz fel maga köré, amelyik diktatúrát épít dalolva és amelyik... Amelyik ezt a nyüszítő szorongást váltja ki lassan minden állampolgárából.
De nem sorolom.
Egyszerűen sokkoló volt az élmény.
Most mondhatja azt bárki, hogy na jó, pár nap tapasztalat azért smafu, de igazság szerint azért nem pár napról van szó, csak ezt a legutóbbi hármat hozom fel, mert most először érzem azt, hogy nem örülök. Nem örülök, hogy haza kell jönnöm, még ha imádom is az országot, imádom a nyelvét, imádom a kultúráját, imádom a növényeit, az állatait és az emberek többségét is - nem.
Életemben először elszakadtam ettől az országtól, mert nem akarok ilyen helyen élni, ahol ilyesmik történhetnek.
Ötven évig kibírtam mindent, még szerettem is.
Amit szeretek benne, most már elfér egy bőröndben és mellettem az ülésen.
Köszönöm, Fidesz. Megkönnyítetted a választásomat.
Magyarország, én igazán szerettelek.
