Magyarok, honfitársaim!
Fájdalomtól megtört szívvel állunk itt e helyen, szemünket beárnyékolja a bánat és a keserűség.
A keserűség.
És a bánat.
A bánat, amely nem nagy nyugodni bennünket.
Magyarokat.
Minket.
(Pillanat, lapozok, elfogytak a közhelyek.)
(Megvan.)
E megrendítő órán mégis, mégis örülhet a magyar szív!
Határokon belül és határokon túl!
Határokon belül és határokon túl!
(Ja, ezt már mondtam. A francba.)
A magyar lélek más, a magyar lélek különbözik mindenki másétól.
A magyar lélek, ha szenved, akkor nagyon szenved.
Mert érez.
És soha nem ok nélkül teszi.
A magyar, ha érez, akkor nagyon érez.
Emeljük tekintetünket tehát e szoborra.
Ez a szobor itt, mutatom, nem a másik, tessenek már figyelni.
Mert a turul – ismétlem: a turul – csak egészen kicsiben különbözik a dögkeselyűtől.
A lényegében.
Ismétlem: a lényegében.
Magyarok, honfitársaim!
A magyar olyan, hogy ha szikes talajra szórja is a magját az apja, akkor is kikel és belekiáltja a világba, hogy mordizomadta!
Ismétlem: mordizomadta!
Itt áll ez a szobor, és itt állunk előtte mi, magyarok. Ismétlem: magyarok.
Mert állhatna itt szlovák, cseh, román vagy neadj'isten zsidó honfitársunk is, de koncentráljunk a lényegre.
És mit látunk?
Mit mutat a lenyugvó a nap a magyar ugaron?
Magyarok, honfitársaim.
Egy történelemáztatta, vérsújtotta nép egyetlen pillanatát mutatja nekünk.
A pillanatot, amikor, ha futólag is, ha lenge vágyként is, ha tünékeny álomként is, de átadhattuk a vérsújtotta, történelemáztatta – hogy hívják ezt az izét – országalmát annak, aki éppen elviszi, mert annyira hülye.
A pillanatot mutatja nekünk ez a kompozíció, amelynek láttán egyszerre repes és facsarodik a szívünk.
Ismétlem: a szívünk.
Magyarok, honfitársaim.
Mindannyian felelősséggel tartozun e honban egymásért.
Ki szőke, ki kékszemű, ki rezsicsökkentett.
Egy ütemre ver a szívünk.
Ismétlem: a szívünk.
Magyarok, honfitársaim.
Nem mondom végig heroikus történelmünket, amelyet csak rovásírással jegyeztek fel a buckalakók.
Nem mondom, mert nincs szükség rá, hiszen itt, a magyar földön, a magyar szőlőbányákban minden és mindenki a turulban született. Nincs szükség szavakra.
Mi ér a szó?! Több kell.
Egy nemzet keserűsége és fájdalma testesül meg e kompozícióban, egy nemzet utolsó hörrenése, egy hős nép sírba szálló lehellete.
Egy jajkiáltás Európa szívéből, Ázsia lelkéből.
Hogy hinnye, de kurva ronda lett!
