Már észrevettem gyanús jeleket magamon, de hát persze végül a gyerekek szóltak. Hogy kezdek nagyon vicces lenni. Mint a nagymamák, akiknek rigolyáik vannak. Csak én nem kötök, szobahőmérsékleten sem. Egyszer kötöttem, abban sem volt köszönet. Inkább oldok. Kékítőt.

Szóval valójában már mindenkinek feltűnt és nem most kezdődött, hogy javasasszonyi képességeim vannak, már ami a növényeket illeti.

Nem tehetek róla, én aztán tényleg a kisujjamat nem mozdítom meg a zöldségekért.

Na jó, ha nagyon kiabálnak, hogy szomjasak, akkor vetek valami vizet.

Ha sírnak, hogy kevés vagy sok a fény, persze nagy undorral arrébb taszajgálom őket.

Ez még nem jelent semmit, nem vagyok bolond vénasszony.

Most az, hogy mindnek neve van, az egy más dolog, beszédhibás vagyok, nehezemre esik némelyik latin nevét kimondani, egyszerűbb a Józsi.

Na most a Géza névre hallgató orchidea-rom egyszer úgy döntött, hogy tkp. szereti ezt a zsibvásárt, és mégsem hal meg, míg ellenben elkezdett virágozni és szart a világra, egy éven keresztül, de folyamatosan, virágzott.

A válásom környékén, amikor amúgy is kézreáll az embernek a csákány és az ásó, bár kifejezetten emberölési célból, saját kezűleg hantoltam el a gyökeres karácsonyfánkat – az első volt a szabad és felnőtt életemben. Ő jó fej, egy darabig – pár év – álldogált hülyén, hogy most akkor mi van, csókolom, ez egy patakpart, mit keresek én itt, de aztán gondolta, egye fene, végül is nőhet. És nőtt. Hogy ez a Dezső mégiscsak közel áll hozzám valamiért, onnan sejtettem meg, hogy amikor egy sokkal későbbi karácsony előtt egy drága, édes ember fűrésszel nekiesett szegénykémnek, akkor nagyon eldobtam a biciklijét a csávónak, de igen messze, meg is lepődött.

Dezső azóta kinőtt engem, épp a minap beszélgettünk vele, hogy rohan már az idő, én meg megyek össze. Hozzá képest.

Aztán itt van ez az özönnövény, a lantlevelű fikusz, aki konkrétan pont négyszer nőtte eddig ki a több mint három méteres belmagasságot, és állandóan össze-vissza kell darabolni, mert mégsem nőhet az égig – hát ő például nem olvas szakirodalmat és magasról tesz rá, kell-e neki sok víz vagy sem, szeret itt lenni.

Szívem csücske egyszer meg akart lepni, talán névnapomra, és olyankor ő nem ám egy szál izét hoz, hanem rögtön egy egész bokrot, na ő az egyes számú rhododendron, aki aludt fél évig, most meg két hét alatt harminc centit (!) növesztett magán. De lehet, hogy a társaságnak örült meg, mert hoztam neki a Manyit meg az Icust, ők is rhododendronok, csak még kicsik, de időm van, még ha kevés is.
A két leander és a magnólia még nem csinált semmit, nekik még nincs nevük – látom ám azért, hogy huncutkodnak, mert olyan harsány zöld leveleket növesztenek suttyomban, hogy ihaj, azt hiszik, nem veszem észre, pedig de.

Na most a másik műfaj meg a rózsa. Vessenek a bárhova, bármi elé, én alapvetően nem szeretem a rózsát. Mert szúr, mert tetves, meg mindenki panaszkodik, hogy milyen macerás télire becsomagolni, kétszer egy évben nyesegetni meg oltogatni, mittudomén, soha nem csináltam.

