A szalagavató szertartás eredete homályba vész, körülbelül két perc kőkemény kutatómunka után persze vissza lehetne vezetni bármeddig, csak az a helyzet, hogy baromira nem érdekel senkit, jelentősége is kábé ugyanannyi, tehát érdemeinek megfelelő felületet foglaljunk vele, azaz semennyit.
Ha az ember kellőképpen keveset járt iskolába, akkor eleve szóba sem jöhet nála a szalagavató, mint ünnepség, most meg már úgyis csak 16 év a tanköteles kor felső határa, tehát minek érdekelje ezt az egyre bővülő létszámú réteget.
Aki járt középiskolába, és nem bukott ki megfelelő időzítéssel, az nem kerülhette el a megpróbáltatást, de emlékezni egészen biztosan csak azok fognak, akiknek az életében egészen atombiztosan semmi megrázó nem történt más, mint hogy egyszer felöltöztek olyan ruhába, amit egyébként egyrészt nem engedhettek meg maguknak sose, másrészt kurva procc, harmadrészt kényelmetlen és alig várja az ember, hogy végre levehesse azt a röhejt. Ők kicsit hülyéskedtek és feszengtek és teljesen idióta és barom táncokkal égtek be, amelyeknek a nevére sem emlékszik senki, de jó drága és sápasztóan bornírt barom volt a tánctanár hozzá, egykéthá néni/bácsi, plusz az osztályfőnök beléjük szúrt valami kék szart, de nem tüntetésest, de a fene sem emlékszik rá, különben is azonnal elveszett az afterpartyn.
Aki őrizgeti könnyek között a szalagját, az amúgy is menthetetlenül síkhülye, de annak nyilván a saját első hajtincsei is ott vannak eltárolva az angyalkás dobozban.
A szalagavató legalább annyira dermesztően unalmas, fölösleges és lehúzós, mint a ballagás, max Idus és Manci néni szipognak rajta, de lehet, hogy ők is csak megfáztak, és ezért vizionálnak mindenféle snájdig katonatiszteket, akikkel a megyebálon meg a szalagavatón, csak az ember már rájuk sem szól, hogy nyanya, hát a saját nagyanyád is később született azoknál az időklnél, amikre te emlékezni vélsz. Esetleg összekevered valamelyik csókéskönnyes romantikus filmmel, szinkronizálva és előre nyálazva.
A szalagavató az ember lehető legkellemetlenebb kötelezője ballagás és érettségi előtt, amikor egyébként volna jobb dolga, de nem, mert valaki állatira ragaszkodik hozzá.
Minden osztályközösségben van egy, legalább egy olyan hullára sminkelt, frissen fodrászolt, múmiaszerű anyuka, aki szülői értekezleten nagy komolyan fölveti, hogy akkor dombornyomású és levendulaszagú legyen-e a meghívó, amit úgyis mindenki azonnal a szemétbe dob, mert kurvára nem érdekli, vagy milyen legyen, de speciel tud egy nyomdát, kicsit drága, de megéri, mert mégis életre szóló emlék.
Ja, a nyomdásznak, amikor elteszi a bevételt.
A szalagavatót egy emberként utálja gyerek, tanár és szülő, továbbá minden szerencsétlen, aki kap rá meghívót.
Teljesen világosan következik a fentiekből, hogy nem, és a rohadt életbe, akkor sem tud végre kihalni a francba, hogy a fene vinné el a sok tajtparaszt, suttyó, felkapaszkodott bunkóját, akinek ez az élete csúcspontja, meg esetleg meg egy jó kis vidéki lagzi, disznóöléssel és lagzilajcsival, aztán hányás a pitvar sarkában, kapával a jobb kézben.
Ha az embernek jó sok gyereke van, egy idő után persze a legtökéletesebb rezignáltsággal veszi tudomásul a természeti katasztrófákat, ideértve a szalagavatót is.
Na, majd pont attól fog ám kijönni a sodrából, mert nincs ám más problémája, miért is volna.
Egyeske nagyon komolyan vette nálunk ezt a cuccot, akkora felhajtást csinált körülötte, hogy csak néztem hülyén, hogy na ezt, na ezt honnan örökölte, mert tőlem aztán biztosan nem, hogy műkörmöt építtessen magának és királylánynak maszkírozódjon – de elnéztem neki, az ő lábát törte az üvegcipő. Meg amúgy értelmes, okos lány, gondoltam, majd elmúlik, ezt is túléljük, és ebben tökéletesen igazam lett, mert két hét múlva már nem is emlékezett az egészre, csak én, de évekig, amíg kellett köhögni a részleteket a méregdrága kis mulatság miatt.
Ketteskét más fából faragták, ő konkrétan – és nagyon helyesen – pont leszarta az egész felhajtást, csak két dolog tudta kihozni egyébként filozofikus nyugalmából, az egyik, amikor a nővére, egyeske mindenáron valami tuti kis hercegnői kompozíciót akart csinálni a rasztás hajzuhatagából – és én, amikor a nagy nehezen rátukmált hófehér, de viszonylag kulturált hófehér nagyestélyijét a döntő pillanatban kimostam. Piros zoknikkal együtt.
Mindenki becsületére legyen mondva, hogy megoldottuk a helyzetet, ő túlélte a bohózatot, és ugyanazzal a lendülettel törölte is az emlékei közül, nagyon helyesen.
Most meg itt van hármaska, az egy szem fiú, akivel viszonylag könnyű és pénztárcakímélő a dolog, mert például nem kell kozmetikushoz és fodrászhoz rohangálni vele, kapott egy valószínűleg sokáig tartó öltönyt, cipőt, nyakkendőt, oszt csá. A rasztáit feltűzte, elsimította az ingét, amit az előző testvére kárán tanulva nem adott ki a kezéből, hogy nehogy baja legyen, és délcegen távozott a szalagavatója irányában, ami pont ma lesz neki délután, de nem baj, mert utána afterparty, és hétfőre már arra sem fog emlékezni, hogy ilyen is volt.
Négyeskét kérdezgetem még aggódva, hogy mik az elképzelései mégis, mert előbb-utóbb ő is belefut a „nagy eseménybe”, de ő harcedzett sokadik gyerek, csak legyint és megnyugtat, hogy szerinte egyrészt odébb van az még, másrészt majd imprózunk valamit, ő a maga részéről inkább poénra venné. Mit szólnék például ahhoz, ha a döntő pillanatban feltenné a cirkuszi bohócos piros orrot és brékelne nekem egyet a színpadon.
Ebben maradtunk.
