Tóni, édes fiam!

Akartam már szólni neked a múltkor, hogy amikor nálatok voltam pár napig, mert voltál olyan drága és az ünnepekre felvitettél magadhoz, magatokhoz, ne sínylődjek itten a faluszélen, szóval akartam már mondani, csak mindig kiment a fejemből, mert a gondok, hát azok vannak aztán jócskán, képzeld, a Pityu is megdöglött, pedig reggel még kutya baja nem volt, aztán estére már főzhettem belőle leveskét.

Na, akarom mondani, rámjött megint a szapora tinálatok az éjszaka, mert nem vagyok én szokva a Cilike főztjéhez meg ahhoz a nagy bőséghez, nekem elég itt a kis kávém kiflicsücsökkel, mondta is a Kovácsné, hogy milyen magasra vitt a sors, hogy fussa kiflicsücsökre, de ne foglalkozz te ővele, mindig irigy volt, pedig az ura, isten nyugtassa, hagyott rá szépen.

Hanem azt akartam mondani, hogy nagy nehezen feltápászkodtam, tudod, a derekam sem a régi már, közgyógyot meg nem kapok mostanában, én nem értem ezt, jött valami papír, hogy menjek felülvizsgálatra, de hogyan is juthatnék én el oda, amikor az ajtófélfáig se nagyon tudok.

Botorkálok ott nálatok a sötétben, egyik folyosó a másik után, na, mondok magamnak, hát hol a fenében – már megbocsáss, de így szaladt ki a számon – van itt egy kapcsoló, bezzeg nekem elég a petróhoz a gyújtó, mióta kikapcsolták az áramot, tisztára megtakarítom a rezsit, mert gondolok ám én a te karrieredre is, kisfiam.

Hát megtaláltam aztán a másik emeleten azt a kapcsolót, és már csak pár háztömbnyit kellett vánszorognom a rossz térdemmel, az is vágyna már kis melegre, de szerencsére már jön a tavasz, nem fázok, a Bodri is kimehet az udvarra, már nem kell melegítenie, de hát hasogat, most mit tegyünk, a kicsi kis nyugdíjamból nem fussa másra, a nagyobbikat meg elvette valaki, nem tudom, ki volt, de a fene essen bele, már bocsáss meg, csak kiszaladt a számon.

Hát gyújtom fel a villanytot a vécében, nyitom az ajtót, te, kisfiam, azt hittem, ott összerogyok zavaromban. Ti az egész Sándor Palotát tartjátok a fajansz mellett?

No, mondom, itt valami nincs rendben, szólok is ennek a Tóni gyereknek, nézessen már utána, de persze aztán elfelejtettem, mert állandóan csak jöttek a szomszédok, hogy így, meg amúgy, hogy járjak közben az érdekében, de hát hogy járhatnék én bárhová közben, amikor simán sem tudok a rossz ízületeimmel.

Te, Tóni, nem bánsz te jól azzal a drága kis Cilikével. Hát hogy engedheted, hogy azzal a kis fehér kezével ennyit takarítson már utánad meg a kutya után.

Nincs ez rendben így, kisfiam.

Úgy kell azt, hogy az embernek benő a feje lágya, és már nem vágyik a szomszéd tehenére. Megüldögél szépen a konyha sarkában, a szobát fel sem fűti. Hát minek nektek az a hatszáz. Tán bizony ennyi gyereket terveztek? Hát tinéktek nem egy valagatok van, amivel ráültök a klotyóra? Jó, kettőtöknek kettő, tudok én számolni, de az a tizennyolc vécé, az talán mégiscsak túlzás kisfiam, hát nem kell mindennap operabált vagy mi a fenét tartani, már megbocsáss, hogy kicsúszott a számon és beleszólok.

Hanem azzal a szegény Cilikével mi lesz így. Tudod te, mi munka van azzal, hogy az ember rendben tartsa a tisztaszobát? Mind a hétszázat? Emberesen lesuvickolja az ablakokat, népszabadsággal, hogy csikorogjon, aztán az ölébe veszi az ezüstöt, nem érdekel, hogy hívják, biztosan nem tőlünk vitted el, mert apád le is törte volna a derekadat, aztán meg a söprés... Nem szabad így bánni azzal a fiatalasszonnyal, te Tóni. Még belegörbed ő is a munkába, mint én.

Hanem azt azért megmondhatnád annak a sok nagyothalló embernek, akik a készülékkel a fejükön sétálgatnak egyik vécédből ki, a másikba be, hogy megtörölhetnék rendesen a lábukat, mert úgy kellett utánuk felmosnom a Kossuth teret, mert amikor bementem a spájzba, hát láttam, hogy összejárkálták azt a szép kövezetet, pedig pénzbe került az is, vigyázni kell rá.

Drága fiam, vigyázz magadra nagyon, és ne nyitogasd az ablakokat, azt a rengeteget, mert a végén megfázol abban a nagy huzatban.