Ennek ellenére van egy bokor, legalább ötven éves, de inkább több, na, ő aztán tényleg kibírt eddig mindent, traktortól betonkeverőig, azon túl, hogy senki le se szarta. A minap kibányásztam a csalánosból meg a vadsóska öleléséből, erre azt mondta, hogy szevasz és nagyhirtelen hozott vagy húsz új bimbót. Eszem megáll, ha én ilyen termékeny lennék ötven évesen, bajban lenne a világ.

A haverja a konyhaablak előtt áll, vele se foglalkoztam soha, megszokta a szemem, van, szúr, jónapot.
Na most ő eltűnt. Néztem ki főzőcskézés közben, rózsabokor sehol.

Francba, hát nehogy már. Itt mindent lopnak?!
Na, kapára kaptam, kimentem, hát látom, a kurva folyondár épp győzelemre áll, az a bokor is lehet vagy ötven éves, de úgy megfektette a kúszónövény, hogy komolyan kutatnom kellett csórikám után a susnyásban. Ha már ott jártam, elküldtem büntibe a folyondárt, a rózsa kapott egy karót, mert mégiscsak mozgássérült, erre mit látok ma reggel? Hát a szemérmetlen vénasszony úgy virágzik, mint szende leánykorában. Eszem megáll. Tényleg, ezeknek az ember a kisujját nyújtja és az egész karját telerakják gazzal.

Az Olivér, aki oliander, annyira utálhatott ott lenni, ahonnan elhoztam, hogy még sötétedés előtt robbantott az arcomba három virágot.

Egyszerűen nem bírok velük.

Bevallom, az egyetlen növény, amit kifejezetten és nagyon szeretek, az a szép, ződ gyep.

Talán ezért lehet, hogy bárki, akivel összesodort az élet, kifejezetten rühellte, de legalábbis mindent elkövetett, hogy a fű se nőjön.

Cement, beton, sóder, munkásbakancs, elültetett szerszámok.

És én minden építkezés és felújítás után szótlanul, összeszorított foggal, újra és újra, minden akadályokon keresztül, idestova közel harminc éve, ismét csak füvesítettem. Nem érdekelt a szomszéd, aki kérdezte, hogy mé nem inkább sárgarépát, most ennek a fűnek itt mi értelme. Nem érdekelt, hogy valaki szerint ide inkább kerti medence kéne. Nem érdekelt, hogy a szívem csücske meg inkább gyümölcsfákat látna itt szívesen, ahová kiülne a tolószékével majd, kockás takaró a térdén, rigók fütyülnek, giccs és idill plusz naplemente, holtodiglan-holtomiglan.

Fű.

Mondtam mindnek erre konokul és nem bocsátkoztam vitába.

Minek is tettem volna, úgyis én csinálom, most minek rongáljam az idegrendszeremet hülye vitákkal.

Jó, hát azért egy zöldséget kiutáltam már a kertből, ez egy korai érésű cseresznyefa volt, aki május közepétől október végéig imádott engem és ennek megfelelően hajigálta rám mázsaszám a soha ki nem moshatóan piros löttyös – amúgy baromi finom – gyümölcseit, na, őhelyette lett a diófa, aki már lassan beteríti itt a Kárpát-medencét és a huszadik szomszédból is idejönnek kérincsélni a terméséből, mert bár én nem nyúlok hozzá, olyan fincsi a dió, hogy tényleg ihaj.

Szóval nem vagyok én bolond vénasszony a ködös Albionból, hogy a kerti üvegházamban legeltessem a fikuszokat, de azért mindenesetre olyat komponáltam most a kerítés elé ilyen bigyókból, majd kapnak nevet, ha mutatnak hajlandóságot, hogy csodájára fognak járni hetedhét országról is, mert a piros színű bokor tökre passzolni fog a betonyra felfutó, sárga szélű borostyánnal, nyilván van latin nevük, de nem attól nőnek, esküszöm, ki van próbálva.

Bár a postás a minap szólt, hogy szerinte kéne oda egy követ tennem, mert aki ott befordul, még árthat annak a kis vacaknak, akit szintén nemrég ástam oda be. Talán Edit. Esetleg Judit.