Egy boldog párkapcsolatban óhatatlanul eljön az az idő, amikor mi, nők, készséggel levakarjuk a pasi autójáról a jeget helyette – ő viszont boldog mosollyal, s kissé büszkén, ám szemérmesen mosolyogva bejelenti, hogy feküdjünk csak vissza, vagy tévézzünk, olvassunk, ma ő főz, mert szeret.

Minket is, főzni is.

Aki már elmúlt 18 éves, annak a hálatelt mosolya közelebbről megnézve kissé kényszeredettnek fog tűnni.

Nem alaptalanul.

Csak az igen gyenge kezdők fekszenek ilyenkor tényleg vissza, a rutinosabbak vagy azonnal menekülőre fogják (háromnapos gyalogtúra az Alpokba, telefon nélkül), vagy alig hallható sóhajjal beöltöznek terepmunkára és lemondják minden programjukat a következő 24 órára.

A pasi azzal kezdi, hogy kifejezetten önelégült képet vágva birtokba veszi a konyhát. Felméri a terepet, hosszasan hümmög a hűtőszekrénybe fejelve. Előveszi a hozzávalókat. Mindet. Megkér, hogy legalább most az egyszer dobjam már ki a kertbe a macskákat, mert így nem lehet alkotni.

Arca egyre gondterheltebb. Te, hol is tartjuk a sót/lisztet/tűzhelyet? Kérdezi és kérdezi. Nem, nem szabad azt válaszolni, hogy nyilván nem a szemetesben, vagy hogy az orrod előtt, vagy tetszett volna az elmúlt években akár egyszer is bemenni a konyhába, rögtön nem volna rejtély a dolog.

Rutinos csaj ilyenkor szó nélkül (szó nélkül!!!) a keze alá készíti.

Csapkodás, puffanások, edénycsörömpölés.

Lehetőleg szó nélkül söpörjünk össze, feltűnésmentesen, így talán kevesebbszer halljuk, hogy majd a végén, meg nem akkora ügy ez, ahol dolgoznak az ácsok, ott repül a forgács, satöbbi.

Halk káromkodások.

Ezért legyen a kéznél mindig gyorstapasz.

- Te, öblítsd már el gyorsan ezt, úgyis ráérsz, fél másodperc – közli -, nekem tele a kezem.

Elöblítjük.

- Tedd a helyére, mert útban van – folytatja -, és ha mindig mindent a helyére tennél, nem lenne ilyen kupi.

Tegyük le a kést, még hosszú a nap.

• Figyelj, ha már úgyis ráérsz – folytatja -, ugroj le a boltba, mert már megint nincs itthon nyugat-afrikai fekete rettenet, de a darált fajta, mert a másik nem jó.

Elugrunk. Meghozzuk (a nyolcadik boltból, a szomszéd településről).

• Mi tartott ilyen sokáig? Itt állok és nem találom a gyújtót. Mi az, hogy gyufa? Nincs itthon gyújtó? És nem hoztál?! Mindegy, most csak azért ne menj vissza a boltba, bár közel van, és ha mész, hozz egy 46-os barna magasszárú cipőt is, amelyik megy az öltönyömhöz.

Elugrunk. Hozunk. Útközben valamelyik mekiben bekapunk valamit.

• Jó, hogy végre itt vagy, pucold meg a hagymát, nem érek én rá mindenre. És ha már pucolsz, itt van három kiló káposzta és egy élő tyúk, azt is. Addig belenézek a netbe, mi hír a nagyvilágból.

Pucolunk. Elmosogatunk orvul, mert zavar a kávéba áztatott konyharuha.

• Csak most lett kész? Na mindegy, legalább nem neked kell vele fáradnod.

• Hol is tartjuk az edényeket?

• Hol van a fedő? Miért ott?

• Edényfogó kesztyű nincs? Tavaly karácsonyra kaptál egyet.

• Gyújtsd már meg, vacak ez a tűzhely, mindjárt nézek valami rendesen a neten...

• Nem forr még a víz? Nézd már meg.

• Ha már úgyis ott vagy, tegyél bele egy kanál sót, de tengerit. A zöldségeket megpucoltad már? Mi az, hogy nem mondtam, miért kéne mindent mondanom?

• Figyelj, lezuhanyzom, addig kevergesd, de balról jobbra, lassan. El ne rontsd nekem életem főművét, neked lesz meglepetés.

• Na, kész van már? Hát mert nem tetted bele az apróra vágott lazacot. Mi az, hogy nincs? Miért nincs? Hát mindenre nekem kell gondolnom? Hozzál már a boltból.

• Ha én ezt most felvágom, addig odaég. Valamit te is csinálhatsz, úgysincs más dolgod.

• Tényleg nem tudok sehová se lépni, mert mindenütt ott vagy? Így nem lehet dolgozni.

• Fel kéne újítani ezt a konyhát.

• Most miért mosol fel, zavar az a három liter kocsonyalé a padlón? Nem te főzöl.

• Ha már így a tenyeremen hordalak és nem kell semmit csinálnod, teríts meg. Gyertya is jöhet, ma romantikázunk.

• Nem akarod egy kicsit átvasalni azt az abroszt? Olyan snassz így.

• Most hova mész? Nem délután kell menni a gyerekért? Ja, ennyi már az idő? Elnéztem az órát. De haza tud jönni az a gyerek egyedül is, nem olyan kicsi már.

• Most tényleg melegítőben ülsz asztalhoz?

• Én hoznám, de csak két kezem van. Azt hozd. Meg azt. És azt se hagyd ott.

• Só, ketchup nincs az asztalon? Hát én terítettem?

• Áttörölhetted volna az evőeszközt, mielőtt kiteszed.

• Csak ez a szalvéta van?

• Nem teszel be valami zenét? De miért pont azt?

• Sose mondtad, hogy nem szereted a baracklekváros pacalt tökfőzelékkel. Hát így főzzön nektek az ember...

• Szerintem rámfér a pihenés, a többit meghagyom neked. A mosogatás női munka.

• Desszert nincs?

Ezért mondom én mindig, könnyebben szabadulunk, ha már hajnalban kiosonunk a konyhába és magunk elkészítünk mindent. Megjegyzést pont ugyanannyit fogunk kapni, de legalább a rablánc a lábon kissé hosszabb.

Ez nem szolgalelkűség és nem az autonóm nő arculköpése – elemi túlélési taktika.

Márpedig mindent túlélünk, csak nem mindegy, hogyan. És meddig.